Mácsai Pál a városligeti beruházásról: ígéretes épületek és morális dilemma

Mácsai arról is beszélt, hogy bár a Városliget megújulását szükségesnek, jó múzeumépületek építését fontosnak tartja, mégsem írta alá a Liget-projektet támogató nyilatkozatot.

Milyen színházat csinálni ma Magyarországon?
Első ránézésre nem rossz: a színházak leginkább tele vannak, a nézők érdeklődése inkább növekszik, mint csökken, és a kőszínházak finanszírozása is kiszámítható. Ez jó. De negatív tendenciák is vannak: a számottevő, újat kereső műhelyek száma egyre kevesebb, nem függetlenül az igazgatói kinevezések átpolitizáltságától, és a független színházak vonzó sokaságának munkája az utolsó években a korábbinál is sokkal nehezebb lett, kevés kivétellel ellehetetlenült. Az Örkény Színház nem kiszolgáltatott a közélet hektikájának, ezért mi jó helyzetben vagyunk, művészi habitusunktól függ, hogy mivel foglalkozunk.

Ön szerint mi a színház társadalmi funkciója?

Attól függ, hogy ki csinálja a színházat. Sokféle színház van, műfaj szerint is, esztétika szerint is. Mind lehet jó is, rossz is. A színháznak nincs egyetlen, kizárólagos társadalmi funkciója. Ez nem minőségi, hanem művészalkati kérdés.

Hogyan, mivel érik el olyan sikeresen a nézőiket, hogy minden előadásuk teltházas?

Ez is sokféle. A gyerekelőadásaink másért nézettek, mint az Anyám tyúkja, megint másért a Bécsi erdő, vagy a Hamlet, másért az Apátlanok. Közös a társulat ereje, a darabválasztás horizontja, a megcsináltság igénye, hogy kíváncsi színészek és klisékerülő rendezőkdolgoznak nálunk, közös a kis színpad miatti közelség, közös az is, hogy minden előadásunkat folyamatosan karban tartjuk.

Darabjaink műsorra tűzésében mindig döntő az, hogy a jelenről beszéljünk, de ez is sokféleképp lehetséges: van, amikor kifejezésmódban, a színpadi fogalmazás oldaláról, és van, amikor a közéletiség síkján is. A Stuart Mária, a Peer Gynt, vagy az Ügynök halála inkább az előbbire, a Hamlet például inkább az utóbbira példa. Hiszen itt maga a mű a közélet, a politika természetéről is szól.

A Hamlet nálunk egy stadionban játszódik, tehát elvisszük a mai közérzetek és tapasztalások irányába, de nem ezért vesszük elő, hanem miközben a szöveg megértésén dolgozunk, eljutunk eddig a színpadi térig. Ebben is Shakespeare művét játsszuk, Hamlet történetét, azt akarjuk megérteni. Ha nem így lenne, ha pusztán üzengetnénk, a nézőt nem érdekelné, vagyis nem néznék.

Ha bemutatjuk a Mesél a bécsi erdőt, ami a szélsőjobb előretörésének csíraállapotában mutat be egy impotens társadalmat, akkor is az alakok sorsának megértésével foglalkozunk. Arra reagálunk, ami körülöttünk, velünk történik, de természetesen nem a publicisztika módján.

Van feladata a színháznak a magyar társadalom egyik sokat emlegetett hiányossága, a múlt feldolgozása, az azzal való elszámolás terén is, legalábbis én ezt a következtetést vontam le az E föld befogad... című darabjuk előadása után a függöny legördülése és a viharos és szűnni nem akaró taps között a közönség soraiban tapasztalt hosszú és mély csendből.

Ezzel is foglalkozunk, ha ehhez művészi gondolat, rendezői szándék, megfelelő szöveg áll rendelkezésre, mint például Mohácsiék előadásánál. A színházban kizárólag az számít, hogy az előadás mint műalkotás milyen minőségű. Az E föld befogad... nagy jelentőségű előadásunk volt. Léteznek egyébként tisztességes jó előadások és tisztességtelen szándékú jó előadások, akár művek is.

De mit jelent a tisztességtelen szándékú előadás?

Például a puszta jegybevételre való törekvés, a giccs, a dolgok egyszerűsítése, az üres hatás, a hamis valóságábrázolás, vagy az, ha egy mű többnek mutatja magát, mint ami. És van ennél rosszabb, mégpedig a művészet eszközeivel végzett politikai propaganda. Ilyen is létezik, de szerencsére ritka.

A következő évadra mit terveznek?

Ez nem független az épp véget érő évadtól. Idén az évad első felében három magyar ősbemutatónk volt: az egyik a romagyilkosságokkal, a másik a magyar elit romlottságával, a harmadik a rendszerváltás idején születettek útjával és jelenével foglalkozott. A követező évad inkább a klasszikusoké, de persze lesz kortárs szöveg, sosem játszott is.

Molnár Ferenc A Hattyú című komédiájával indítunk, Polgár Csaba rendezi. Nagyon érdekel, lehet-e ezen a szellemesen szórakoztató szövegen olyan fogást találni, ami a benne lévő társadalmi indulatot fogalmazza erősre. Itt mégiscsak egy tanárember sorsával játszanak, olyan társadalmi közegben, ahol ennek az embernek a személyes sorsa nem tényező.

Ebben az előadásban először lép fel nálunk Csákányi Eszter, a főbb szerepeket Tenki Réka, Nagy Zsolt, Für Anikó, Takács Nóra Diána és Ficza István játssza, és ebben az előadásban játszom én is. Az ötvenhatos forradalom hatvanadik évfordulója kapcsán bemutatjuk Eörsi István börtönfeljegyzéseit, az Emlékezés a régi szép napokra –t. Érdekes egybeesés, hogy a szöveget a hetvenes években Pogány Judit lopta be a bőröndjében Magyarországra, mikor Franciaországból hazautazott.

Znamenák István adja elő, monodrámaként, az Asbóth utcai stúdióban, amit talán sikerül magunkhoz kötni és újra életre kelteni. Régi vágyunk válna valóra ezzel, a hetedik kerület és a Főváros közös segítségével. Az előadást Bagossy László rendezi, akinek nagyszínpadi rendezése még több cím közül dől majd el. Mivel a társulat nagyot nőtt idén, olyan művet kell találni, ahol sokan találnak értelmes feladatot. Gáspár Ildikó rendez újabb Ödön von Horváth-ot a Stúdióban, hat szereplővel, én színre állítom az Anyám tyúkja 2-t, az évad közepén pedig Ascher Tamás rendez a nagyszínpadon.

Éreznek politikai nyomást a mostani hatalom felől?

Nem érzek. Hozzánk sosem érkezett olyan jelzés, hogy valamit tegyünk, vagy ne tegyünk, mutassunk, vagy ne mutassunk be, vagy ne úgy, ahogy helyesnek tartjuk. Egyébként ez a természetes.

Mennyi pénzből, milyen támogatásokból működnek?

Évi költségvetésünk átlagosan hétszázötven millió körüli, és tulajdonképpen két lábon áll: az állami és fővárosi támogatás valamivel több, mint a felét adja, a többit mi termeljük meg, a jegybevétel és az ahhoz kötött TAO adja össze.

Úgy tudom, megkeresték Önt, hogy írja alá a sokak által kifogásolt Liget-beruházást támogató nyilatkozatot.

Nem írtam alá, de ez számomra nem volt egy vállvonással elintézhető. A Liget projekt, a vele összefüggő körülmények jól mutatnak valamit közállapotainkról, ami mélyen elkedvetlenítő. Azt, hogy a dolgok nálunk nem önértékük szerint vannak, hanem jó és rossz egymásba csúszva, összekeveredve, kibogozhatatlanul.

Ezért döntéseinket nem tiszta értékítéletek alapján, vagy ízlésünk szerint hozzuk, hanem legtöbbször erkölcsi kényszerben, mérlegelve, ehhez vagy ahhoz képest, „egyrészt – másrészt”. Történelmi kudarc, hogy így van: a szüleim generációja is egy életen át ilyesmire kényszerült, és én is erre kényszerülök. A rendszerváltáskor egy rövid ideig úgy hittem, ennek vége. Miről van szó most konkrétan?

Arról, hogy nekem a Liget-projekt tetszik. Világszínvonalú épületeket látok a terveken. Egyetértek azzal, hogy épüljön fel még egy kis színház a városban, tetszik a Magyar Zene Házá-nak gondolata. Maga a múzeumnegyed fogalma, a kulturális sűrűség gondolata is vonzó. Lásd a Müpa és a LUMU, amit sokan gáncsoltak a megvalósításkor, és ma pesti lakosként nekem jó, hogy létrejöttek, és az is jó, hogy egyben vannak. A Liget-tel kapcsolatos első emlékem sajnos több mint fél évszázaddal ezelőtti, és azóta is mindig azt érzem, hogy ott egy elhagyatott helyen járok.

Ezek az épületek valódi kulturális funkciókkal kapcsolhatnák be a környéket a város életébe. Azon a téren, ahol hatodik kerületi gimnazistaként, egyen- melegítőben kivezényelve az iskolatársaimból kialakított ÉLJEN MÁSUS ELSEJE felirat utáni felkiáltójel alatt én voltam a pont – most múzeumba mennék, koncertre, vagy színházba. Nekem ez megfelel.

Sőt, úgy látom a terveken, hogy a zöldfelület nem sérülne alapvetően, nem szűnne meg, inkább átalakulna. Nekem egyébként tetszett volna a Szépművészeti elé tervezett ”üvegkocka” is, az időrétegek úgyis egymásra épülnek, ha akarjuk, ha nem. Mindezzel természetesen lehet vitatkozni, sőt, kell, az ellenállás egyik oka éppen az, hogy nem voltak teljes körű egyeztetések, de szerintem az ezzel kapcsolatos véleménykülönbségek komoly energiákkal, az igazi nyilvánosság bevonásával tisztázhatók lennének.

Igen ám, csakhogy a Liget projekt jegyben jár azzal, hogy a Nemzeti Galéria költözzön el a Várból. Ami önmagában talán nem lenne baj, de együtt jár azzal is, hogy a hatalom egyes funkciói viszont költözzenek fel oda. Ezzel már nem lehet egyetérteni, mert a Vár mindannyiunké. Szocializmusnak nevezett fél évszázadunk kevés számú szimpatikus húzásainak egyike volt, hogy a Várnegyed egy részét megnyitotta.

Ezt megszüntetni, csak egy palotamúzeumra korlátozni, a többit meg a politikai vezetés számára elkülöníteni, nekem elfogadhatatlan. E témában egyébként ajánlom mindenki figyelmébe Örkény István: „A Vár mindenkié!” című egypercesét. Nekem az tetszik, ha a hivatalok és vezetőik szerényebb helyeken működnek. A reprezentáns történelmi helyek pedig legyenek a közösségé.

Ezt gondolom a Várszínházról is, ami a 18. század vége óta színház, az első állandó budai játszóhely, és az egy kaptafára készült budapesti színházi terek között üdítően eredeti nézőtere és színpada van, és ahol én magam is több száz előadást játszottam pályám elején. Közös hely volt, színház, bárki bemehetett: most épp Miniszterelnökség lesz belőle, később állítólag valami más, de többé már nem mindenkié.

Így aztán, ha a Liget- projekt mellé állok, akkor e mellé is állok, és innen már csak egy apró lépés lenne, hogy olybá tűnjön, mintha a Szabadság téri, gondolatában és esztétikájában is elfogadhatatlan emlékművet, vagy például a független színházak finanszírozási gyakorlatát is rendben lévőnek találnám, összevetve például a Magyar Művészeti Akadémia működési költségeivel. De nem találom annak, és ebben az összefüggésben a liget projekt támogatását aláírni vagy nem aláírni már nem szakmai kérdés. Nem írom alá, mert vele összekapcsolódó más dolgok nem tetszenek, számomra nem elfogadhatóak. Ez olyan csapda, amit nem én állítottam, amelynek a léte egyáltalán nem szükségszerű, és aminek a létezése nagyon is megvisel.