Lúdas Matyi népe

– Ha feltételezzük, hogy egy demokrácia első embere nem tévedésből vagy pillanatnyi kihagyásból mondta, amit mondott, azt kell gondolnunk: a társadalom diktatúraimádó részéhez beszélt. Van ilyen?

– Nincs, de ha a fordítottját mondta volna, akkor se figyel fel senki, mert ezek a fogalmak, hogy demokrácia, autokrácia, totalitarizmus, illiberális, liberális, nem sokat vagy semmit sem jelentenek egy olyan közegben, ahol a háztartások 73 százalékának semmiféle tartaléka nincs. Ezek az emberek szó szerint hónapról hónapra élnek. Akiknek viszont szöget üt a fejébe egy ilyen kijelentés – a középosztály politikailag tudatos részének vagy az értelmiségnek –, azok óhatatlanul elgondolkodnak a Nemzeti Együttműködés Rendszerének a világképén, amely semmilyen értelemben nem passzol az Európai Unió értékközösségéhez.

– De a szavak mögött konkrét fogalmak vannak. Ez esetben Nyugat- és kapitalizmusellenesség, illetve a demokratikus intézmények léte iránti közöny. Erre játszott rá Orbán?

– Az mindenképpen igaz – és ehhez elég, ha az ember elolvassa Szekfű Gyula Három nemzedékét –, hogy 1867-től, a kapitalizmus hazai elterjedésétől eleve rengeteg ember lett vesztese a változásoknak. Később, a két világháború között egy polgári meg egy félfeudális struktúra alakult ki, ahol is az első csoportba tartoztak kevesebben. Ez szülte a társadalmi irigységet, az antiszemitizmust, a kapitalizmusellenességet. Ez utóbbi, a kikényszerített egyenlőség, a teljesítmény visszatartása, az állam mindenhatóságába vetett hit gond nélkül átfolyt a szocializmusba. Mindezt még tovább is fejlesztették, csak már nem etnikai, faji alapon diszkrimináltak, hanem osztályalapon. A félfeudális gondolkodásmód generációkon át öröklődött, itt van most is velünk, mondhatnám, mém lett, ehhez nyúlt most a kormányfő, nyilván a tanácsadói javaslatára.

– Milyenek a társadalom demokráciaélményei? Az utóbbi száz évből csak rövid periódusokra van módja visszaemlékezni, de ezek elvben lehetnek nagyon erős benyomások is. Mémekre alkalmasak.

– Hogy mi a demokrácia, az vitatható dolog, és az is biztos, hogy a szerkezete, az intézményi rendszere nem épült be az emberek tudatába, nem csak nálunk, sehol sem. Viszont – és ezt nyomatékkal üzenem a miniszterelnöknek – a magyar nemzetkarakternek van egy általa fel nem mért tulajdonsága. Ha a társadalmat tartósan frusztrálják, ha azt sugallják neki, hogy úgysem tudja befolyásolni a saját életét, ha az látszik, hogy egyesek teljesítmény nélkül, szemtelen, arrogáns, pimasz módon kérkednek a hatalmukkal, a rendszer Döbrögi sorsára juthat. Vigyázat, Lúdas Matyi nem demokratikus szereplő, inkább a lázadásra való fogékonyság megtestesítője. Egy esetleges mai lázadás háttere az, hogy a rendszer négymillió szegény embert gyakorlatilag leírt, négy-öt millió középosztálybelit bizonytalanságban tart, és alig több mint egymillió lehet a rezsim haszonélvezőinek a száma.

– Azt lehet tehát mondani, hogy a nemzetkarakter nem a demokráciát ismeri, inkább a szabadságot vagy még inkább a felszabadulás pillanatát, pillanatnyi örömét?

– Ez így van. Széchenyi nem véletlenül írt a magyar szalmalángról. De ehhez tegyük hozzá a másik jellemzőt, a kiegyezés vágyát, ami legalább annyira fontos. Ezért nem látom a jövő forgatókönyvét teljesen pesszimistán, ezért nem hiszem, hogy egy polgárháború réme meg van írva a csillagainkban. A kiegyezés létező, kipróbált, a nemzetkarakterbe beépült lehetőség, ami elvezethet a demokráciához, de csak akkor, ha társul a gazdasági siker, a felkapaszkodás élményével.

– Sokan azt mondják, hogy a rendszerváltás után volt tíz jó évünk, amikor a nyugatias demokratikus intézmények, a hatalmi ágak felosztása még működött valahogy. Ez nem jó élmény?

– Ezzel a periódussal épp az volt a baj, hogy a demokráciának ugyan páratlan kegyelmi időszaka volt, de a társadalomnak nem. Ha potom pénzért eladják a fejed fölül a gyárat, ha munkanélküli vagy, ha azt látod, hogy pártalapon osztogatják a pénzt, paripát, ha kilöknek egy új társadalmi konszenzusból, vesztesnek érzed magad, és ezen semmiféle demokrácia nem segít. 2010 után a dolog sajnos azáltal lett súlyosabb, hogy megmaradt az alapfrusztráció – vagyis a vesztesek aránya továbbra is hetven százalék felett van –, de még a demokrácia is odaveszett. A miniszterelnök ezt próbálja ellensúlyozni azzal, hogy sötét szellemeket enged ki a palackból.

– Nemcsak a demokrácia lehet sokféle, hanem a tekintélyuralom is, és az újkori magyar történelemben igazán lenyűgöző a választék. Ha éppen nincs más, a társadalom melyik mellett voksolna nem szívből, de okosan?

– A döntő mindig a megélhetés. Ezenkívül pedig általában az az autoriter rendszer volt sikeres, amelyik felvilágosodottnak bizonyult. Ne áltassuk magunkat, a Ferenc József-i világ is ez volt, Horthy első korszaka, leszámítva a numerus clausust, szintén jellemezhető ezzel, Rákosi nyilván nem, de 1963 után a Kádár-rezsim is leírható ilyen módon. Erre van fogadókészség, de a felvilágosulatlan abszolutizmusra nincs.

– A Kádár-korszakban ez egérutakat, kijárásokat, kis napi alkukat jelentett, mert a rezsim hagyta, hogy a társadalom kis szabadságokat hordjon össze magának.

– Igen. Mára azonban ezeknek az egérutaknak a lehetősége lezárult. Mégis csak piacgazdaságban élünk, amelyre ugyan rátelepült a Magyar Bálint által leírt maffiaállam, de még nem tudta teljesen felfalni, tehát nem egy totális rendszer a világunk. Kádár idején a legalitás és az illegalitás között volt egy szürke zóna, az némi mozgásszabadságot jelentett, ám ilyesmi már nincs: vagy legálisan működsz, vagy illegálisan. Hankiss Elemérnek voltak hihetetlen megérzései a harminc évvel ezelőtti rejtőzködő, második társadalommal kapcsolatban, és nagyon jellemző, hogy a rendszerváltás után már nem foglalkozott szociológiával, mert a társadalom akkorra elvesztette azt a báját, hogy egyszerre volt képes alávetettnek látszani és láthatatlanul szabadnak lenni. Most vagy van valami, vagy nincs.

– Orbán Viktornak egy olyan mondatáról beszélünk, amelyik újfent az autokrata rezsimek versenyképességét dicséri. De érdemes erre szót vesztegetni? Hiszen az erős és mindent uraló államot, a kapitalizmusellenességet, a Nyugat-utálatot a Jobbik már hitelesebben képviseli.

– De ez már 2010 óta világos. Ha megnézi a szimbolikus politikában megvalósult programokat, korábban egytől egyig a Jobbik követelései voltak. A Szabadság téri emlékmű remek példa erre, nem véletlenül nézi csorgó nyállal minden jobbikos. Igen, itt egy versenyfutás, amelynek nem tudjuk, mi lesz a vége. Én azért azt hiszem, hogy ha a Jobbik valóban a kapuk előtt áll majd, előjön az a fajta megegyezési készség, ami benne van magyar politikai kultúrában, és akkor a Fidesz normálisabb része meg a baloldalon levő, nehezen megnevezhető alakzatok összefognak ellene.

– A társadalom tapsa közepette? Mert mi azért mégsem szeretjük a diktatúrát?

– De, elvben választhatjuk a diktatúrát, viszont nem bírnánk ki. Ahogy Bibó mondta: mi gyakran összekeverjük a kívánatost a nem kívánatossal, nem gondolkodunk előre, nagyon nem vagyunk racionálisak. Lehet tehát, hogy bekövetkezik egy gondatlanságból elkövetett diktatúra, de az nem lesz hosszú életű.