Ma még tárgyalunk, holnaptól lövünk

Nagy Imre szónokként is alapos volt. Meggondolt és tempós. Köre, tábora, baráti társasága neki is volt, beszédírót mégsem tartott. Ehhez túl régimódi volt. Anekdotába illő történet: 1956-ban pártja, hosszú vita után, a Kossuth térre küldte, hogy megnyugtassa és hazaküldje a sötétben reá várakozó demonstráló tömeget. Nagy felmérte a helyzetet, majd a parlament Duna felőli szárnyába vonult. Bezárkózott, kicsavarta a töltőtollát, és két óra alatt gyöngybetűivel írt egy formás kis beszédet, majd kényelmesen az ellenkező oldalra baktatott, hogy a tömegnek felolvassa azt. Mint kiderült, már a megszólítást elrontotta („Kedves elvtársak!”), s miközben beszélt, a rádiónál már gyülekezett a tömeg, s nem sokkal beszéde után eldördültek az első lövések.

Történelmünk egyetlen, külországban is ismert politikai szózata mindössze öt mondat. 1956. november 4-én öt óra húsz perckor hangzott el a Kossuth Rádióban, majd hét óráig még többször is. A kurta szöveg nem Nagy Imre szerzőségét dicséri. A beszédíró Donáth volt. („Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van...”) Az értelmezési vita a mai napig tart. Vásárhelyi Miklós sokat háborgott e többértelmű közlemény miatt.
– Nem is értettem, kihez szólunk. Miért van helyén (a kormány), ha nincs a helyén. És ha a helyén van, miért nem marad a helyén?
De meglehet: ez kukacoskodás.

A „helyén van” kifejezés a kormány jogi entitásként való létezését, törvényességét, legitimitását hivatott hangsúlyozni. A szovjet csapatok kormánydöntő támadása ebben a kontextusban békebontó, törvényellenes aktus.

A korai, „kemény Kádár-kor” legspontánabb szónoka kétségkívül a széles regiszteren játszó Marosán György volt, a magyar történelem máig meg nem haladott, páratlan demagógja. A „ma még tárgyalunk, holnaptól lövünk” ideológia ordító vészangyala, a szociáldemokraták történelmi likvidátora nem vesződött beszédírással. Dőlt belőle a szó. 1957 januárjának végén mondta el – belterjes közönség előtt, tomboló sikerrel – Miért szeretem a Kucserákat? című beszédét, Háy Gyulának korábban, az Irodalmi Újságban megjelent „Miért nem szeretem a Kucsera elvtársat?” című cikkének címét kiforgatva. A volt péklegény „halhatatlan” – a sztrájkolókhoz intézett – mondásainak egyike: „Nem a zsömle kicsi, hanem a pofátok nagy!”

Kifejezetten pallérozott szónoki jelenség volt viszont Aczél, aki nem beszédet írt vagy mondott, hanem „alkottatott”. Ha szólni készült – Révész Sándor monográfiája szerint –, megdolgoztatta a fél magyar szellemi életet. Ideológiai konzultánsai – a Pándi–Király István–Szabolcsi-szentháromság és persze Rényi Péter – éppúgy szerepet kaptak, mint a Valóság szerkesztői köre. „Munkatársai emlékezete szerint – írja Révész – ha Aczél cikket vagy beszédet írt, abba mindenki beledöglött. Igaz [...], szívesen döglöttek bele.” Révész szerint Aczél képtelen volt a magányos értelmiségi alkotó szerepét eljátszani. „Sem a rendszerezett fogalmi gondolkodás, sem az írott nyelv hatékony használata nem volt erőssége.” A társasjáték része volt, hogy olyanok véleményét is kikérte, akiknek tanácsát sosem fogadta meg. De „alkalmazta” Ancsel Évát, Szigeti Józsefet s 1968-ig Heller Ágnest is. Ismét Révészt idézzük: „Az volt a munkamenet első fázisa, hogy minden ötletet, poént, gondolatkísérletet [...] lediktált a titkárnőjének, s amikor ebből kialakult valami beszéd- vagy cikk-kezdemény, akkor ezt belső körben vitára bocsátotta... A visszajelzések után kialakult változatot már szélesebb kör kapta meg... Újabb változatok alakultak, újabb körben szálltak szét... Elképesztő papírtenger dagadt fel...” „A legendárium szerint előfordult, hogy száz embernek volt kisebb-nagyobb dolga” Aczél György szövegeivel.

Legodaadóbb munkatársa a szerkesztésben-írásban Bánfalvi István, a bölcsészkar egykori KISZ-tikára, Csehák Judit minisztériumának későbbi államtitkára volt, aki a „mester” leghűbb híveként ma az Aczél-alapítvány elnöke.

A beszédírás gyakorlatát Magyarországon Kádár rendszere emeli kontrollált, adminisztratív, tájékoztatási feladattá. Hamarosan el is burjánzanak a főállású és félhivatalos klisé- és szövegírók, a politikusok pedig lassanként felszámolják magát a politikát. Papírokkal a zsebükben szaladgálnak fel-alá az országban, hogy a megfelelőt megfelelő helyen előhúzzák. Törvényszerű, hogy voltak balesetek. Czinege Lajosé máig emlékezetes. A nem éppen absztinens életviteléről ismert hadügyminiszter a Münchenbe induló olimpikonok búcsúztatásán „rossz papírt” húzott elő, s beszédében felhívta minden demokratikus erő figyelmét az imperializmus igáját nyögő chilei néppel való testvéri szolidaritásra. Egyetlen percig sem vette észre a tévedést (mellesleg már késő is lett volna), miközben a terem nyöszörgött a nevetőfrásztól. Beszédét ezzel a mondattal zárta: „Veled vagyunk, Pinochet elvtárs!”

Ez a gyakorlat lassanként a vezetés alsóbb régióiba is leszivárgott. A Kádár-korszak gondosan elkent botrányainak egyike a „Szép elvtárs-ügy” lett. A III. kerületi pártbizottság munkatársai „inkompetens személyt”, egy helyi történelemtanárt (Szép Dezsőt) indítanák a „választáson” a Népfront jelöltje helyett. A botrány szennyes habjai már a politikai bizottság szent lábait nyaldossák. Miért ne indíthatnának az elvtársak valakit, akit ismernek és szeretnek? A lenini álláspontot legavatottabban ismerő Nemes Dezső adta meg az ideológiailag kiérlelt választ: „Mert ehhez semmi közük.” Vizsgálat indul, mire kiderült: Szép elvtárs érdemei a függetlenített pártmunkások beszédírási gyakorlatában gyökereznek. Ő írja évek óta a kerületi pártbizottság kádereinek szónoklatait.

A történész Vajda Barnabás („A XX. század magyar beszédei” című kötet szerkesztője) szerint mára gyökeresen megváltozott a politikai beszéd szerepe.

– Nem kell a politikusnak jó szónoknak lennie. Talán nem is előny. Az emberek elszoktak a műfajtól. Annyira, hogy a parlamenti gyakorlat – az érvek kiélezett csatája – már 1990-ben is csodálkozást, sőt ellenszenvet kelt. A népszerűség pedig 98 százalékban a tévéhez kötődik.
Minden beszédnél átütőbb diadal egy negyvenperces Szulák Andrea-show.

Valóban: hol vannak az idők, amikor Kaposváron 150 ezer ember zarándokolt el a helyi vásárra kíváncsiságból, megnézni „ezt a Rákosit”, akiről a pesti lapok annyit cikkeznek.

A jó beszédnél többet jelent az interjú. A személyesség. Antall József beszédeit mára elfeledték, de a „pizsamás” interjút megjegyezték.
Vajda szerint nem is „beszédekről beszélnek”. Kommunikációs offenzívát szerveznek, amelyet csapatok, gyárak, sajtóosztályok, tanácsadók, PR-konstruktőrök állítanak elő. A modern miniszterelnökök csordányi ilyen szakértőt tartanak maguk mellett, időnként szélnek eresztve, majd újra kibérelve őket. Sőt, megjelent a szóvivő intézménye, a politikus magyar hangja. Mert a miniszter dolga már rég nem az, hogy kérdésekre feleljen.
Mit csinál? Hivatalában ül. És írja a beszédét...

Skót ügyek

A beszédíró élete sem fenékig tejfel. Régi kollégánk mesélte, a nyolcvanas években váratlanul „behívatták az Elnöki Tanácshoz”. Közölték vele: művelt, olvasott nőnek látszik, döntés született, szívesen látnák „beszéd-előkészítőként”.

„Ne rémüljön meg – mondta egy savanyú képű, tüsi hajú sajtóhivatalnok. – Magam is így kezdtem. Ha Losonczi elvtárs mondjuk Skóciába utazik, ön felüti a lexikonokat, s keres valami érdekességet, bájos sztorit a skót–magyar kapcsolatok évezredes történetéből. És beleírja a beszédbe, feszültségoldó kis színesnek. Rokonságot, miegymást. Skót vitéz Buda visszafoglalásakor satöbbi. Kun Béla Skóciában. Szóval várjuk... De egyet ne feledjen. (Szigorúan emelte fel az ujját.) Nincs pardon. Hibázni itt egyszer lehet.”

Nemet mondtam.

Pár hónap múlva bementem az Ifjúsági Lapkiadóhoz állásügyben. A portánál a távozáskor üzenet várt: forduljak vissza, mivel a Süni című vidám magazin frissen kinevezett főszerkesztője ismer, és beszélni akar velem.

„A Süni? – csodálkoztam. – A Süni Magazin?” Tüsi hajú, savanyú képű férfiú fogadott. „Két hete kerültem ide. Az Elnöki Tanácstól. Hibáztam. Skót ügyekben – csuklott el a hangja. – „Hibázni csak egyszer lehet.” És megadóan hajtotta le tüskésre nyírott, szomorú tarkóját.

(Megjegyzés: Írásunk elkészítésekor felhasználtuk az Agave könyvek 2007-ben megjelent kötetét – „A XX. század magyar beszédei” –, illetve Révész Sándor Aczél és korunk című monográfiáját.)