Levágott ujj
Az egészségügy – akár beszélünk róla, akár igénybe vesszük – , mindig kényes téma. Az átlagember gyűlöli, mert megítélése szerint sok pénzért semmilyen szolgáltatást nem kap. Az orvosok, ápolók tehát az ellátásban résztvevők azért panaszkodnak, hogy túl sok a munka, nem megfelelőek a körülmények és gyalázatosan kevés a fizetés. Az állam pedig nem mer hozzányúlni ehhez a kényes kérdéshez. A finanszírozás és a működés megváltoztatása távoli és örökre beteljesületlen álomnak tűnik. Ezzel szemben mi a valóság?
Gyógyítás? Mi az?
Kórházba senki sem szeret járni. Mégis adódnak helyzetek, amikor egyszerűen muszáj. Ebben az esetben nagyon nem mindegy: hol és hogyan látnak el bennünket. Az alábbi életképek mind megtörtént esetek. Álljanak itt, mintegy egészségügyi kórképként.
Szombat reggel nyolc óra néhány perc. Egy kicsapódó ablak jószerivel levág egy fél ujjat. Irány a kórház. Már a kora reggeli órán is tömött sorokban állnak az emberek. Történetünk szenvedő alanyát viszonylag hamar megvizsgálják, hiszen az ilyen sérülések esetén az egyik legfontosabb tényező a gyorsaság. Az adminisztráció után következik az érdemi gyógyítás. Röntgen. Majd egy „kedves hölgy félvállról odaveti”: ez nagyon megsérült le kell amputálni.
Igen, jól látják! 5 perc után már jön is a diagnózis. Gyógyítás? Na, az szóba sem került. Ez itt kérem a traumatológia! Előbb vágunk, minden más utána.
Lévén történetünk szereplője orvos, így sikerül elérnie, hogy egy jó szakemberhez kerüljön. Félreülteti a kolléga: Egy óra és megvarrom az ujjad! Nem lesz itt semmi baj, ne izgulj! Nem vágjuk le! Az egy órából három lesz. Addig van idő körülnézni. Fejsérült és bokatörött, kicsit sérült nagyon darabokban lévő emberek hemzsegnek a folyosón. Van, akit az agglomerációból küldtek ide, mert az ügyeleten nem öltenek össze egy elvágott kezet. Hát itt sem. Ugyanis nincs elég ember és nincs elég hely, effektív nincs műtő, ahol a kisebb sérüléseket elláthatnák. Ahogy van olyan intézmény is, ahol nincsen sokktalanító sem és a fegyházból röntgenre hozott rabot jobb híján az egyik vizsgálóba helyezik el, mégse a folyosón álldogáljon bilincsestül, rendőröstül. Viszont van fűtés!
Dél körülre magasan jár a nap. Van vagy negyven fok. Ennek ellenére meleg a radiátor. Ez ám a keleti spórolás! Hát így valóban nincs az a TB és állami támogatás, ami elég lenne. Még a legkisebb árumozgatással foglalkozó cégben is ül egy logisztikus. A kórházakba nem kellene egy? Egy ember – akit nevezhetünk menedzsernek is – , aki odafigyelne arra, hogy gördülékenyen és szervezetten menjen az ellátás. Aki kitalálja és megvalósítja a betegirányítási rendszert, hogy adott történetünk elejére kanyarodva: ne kelljen órákat várni egy leszakadt ujjal.
Egyik sem jobb…
Persze ez nem kórház specifikus kérdés. Másik nap, másik kerület, másik eset. Este fél tízkor valaki rosszul lesz és bemegy a területileg illetékes kórházba. Az orvosok vakbélgyulladásra gyanakszanak, de nincs egy ultrahang, amivel felállítsák a diagnózist. A beteget saját lábán elküldik egy, a város túl felén lévő kórházba. A fájdalom elviselhetetlen, már jócskán benne járunk az éjszakába. Hajnali fél háromra egy vérvétellel és egy ultrahanggal beljebb van a páciens, végre ágyba kerül. Diagnózis? Na, az nincs. Két nappal később sincs, így inkább hazaengedik a beteget.
Hol a határ?
Tüdőszűrőre invitáló papírt mindenki kap. Ezúttal egy négy évvel ezelőtt meghalt személyt értesít a területileg illetékes intézmény a vizsgálat esedékességéről. Míg a fenti két esetben a káosz magyarázatát nem sikerült megtalálni, ebben az esetben legalább egy nővérke nyújt felvilágosítást. „Meghalt a néni? És én ezt honnan tudjam? Illetve benne van a gépben, de nekem arra nincs időm, hogy mindenkinek egyesével utánanézzek. A kartonja itt volt, hát kiküldtem az értesítőt. Nem kell itt kérem problémázni. Látja? Nem került semmibe ez a hívás!” Csendben kérdezem: az elhunytak TAJ számát automatikusan jelzi a TB a rendszerben. Egy területileg illetékes szűrőállomás hogyhogy nem értesül az adatváltozásokról? „Mondom én, nincs nekem időm utánanézni…” Miért is lenne, hisz nem dolga egy ápolónőnek figyelemmel kísérni a paciensek adatváltozását. Mások lelkét figyelembe venni még úgy sem…
Van megoldás?
Bizonyára lenne. Talán elölről kezdeni az egészet. Azonban a honatyáink a nagy szavazat-hajhászásban nem mernek lépni. Pedig a tények magukért beszélnek. Él 10 millió ember Magyarországon, ebből nagyjából kettő millió fizet társadalombiztosítást. A társadalom egy ötöde tartja el a fennmaradó négy ötödöt.
Két megoldás van. Az egyik, hogy mindenki, akinek kötelessége, fizet társadalombiztosítást. Ez a módszer nem jön be, látjuk.
A másik? Megreformáljuk az egészségügyet. Meghatározzuk mi az alapellátás, azaz melyek azok a beavatkozások amelyek mindenkinek járnak. Az ezen felüli szolgáltatásokat pedig biztosítási csomagokhoz kötjük. Nincs semmi új a nap alatt. Számtalan nyugati országban kiválóan működik a rendszer. Mindenki pont annyit vesz ki a közösből, mint amennyit beletesz.
Ennek első lépése lett volna vizitdíj. A sok kicsi sokra megy elve alapján, legalább a hiányzó bevételek egy részét fedezte volna a háromszáz forintokból befolyó összeg. De leszavaztuk. Tehát marad minden a régiben... A kórlapon pedig ott az újabb bejegyzés: a beteg állapota, bár nem kielégítő, azért stagnál. Kérdés: meddig?
