Lottónyertesek

– Rusznyák Györgynek hívták a maga emberét – böki ki Kovács István, Örkény polgármestere.

De vártam már erre a hírre!

Az imént még két telefon lógott a fülén, olykor kikiabált Tamarának, a titkárnőjének, repkedtek a mobilszámok, a vonalban Jóskák és Gyurik adtak újabb és újabb écát, és végül csak meglett az a név.

Az elmúlt napokban a könyvtárakat bújtam, hogy nyomára bukkanjak Szalay Zoltán fotóművész hőseinek, az első vidéki lottónyerteseknek, de hiába. A régi fekete-fehér képen, amelyet egy kiállítás apropóján lapunk nemrégiben közölt, egy örkényi család tűri a fotográfus vegzálását a művirágos, tükrös szekrény előtt: a rátarti, büszke apa, a félszeg fiú és a konok, fejkendős anya.

Vajon kik ők? Mivé lett a nippes, otthonkás, fejkendős, munkaruhás világ?

A fotós úgy emlékezett, a fénykép ’65-ben, a Tükör című hetilapban jelent meg, Halasi Mária, a fiatalon elhunyt, drámát és gyerekregényeket szerző újságíró írt hozzá riportot.

Ám az írásnak nem találtam nyomát a több évfolyamnyi Csurka István-riport, az Illyés Gyula- és Kolozsvári Grandpierre Emil-tárca között, de még a képekben tobzódó Ország-Világban, a divatos Nők Lapjában sem, ahol akkoriban a későbbi író, Nádas Péter volt a legtöbbet foglalkoztatott fotóriporter. A Szerencsejáték Zrt.-t is hiába hívtam, az internet sem adott fogódzót, már majdnem feladtam.

– Nincs lehetetlen, csak tehetetlen ember – ugrat Örkény első embere, de azért megnyugtat, korábban ő sem hallott a helyi lottónyertesekről.

Látom, nem hagyja nyugodni a történet, jön ő is nyomozni, elvégre már nemcsak fotónk van, hanem nevünk is.

Kovács István szinte minden volt már a faluból várossá nőtt Örkényben: focista, edző, strandos, tanácselnök, polgármester, jó barát és mindenekelőtt a helyi dalárda titkára. Mielőtt kocsiba ülünk, megmutatja a nagyterem két ereklyéjét: az ősmagyar Örkény vitézt ábrázoló freskót és Örkény István fényképét.

A fáma szerint az író eredeti nevét, az Österreichert magyarítani utazott Budapestre. Sokat töprengett, mi legyen az új név, de nem jutott dűlőre, így inkább mulatott egyet, aztán tervét feledve hazaindult. De rossz vonatra szállt, és éppen ezen a településen kötött ki. Ránézett az állomás feliratára, és úgy döntött, őt ezután Örkénynek fogják hívni.

A polgármesternek nincs túl sok ideje, este próbál a helyi férfikórus egy félreeső, ma már nem működő kocsmában, készülnie kell.

– Az ember csak akkor tud énekelni, ha iszik – magyarázza. – Inni meg akkor tud, ha eszik.
Lefordítom: este nagy buli lesz, a kocsit előtte haza kell vinni.

Kovács István Dabason telepedett le, onnan jár be dolgozni. Megbízott tanácselnökként 1989-ben lépett be először az örkényi tanácsiroda ajtaján. Az Államigazgatási Főiskolát végzett, az ELTE-n szociológiát, településfejlesztést tanult szakember az ántivilágban a pártbizottságon is dolgozott.

Már huszonöt éve ő vezeti az ötezres települést, korábban szoci színekben, most függetlenként indult a választásokon. Legutóbb több mint hetven százalékkal győzött. Lánya, nevelt lánya, unokája van, agilis ember, nyughatatlan.

Polgármestersége alatt pályázati pénzből építettek piacot, bővítik a fociöltözőt, szerveznek téli forraltbor-fesztivált, mindenhol szilárd burkolatú az út, kiépült a szennyvízcsatorna-hálózat, lesz sportcsarnok, bölcsőde és bicikliút.

Sok egy szuszra mindent felsorolni!

Örkényben százötven-kétszáz közmunkást foglalkoztatnak, de van itt szőnyegszövőüzem, szürkemarhagulya-telep, vakolatgyártó cég.

– Aki akar dolgozni, talál munkát – így a polgármester.

– Azt hittem, be sem engedsz!
– Hiszen nyitva a kapu, Pista!
Hrubos Gergely fogad minket, nyolcvanas az öreg, de nem néz ki hatvannál többnek. Egykor fémcsiszoló munkás volt, ma dalárdás meg nagypapa. Csitítja a kutyát, parolázik a polgármesterrel, aztán beterel minket az ebédlőbe. Barna, rusztikus az ebédlőgarnitúra, az asztal közepén Merci csoki. Telefonon mutatom neki Rusznyákék fotóját.

– Ez itt az öreg Rusznyák, az meg a felesége, a Bözsi néni. Mögöttük áll a fiuk, a Gyuri gyerek – bök a képre. – Az idősebbik Rusznyákra néha rájött a dadogás, volt egy harmonikája, úgy játszott rajta, ahogyan beszélt.

Huncut a tekintete. Asszonya is mosolygós, beszalad egy kicsit, és büszkén mondja, hogy a gyerekek építkeznek, addig ő vigyáz az unokára.

– Rusznyákék a lottónyeremény előtt a Szeibert Feri bácsi háza mögött laktak – meséli az öreg.
– Kis ház volt, albérlőként éltek ott – feliratozza Kovács István, de az öreg visszaveszi a szót:
– A nyereményből megvették a villanyszerelő házát. Az ifjabbik, a Gyuri gyerek vásárolt egy Pannóniát. Nem volt jogsija, mégis motorozott. Valaki leskelődött utána, és mindig leadta a drótot Ernőnek, a körzeti megbízottnak, aki ezért a fiút alkalmanként ötezer forintra büntette. A Gyurit nem érdekelte a büntetés, volt miből fizetni a bírságot.
– A rendőr a saját zsebére dolgozott?
– Nem tudom én azt – somolyog.
– Mi lett a szülőkkel?
– Az asszony sokat bagózott, a férje ivott. Hamar meghaltak. A Gyuri gyerek soha nem dolgozott. Néha közveszélyes munkakerülés miatt előállították a rendőrök, elvitték egy építkezésre, de ő ott se tett odébb semmit. Hamar elitta, elverte a nyereményt. Amikor semmi pénze nem maradt, eltartási szerződést kötött valakivel. Nemsokára meghalt, negyvenegynéhány éves korában. Halála után a háza leégett, a helyén új épült.
– Vagyis nem maradt semmi nyoma a Rusznyák családnak?
– Nem.
– És melyik évben nyertek a lottón?
– A hatvanas években lehetett, nem emlékszem pontosan. Négyszázezer jutott nekik a pénzből. Akkoriban én kétezer forintot kerestem, egy lottó meg három forint harminc fillérbe került.
– Hogy érti, hogy annyi jutott nekik?
– Mert három barát nyerte a lottó ötöst. Az öreg Rusznyák a haverjaival játszott: az örkényi Schurmann Gyulával meg egy pesti fickóval. Akkoriban mindhárman Budapesten dolgoztak. Egyikük sem él már. A pesti férfi a nyeremény után fél évvel karambolozott az autójával, és a feleségével együtt meghalt. A Gyulának is hamar vége lett.
– Neki nincs itt rokona?
– De, a nevelt lánya, az Erzsi még él.

A háza előtt, korhadt kispadon ül Szlavicsákné Erzsi néni. Pongyolában, kardigánban, papucsban vár. A polgármester telefonált a szociális gondozónak, aki éppen Erzsi nénivel szemben lakik, így átszaladt hozzá, hogy riadóztassa.

Az idős asszony nem túl boldog:
– Minek bolygatni a múltat!
Melléülök a padra. Bizalmatlan. Végül elmeséli, hogy nevelőapja, Schurmann Gyula majdnem fél évvel a nyeremény után valamilyen tüdőbajjal kórházba került, és aztán hamar meghalt. A feleségével felélték a pénzt, adtak neki is húszezer forintot. De hol van az már...

Eddig jutunk, elfordul és a polgármestert korholja:
– Nem jó az ebéd!
Örkényben az időseknek házhoz szállítják az ételt.

– Mi volt a baj? – kérdezi Kovács István.
– A virsli hogy fér meg a galuskával?
– Nem tudunk mindenkinek a kedvére tenni.
– Akkor legalább küldjön fát, mert az, amit tavaly kaptam, nem égett jól.
Mosolyog a polgármester:
– Megígérem, Erzsi néni, küldök!
A temetőben keresem Rusznyákék meg a Schurmannék sírját. Haláluk dátuma talán segít a történet megfejtésében. A telefonom lemerült, Ivola, lapunk fotósa mobilfénnyel világítja a fejfákat.

Az imént a kapuban egy nagyszoknyás asszonnyal beszéltem, terpeszben üldögélt egy kis széken, vödörből árulta a virágot, fogalma sem volt, merre lehet a sír. Az ura állt mellette, ő is a vállát vonogatta.

– Azért ne zárják ránk a temetőt! – búcsúztunk.
– Majd riadóztatjuk a keresőkutyákat – nevettek utánunk.
Pedánsan gereblyézett a sírok közötti föld, itt-ott mécsesek égnek. Mintha bekötött szemmel keresnénk egy tűt a szénakazalban.

A temető mélyén lábra állított reflektort gyújt valaki.

Németh István ásójára támaszkodva derékig áll a megvilágított gödörben, legalább két méterre kell leásnia, ez a szabály, holnap temetnek.

– Nem tudom, hol lehet a sírjuk, pedig négy éve itt dolgozom – mondja.

Németh István festő volt az önkormányzatnál, s amikor a régi temetőgondnok kiöregedett, megpályázta az állást.

– Ez legalább fix munka. Korábban Németországban dolgoztam egy magyar vállalkozónál, aki „elfelejtette” kifizetni a béremet. Aztán Nagytétényben melóztam, végül azt mondták, nem kapok pénzt, mert lefagyott a falról a festék. Júliusban, rekkenő melegben! Érti?!

Segédje a sötétben áll, néha közbeszól, bólogat, és amikor elmesélem, hogy a lottónyertesek történetét akarom megírni, felderül:
– Emlékszem, mutatták őket a tévében: talicskával tolták a sok piros százast.

Pálinkát töltenek az egykorvolt kocsmában.

Asztalnyi kupica fér el az ajtófélfából készített nyeles pohártartóban. A dalárda tagjai „olajozzák a motort”: ahogy a polgármester mondta, először inni kell, hogy énekelni tudjanak. Őszek a hajak, erősek a viccek, hangosak a szavak. Szaladnak az asszonyok a sült csirkével, az uborkával. Unszolásomra most későbbre marad az étel.

Harmonika szól, meg a teli torok: „Nem tudom, hogy látlak-e még, virágom, épp ezért a legjobbakat kívánom!”

Kéthetente próbálnak, ilyenkor megmutatják a környéknek, hogyan kell mulatni: „Majd ha a pap szerelmünket megáldja, zubbonyomat civil ruha leváltja.”

A dalárda komoly dolog, a város férfijai külföldre is járnak fellépni, a testvérvárosokban éneklik el a katonanótákat meg a népdalaikat. Persze többen ismerték a Rusznyákékat és a Schurmann családot. Mesélnek is róluk, egymásnak ellentmondó történeteket.

Kifakad egyikük:
– De régen volt, édes Istenem!
A polgármester a kapuig kísér, somolyog:
– Aztán ne írjon rólunk rosszat!
Most, hogy tudom, kik nyerték a lottó ötöst, a könyvtárban már könnyen megtalálom a róluk szóló hírt.

A Népszabadság 1963. szeptember 14-én tudósított, hogy a Csatornaépítő Vállalat három munkatársa, Tóth Mihály budaörsi, Schurmann Gyula és Rusznyák György örkényi lakosok ütötték meg a főnyereményt.

A három férfi tíz nappal később a Kossuth moziban vehette át az 1 468 767 forintot. A korabeli híradások szerint a csatornázó munkások azt tervezték, hogy az összeget egyenlő mértékben elosztják, a saját részükből házat vesznek, a maradékot meg betétbe teszik. 17, 22, 27, 30, 37. Már három hete játszottak együtt, összesen hat szelvénnyel, mikor a 37. héten az öt szám bejött nekik. A körúton sétálgatva felírták a számokat, amelyek épp szembejöttek velük buszon, utcatáblán, villamoson.

A pénz átvétele után pózoltak az MTI fotósának is, kiültek a rakpartra. Napsütéses idő volt, hunyorogtak a kamerába, aztán ásóval meg csákánnyal a kezükben kvaterkáztak és a Népszabadság róluk szóló cikkét olvasták.

A képen Tóth Mihály negyvenes férfi, hátrafésült haj, nyitott gallér. Mellette a két öreg, Rusznyák és Schurmann begombolt ingnyakkal, kopott zakóval. Boldogok.

Hitték, ezután csak szebb lehet az élet.