Lesújtó tények

- Mit szól hozzá: az Orbán Viktor ellen tervezett puccsban a CNN tévén kívül részt vettek volt magyar vezető diplomaták is. Erről önnek tudnia kellett mint a volt vezető diplomaták volt vezetőjének.

– Különösnek találom: ha valaki kétharmados többséggel rendelkezik a parlamentben, amellyel bármit el tud fogadtatni, mi szüksége van nevetséges összeesküvés-elméletekre?

- Gondolhatnánk, hogy létezik a pártállami hatalomkoncentrációnak egy olyan foka, amikor valaki már nem is hiszi, hogy nem fognak össze ellene – nevezzük Bástya elvtárs-szindrómának. De nem tudhatjuk: lehet, hogy tényleg volt összeesküvés.

– Ugyan. Nem hiszem, hogy külső erők megbuktathatnának egy ilyen belpolitikai pozíciójú kormányzatot. Sőt, azt sem látom, hogy e pillanatban kinek állna ez érdekében.

- Akkor beszéljünk létező dologról. Az Európai Unió tisztségviselői még senkivel szemben nem ütöttek meg olyan kemény hangot, mint Magyarországgal. Vannak, akik szerint ennek az igazi oka, hogy a saját válságával küszködő Európa valakinek végre oda szeretne csördíteni – példát akar statuálni.

– Nem választották ki Magyarországot bűnbaknak. Kétségtelen: az Európai Uniót is megrázta, hogy már több mint három éve válság van a világban. Ilyenkor minden országnak sokkal komolyabban kell vennie bizonyos feltételek betartását, de főként azoknak, amelyek a többiektől várnak segítséget. Magyarország, amely valaha ennek a régiónak a vezető állama volt, belpolitikai okokból a legengedetlenebb tagállam szerepébe manőverezte magát. Folyamatosan a világlapok címoldalain szerepelünk, amit persze semmiféle ármány nem tud elérni, ehhez újabb és újabb lesújtó tények kellenek. Lássuk, mi történt: Magyarország maga kért segítséget az EU-tól és az IMF-től. Egyszer már mentőkötelet dobtak nekünk 2008-ban, amikor a rossz kormányzás következtében a szakadék szélére kerültünk. Egy olyan ország költségvetését kell tehát újra és újra megtámogatni, amely több mint hét éve túlzottdeficit-eljárás alatt áll. Ez az eljárás a gazdaság fiskális, költségvetési oldalát érinti, ugyanakkor veszélybe került a monetáris politika biztonsága is: megrendülni látszott a Nemzeti Bank függetlensége. A kormány sorozatosan fellépett a jegybank ellen, a háttérben pedig felrajzolódott az egész magyar belpolitika furcsa képe. Bőven lehet ott hibát találni, ahol egy parlament másfél év alatt 365 új törvényt hoz.

- Ez elismerés helyett nyilván ellenérzéseket kelt.

– Ez elsősorban a silány minőséget, a demokratikus mechanizmusok elégtelenségét, az érdekegyeztetés hiányát mutatja. Annak tüneteként jelenik meg, hogy ebben az országban nem folyik igazi kormányzás. Azt ugyanis Európa nem tekinti kormányzásnak, hogy egy erős parlamenti többség a kénye-kedve szerint szabja-varrja a törvényeket. A kormányzáshoz kormány is kellene, ennek azonban csak az árnyéka a nyolc miniszter, ők feleannyian vannak, mint amennyi az európai tapasztalatok szerint egy működő kabinetbe kell. A magyar miniszterekkel azonban valójában a saját frakciójuk sem egyeztet, aminek számos bizonyítékát láttuk...

- Például, hogy a védelmi miniszternek sem volt fogalma arról, ami már a hírekben szerepelt: hogy megint az IMF-hez fordultunk.

– Ez csak egy tünet. De nem fordulhatna elő, hogy a képviselők tömegesen hordanak be a parlamentbe olyan törvénytervezeteket, amelyek nem voltak a kormány előtt. Rendre elmarad az egyeztetés az érintett társadalmi csoportokkal, szervezetekkel, a nemzetközi konzultációkról nem is szólva. A kormány elejét vehette volna számos kifogásnak, ha úgy jár el, ahogy az unióban szokás: fontos esetekben már a tervezetekről egyeztet.

- Aki egyeztet, az komolyan veszi az európai normákat. A mi esetünkben azonban nem kizárható, hogy a nemzetközi közösségtől csak a pénz kell, „oszt jó napot”.

– Természetesen a külföldi elemzők is tudják, hogy az orbáni kormányzás hatalmi logikára épül, amelynek hátterében az EU-ban egyedülálló elképzelés áll a monolitikus államról. Ez az úgynevezett centrális erőtér, amelyben egyetlen domináns hatalmi központ ellenőriz mindent.

- Nevezzük az egyszerűség kedvéért állampártnak.

– Valóban, ez a tipikus egypártrendszer, ahol a végrehajtó mechanizmus is végsőkig leszűkül: államosítják az iskolákat és a kórházakat, minden funkciót csak a központosított apparátus láthat el, a munkaadói kedvezményeket közvetítő rendszerben is egyetlen, úgynevezett SZÉP-kártyának marad hely. Minden feladatban egy végrehajtó dominál, és az egész hatalmi piramis tetején egyetlen ember trónol, aki az egészet az ellenőrzése alatt tartja. Ez a modell. Ugyanez a logika érvényesült a törvényalkotásban is: a maximumot keresztülvinni minimális idő alatt, nem egyeztetni senkivel. Elmenni a falig, és aztán erősnek vélt alkupozícióból azt mondani az EU-nak: lássuk hát, mi is a baj? Igaz, már leváltottuk az adatvédelmi biztost, nyugdíjba zavartuk az idősebb bírákat, és alkotmányba öntöttünk mindet, ami csak eszünkbe jutott, de mi készek vagyunk tárgyalni. Azt gondolhatja a miniszterelnök, hogy ha innen tesz is egy-két engedményt, az egész többé már nem lehet vita tárgya. Csakhogy az európai értékek ügye nem lóvásáron dől el.

- Nem? Én nem vagyok biztos abban, hogy a magyar jogállamiság szempontjából egyáltalán lehet jó kimenetele a brüsszeli szkanderezésnek. Ha a bizottság elfogadja néhány törvény technikai módosítását, és megkapjuk a remélt pénzt, akkor az európai értékeknek nálunk annyi. Ha nem kapjuk meg a kölcsönt, jön az államcsőd, amit mindenki megszenved. De az európai értékeknek akkor is annyi.

– Orbán Viktor kockázatos játszmát játszik az EU–IMF-párossal. Minimális politikai engedményekért a maximális nyereséget, a teljes hitelösszeget akarja. Nehéz dilemma elé állítja a velünk tárgyaló szervezeteket: mit kérjenek cserébe a magyar gazdaság megmentéséért? A két fél más logikától vezetve cselekszik: az uniós vezetők azért ülnek le az asztalhoz, hogy közös célokat tűzzenek ki, és azok érdekében együttműködjenek a magyar kormánnyal. Csak ebből következhet a „win-win” helyzet, amikor a tárgyalás minden résztvevője nyer a megállapodással. Orbán azonban állandóan győzni akar, „nullaösszegű játszmákban” gondolkodik, amikor az egyik fél annyit nyerhet – persze ilyenkor magára gondol –, amennyit a másik veszít. Ám ő is kerülhet a vesztes oldalra, ha az erősebb partner végül úgy dönt: hagyjuk rá Orbánra a saját logikáját, hadd jöjjön rá, hogy nem ő diktál.

- Erre elméletben persze több lehetőség van: szóba jöhet az IMF-kölcsön megtagadása, a kohéziós kifizetések megállítása és a híres-nevezetes hetedik cikkely, amely a politikai kizárással egyenértékű. Elemzők szerint ezek azonban olyanok, mint az atombomba: csak azért kellenek, hogy legyen mivel fenyegetni, de bevetni senki sem akarja őket.

– Azért egyiket sem lenne jó kipróbálni.

- Állítólag azonban más az igazi büntetés: az elszigetelődés.

– Ez már tény. És az unióban sohasem egyetlen ország győz vagy veszít, itt mindig csoportok mozognak. Egyedül még Németország vagy Franciaország sem tud keresztülvinni semmit: össze kell fogniuk másokkal. Bármit akar egy ország, ahhoz csapatot kell építenie. A kiszámíthatatlan Magyarországot manapság pedig nem szívesen invitálják koalíciókba, hívó szavára aligha mozdulnak. Ez a jövőben sokszorosan visszaüthet.