Lipócia Sándora

Székely Sándor korán kezdi a napot. Fél ötkor már a placcon van. A Pozsonyi úton. Ha nem jön Marci bácsi, akkor felsepri a járdát. Ha jön, akkor segít a hentesnek. Hófehérbe öltözik olyankor, álarc, sapka, gumicsizma, mert vagy 15-20 ládát kell kimosni. Aztán irány a Lehel tér, a piacon lángost vesz kétszáz forintért. Remekül csinálják, és laktat. Majd vissza a Pozsonyira, ha kell, létrára vigyáz, máskor autót tart szemmel, vagy amire kérik. Közben rádiót hallgat, apró, tenyérbe simuló kis készülék. „Szuper jószág, másfél hónapja kaptam.” Reggelente a Mária Rádióval kel, utána egy kis közszolgálat, de mivel annak „80-90 százaléka toldás”, a tudományos műsorokat szereti leginkább. Nagy Sándort, Pheidiaszt, Michelangelót is szóba hozza, meg kedvenceit, Munkácsyt, Szinyei-Mersét. Sándor 11 körül alszik el egy gyönyörű, Bauhaus ház légópincéjében. Nem enged le. Még próbaidős, nem akar galibát. Csak boldogan meséli, hogy csend van, mosdó, slozi és rekamié. Első éjjel le is pottyant róla, így mondja. „Próbálja ki, hogy egy évig a földön alszik. Szokatlan volt. Akkor jöttem rá, hogy fedél van a fejem fölött. Csodálatos élmény volt.”

Jöttünkkor a bejárat mellett ácsorog Henriette-tel. Ő előre figyelmeztet, csak óvatosan a kézfogással, Sándor tenyere vas. És tényleg. Rábeszéljük egy kávéra a közeli presszóban, mire csak somolyog, „ilyen még nem volt, hogy engedtem a nőknek”. De Heni más. „Ő a szívem csücske. Mióta meghalt a Kicsim, nő nem bánt így velem.” Felesége vagy másfél évtizede kapott infarktust. Egyszer csak csörgött a telefon. „Azóta utálom a telefont. Mondták, menjek be a proszektúrára. És ott feküdt a Kicsim. Semmi nyoma a külső szenvedésnek, olyan gyönyörű volt, mint kisleány korában.”

De most itt Heni. Tavasszal szúrta ki az idős férfit Lipóciában, aki sosem kéregetett, csak rádiózott, segített, ahol tudott. Ha kérdezte, minek örülne, csak nehezen bökte ki, ételnek. Először konzerveket vitt neki, aztán már rá is főzött. Sándor úgy emlékszik, a vadas volt a legfinomabb. Összebarátkoztak. Most Heni segít belőni a sérót. Sándor benézett a fodrászkisasszonyhoz, de háromezret sokallt egy nyírásért. „Megoldjuk”, mondja Heni. Ha már fedelet sikerült szerezni, ez is menni fog.

Henriette szeptemberben kezdte kérdezgetni Sándort, mi lesz télen. A férfi nem aggódott túlzottan, egy telet már kibírt az utcán. De Heni noszogatta. Szájról szájra járt a hír, összefogtak páran és segítséget kértek annak a háznak a lakóitól, amely előtt Sándor üldögélni szokott. Tartottak több lakógyűlést, Sándor igazolásokat adott, tüdőszűrőpapírt hozott, hogy egészséges, és a döntés napján már mindenki azon izgult, fedél kerül-e a feje fölé. Voltak persze ellendrukkerek, károgók és aggodalmasok, de a férfit végül beengedték. Este hét és reggel hét között használhatja a pince egy részét, első körben próbaidővel, december közepéig.

A Facebookon pedig dőltek az üzenetek Henriette-nek. Akadt, aki ingyen építené ki a villanyt a pincében, mire a nő felelt, van villany, csak Sándor nem akarja a ház költségén használni. Más ételt vitt, cipőt, meleg kabátot, sálat, takarót, tisztítószereket, mézet, vízforralót és persze ceruzaelemet ajánlott fel. Volt, aki annyit írt: „Istenem, hogy ezt is megértem. Végre nem egy kutyát kell megmenteni.” Sokan a pontos címet akarták megtudni, valaki így válaszolt: „Parancsoljatok, a VII., Rákóczi út 86. szám alatti bezárt gyógyszertár bejáratánál is lakik egy »Sándor«. A fenti paraméterek rá is illenek. (Nem alkoholista, fázik, rendes, kedves és hálás ember, ráadásul mozgássérült, tolókocsis.) Mi mindig viszünk ki neki meleg ennivalót, forró teát, és az utcai hajléktalansegítő önkéntesek is gyakran látogatják, időnként orvosi ellátásban is részesül. Ez a ház viszont nem ennyire empatikus. Ha valaki erre jár, ő is nagyon hálás lenne.”

Az „igazi” Sándor persze mindent tud az új fővárosi hajléktalanrendeletről. Azt mondja, ne akarjanak újra gettósítani, 130-150 százalékos telítettséggel működő börtönökbe küldeni embereket. Inkább töltsék meg az üresen álló fővárosi lakásokat, hallotta a rádióban, mennyi ilyen van, és a szociális munkások tényleg segítsenek az utcán élőkön. „Sokakat szó szerint kézen kell fogni, hogy gyere, keresünk munkát, elmondani nekik: ötszáz forintot nem a kocsmában kell elkölteni, abból kijön fél kiló kenyér, vaj meg parizer.” Most egyébként ő is gyűjt, hogy lakást tudjon bérelni.

Mert bár csak két és fél szoba jutott a szülőknek és Sándorék négy gyerekének, jó volt Csepelen. Aztán meghalt a Kicsi („ez volt az arkhimédészi pont”), a három fiú és egy lány meg külföldre ment dolgozni. Sándor eladta a lakást, a milliókból elindította a fiatalokat. Ők pedig az apa szerint vissza se néztek. A férfi egy budafoki vallási közösségnél lett mindenes, befogadták, megszerették. Utóbb mégis el kellett jönnie. Akkor fogta a táskáját, benne borotva, olló, törülköző, kés, villa, kanál, és jött az utca. Szálló? „Na, azt nem. A lakók nyolcvan százaléka a börtönből jött, húsz meg oda tart. Elfordulok, és már semmim se lenne.”

Hatvanhat múlt. Évtizedekig dolgozott szerszámkészítőként és -edzőként a Csepel Műveknél, de végzett hajózási főiskolát, tört jeget, szolgált dunai monitoron, volt kiképzőtiszt Mongóliában, ahol „éjjel mínusz öt fok volt, nappal meg negyven, és napi egy liter vízzel kellett kihúzni, meg azzal a kajával, amit előteremtettünk”, sőt egyszer, parancsmegtagadás miatt még börtönben is ült, igaz, itthon.

Rejtőiek a kalandok, hűl a kávé az asztalon; ahogy kavargunk időben és térben, harmincas nő lép hozzánk. Kéri, „óvatosan, ne legyen baj. Sanyi bácsi a kislányaim kedvence, vigyázzon magára!” Megpuszilja, Sándor óvatosan megszorítja a kezét vasmarkával.

Sokan féltik az utcától, a rosszindulattól, a hírnév hozta féltékenységtől, de ő csak mosolyog. Terve van. Sokszor éhes, mert spórol. Egy szuterént szeretne kibérelni, most félretesz rezsire, bérleti díjra.

Aztán mutatja, mit kapott Henikétől. Dinamós zseblámpa. „Látja! Bocsánat, van, aki nem szereti ezt a fényt.” Neki mindegy. A jobb szemével nem lát, egy jégszilánk okozta, a bal meg elfáradt. Hatalmas nagyítóval olvas. „Ez nem nagyító! Ez a szemem! Javasolta a doktornő a műtétet, hogy öt perc, 150 ezer forint, és már látok is. Én meg mondtam neki, drága angyalom, az több havi nyugdíjam! Tudok ám én disztingválni!”