Lorenz kutyái

Regényének főhőse, Krizsán Tamás egy Budapest környéki – kitalált – községből, Nyékről indul a „Kedves Ismeretlen” felé. Tamás útkeresése mennyiben hasonlít az íróéra?

Gyerekkorom helyszíneiből ötvöztem Nyéket, amelynek világához hozzátettem családom érzéseit is. Nagyszüleim budapesti házát bombatalálat érte a háborúban. Érdligeten telepedtek le, én már oda születtem. Aztán tanyára költöztünk, édesanyám ott kapott tanítói állást. A családom mindvégig száműzöttnek és kívülállónak érezte magát, lélekben budapesti maradt. A nagyvárosba – sőt: világvárosba – való szüntelen vágyakozást „kapta meg” Tamás a regényben tőlem, az írótól. De nemcsak ebben hasonlítunk. Mindkettőnknek túl hosszúra nyúlt a kamaszkora, a humorérzékünk véges, és közös – bevallom – a lúzerségünk is. Vele más dolgok történtek, mint velem, de olyasmik nem, amelyek velem ne eshettek volna meg. Bár az én életem valamivel simább volt, mint az övé. Budapesten jártam egyetemre, és 1990-ben végleg ideköltöztem.

De már korábban csatlakozott Mezey Katalin költő köréhez, amely a sárvári Diákírók és Diákköltők Találkozójának budapesti „szemináriuma” volt. Összejöveteleiket a nyolcvanas évek elejétől az Almássy Téri Szabadidőközpontban tartották. Ide járt – mások mellett – Tóth Krisztina, Varró Dániel is.

És Vörös István, Kun Árpád, Bartis Attila, Térey János, Poós Zoltán, Peer Krisztián, Gerevich András, Lackfi János, Grecsó Krisztián, hogy csak pár ismert nevet mondjak. Hetente találkoztunk, irodalomról beszélgettünk, és kiveséztük egymás írásait. De több volt ez, mint irodalmi kör. Már-már valamiféle generációs mozgalom, szövetség. Az Almássy térről idővel áttelepedtünk a mi lakásunkba, az Újlipótvárosba, aztán egyre többen, mások is kezdtek hozzánk járni. Így lett egy kis legendája a mi konyhánknak, holott voltaképpen csak azért szokott át a kör hozzánk, mert a feleségem veszélyeztetett terhes volt, és nem akart teljesen kimaradni a társaságból.

Tóth Krisztina nyilatkozta az Almássy téri körről: addig működött, amíg „zavartalanul lebegtek”, de amikor már mindenki megtalálta saját irodalmi vonzódásait, feleslegessé vált az „akolmeleg”. Ön mégis továbbvitte a Mezey-féle irodalmi műhelyt. Sőt, Grecsó Krisztián épp lapunknak nyilatkozta: pályáján ön indította el, első verseit ön vitte el az ÉS-hez.

Az akolmeleg fontos. Kinek – mennyi ideig. De egy ilyen irodalmi társaságban nemcsak az együttlét fontos, hanem a közös munka is. Én a nálam fiatalabb nemzedéknek abban igyekeztem segíteni, amiben annak idején Mezey Katalin nekem, nekünk. Az kedves túlzás Grecsó Krisztiántól, hogy én indítottam el a pályáján, mert ő maga indult el – mindenki érezte, hogy tehetség! De ha jól emlékszem, első verseskötetét – még a megjelenés előtt – tényleg alaposan „átbeszéltük”. Másfelől: az íróknak kell a magány is, nemcsak az akolmeleg. És az is nyilvánvaló, hogy ezek a kapcsolódások idővel lazábbá válnak, leginkább prózai okokból: a költők, írók családot alapítanak, vagy egyre komolyabban kezdik venni az írást, amihez elengedhetetlen, hogy bizonyos szempontból magányra „ítéljék” magukat.

Háy János mondta egyszer: az önök írónemzedéke csak akkor tud érvényesülni, ha képes megküzdeni az „irodalmi apákkal”. Saját körének ifjú szerzői önt még nem próbálták meg „legyőzni”?

Én azt tapasztalom: az új generáció nem feltétlenül akarja elsöpörni az előző nemzedéket, és nemcsak az irodalmi életre igaz ez, hanem akár a leghétköznapibb élethelyzetekre is. Mondok példát. Manapság a szülők és gyerekek sokszor együtt járnak koncertre, pedig a kor- és a vélelmezett ízléskülönbségek miatt azt várnánk, hogy inkább megőrülnek egymás zenéjétől. És arra is van számos példa, hogy a fiatalok nehezen költöznek el a szülői házból, és nem feltétlenül egzisztenciális okok tartják ott őket: jól érzik magukat a szülőkkel. Nehéz megmondani, hogy ez tendencia-e, vagy csupán átmeneti jelenség. Én mindig is alkalmatlan voltam arra, hogy másokat – bármilyen módon is – magam alá gyűrjek. De beoltva nem vagyok a legyőzés ellen. És még ez is jobb, mint olyan „irodalmi apának” lenni, akit nem mások győznek le, hanem írói mondandója monotonitása miatt saját maga áldozatává válik.

Egy író lehet akár a politika áldozata is. Spiró György nemrég – az őt és más rangos írókat ért alantas jobboldali támadás kapcsán – arról beszélt lapunknak: ma az irodalmi értéknél fontosabb a szerző politikai hovatartozása.

Igaza van Spirónak. Nekem erről Konrad Lorenz etológus története jut eszembe. Két, szomszédos kertben élő kutyát figyelt meg. A kerítés két oldalán éveken át, mindennap acsarkodva rohangáltak föl-alá együtt. Aztán egy nap lebontották a fél kerítést. A kutyák döbbent pofával álltak egymással szemben, de nem estek egymás torkának, hanem egyszerre rohantak oda, ahol nem volt leszedve a drótháló. És attól fogva az ép kerítés két oldalán rohangáltak tovább acsarogva. Így szokták meg. Egy-két évvel a rendszerváltás után a magyar értelmiség ott találta magát a lebontott kerítés két oldalán döbbent arccal: most akkor mi lesz? Csak nem társadalmi béke? Villámgyorsan megtalálták a megoldást: ott folytatták az acsarkodást, ahol a világtörténelem – valahol a második világháború előtt – abbahagyatta velük. Népiesek, urbánusok. És azóta alapvetően erről szól a játszma az úgynevezett jobboldal és az úgynevezett baloldal között: értsd félre, oktasd ki, kelts benne komplexust, hecceld föl, majd háborodj fel szörnyűségesen! Csak semmi beleérzés, semmi jóindulat, bizalom. Most éppen Spiró György – és sajnos nem először! – az áldozata ennek az ostoba játszmának. Félek, egyszer én is az leszek. És előbb-utóbb Európa is persze, de a jelen állás szerint Magyarország már jóval előbb. A legtöbb embernek mindez megfelel, mert legalább egyszerű képlet, tisztán látni meg úgysem lehet soha: vagyunk ugyebár „mi”, meg vannak „ezek”, plusz vannak még az agyatlanok, akiket lenézünk, ja, még vannak a langyosak, oszt annyi! Nyilván nekem is megfelelne beállni ebbe a szisztémába, de én egy extrém módon gyáva ember vagyok, az örök konfliktust nem jól viselem. Ha most azt mondom, nem akarok részt venni ebben a nagy szellemi pótcselekvésben – hogy ne mondjam: haláltáncban –, akkor majd én leszek a „se hús, se hal”, a „langyos”, akit kiköp az Úr. Úgyhogy csak azt tudom kívánni: legalább köpjön minél messzebbre a drótkerítéstől.

Új könyve számomra „nemzedéki regény” is. Azé a generációé, amelynek felnőtté válása a Kádár-rendszer összeomlásának idejére esett. Egy interjúban azt is megjegyezte: 1989 és 1990 élete „legélhetőbb évei” voltak.

Lehet, hogy csak a saját ifjúságomat érzem a történelem legélhetőbb időszakának. De azért valóban karneváli idők voltak a rendszerváltás körüli évek! Még a bulizás körülményei is akkoriban kezdtek megváltozni, a házibulik helyett sorra nyíltak az alternatív kávézók. Ám bizonyos távlatból nézve a rendszerváltás egyre jelentéktelenebbnek tűnik. Valami ennél sokkal nagyobb és gyorsabb átalakulás zajlik körülöttünk pár évtized óta, aminek a szocialista világrend megszűnése csupán egy fontos kísérő epizódja volt: nagyjából akkora jelentőségű, mint például az internet megjelenése. Vagy mint a globális éghajlatváltozás. Vagy amilyen a mesterséges értelem vagy a génmanipulált ember megjelenése lehet majd. Mintha most lépnénk be a Homo sapiens történetének záró korszakába. Regényemben mindenesetre igyekeztem ilyen távlatokból is rá-ránézni a világra, és bizony nem ezek lettek a legviccesebb lapjai.