Lengyel: „Orbán a szociális populizmusért ejtette a Himnusz-Trianon vonalat”

Mi ez? Hadijelentés?

Amikor írni kezdtem, számomra sem volt világos, hogy ebből könyv lesz, azt sem tudhattam, hogy az események ilyen drámai fordulatot vesznek. Elemezni akartam a Medgyessy-kormány és az első Gyurcsány-kabinet működését, ám 2006 nyarán minden megváltozott. Ha hadijelentésnek vesszük, valódi villámháború ez, amelynek első szakaszában hatalmas területet foglalnak el a szocialista hadoszlopok Gyurcsány 2006-os győzelméig. Ekkor az offenzíva kifullad, ősszel pedig bekövetkezik a brutális ellencsapás.

És minden megváltozik az elmúlt tizennyolc év belpolitikájához képest.

Kialakul az állóháború, amelyben visszanyomják a szocialistákat. Gyengülő erőik lassan felmorzsolódnak vagy menekülnek is. Hogy a végső vereség 2010-ben következik-e be, vagy előbb, az kérdés. A mértékét sem látjuk. A kétharmados fölény elvben a rendszer végét is jelentheti.

Azt írja: azért állítja Orbán és Gyurcsány párviadalát, a „rinocéroszok harcát” a középpontba, mert ennek során növekedett fel, öregedett és halt meg az ezredforduló konfliktusos politikája. Az események nem erre utalnak.

A korszak erőszakos szenvedélye a rinocéroszok rohama. Orbán még mindig tigris, Gyurcsány pedig szárnyait széttáró keselyű. Szerintem végük, és vége a rinocéroszok dúlásának is. Annak ellenére így tartom, hogy most mindenki azt mondja: először Gyurcsány győzött, majd Orbán nyerő szériája jött, a konfliktusos politika kerekedett felül a konszenzusoson. De kormányozni egyikük sem tud. Csépelhetik egymást kifulladásig, de ennek nincs jövője.

Ezzel szemben áll Tölgyessy véleménye, aki szerint a köztársaságnak vége, eljött a császárság kora. Sőt, az attraktív Caesar után nem is az okos Antonius, hanem a szürke Octavianus következik.

Magyarország abból a kínálatból választ, amit a politikai elit ajánl. Tölgyessy szomorúsága érthető, mert a köztársaság az ő személyes műve is. A választék ma tényleg két király. És ha Magyarország az unión kívüli ország lenne, meg is engedhetnénk magunknak ezt a döntést. De Európában vagyunk, itt a befektető is mást vár.

Azért, amit Gyurcsányról és Orbánról rendszeresen kifejt – egymás pandanjainak ábrázolva őket –, a balliberális értelmiség neheztel. Árulónak, különcnek tekintik, felháborodnak azon, hogy „Brutusokra vár”, miközben Orbán vad bonapartizmusa fenyeget.

A baloldali és a liberális értelmiség komoly reményeket fűzött már Medgyessyhez is, bár sokan nem emlékeznek erre szívesen. Ennél is nagyobb lelkesedés fogadta Gyurcsány érkezését, aki fiatal, dinamikus és olvasott volt, európai kvalitásokat mutatott, s megnyerő bizalommal fordult saját értelmiségi táborához. A médiaelit pedig lelkesülten tapasztalhatta, hogy – ellentétben elődeivel – „kikéri tanácsaikat”. Mindez az értelmiségieket Gyurcsány rajongóivá tette.

A baloldalon ilyesmi nem létezett korábban?

– Nem. De Gyurcsány tömeghatása megérintette az értelmiségieket is. Emiatt semmiféle rosszallás nincs bennem.

Akkor mi a baj?

A viszolygásom ízlésbeli. Nem tudom elfogadni, hogy valaki bármely politikus iránt „áhítatot” érezzen. Ettől az én nemzedékem egy életen át viszolygott.

Nyilván ön sem gondolja komolyan, hogy Gyurcsány vagy Orbán kultusza összevethető Rákosiéval vagy Leninével.

Tudom, mi a különbség. Ez a kultusz nem is Rákosiéra hajaz, hanem egy Győzikéére. Olyan embereket sztárolnak a tévék, akiknek kultuszát az önbecsüléssel bíró polgár csodálkozással figyeli. Vicc. De én ezt a viccet nem fogadom el a politikában.

Amely ettől még működhetne is.

A legfőbb gondom persze az, hogy mindkét úriembert kezdettől alkalmatlannak tartom a kormányfői szerepre. Hofi Géza szövegével: „Tud úszni?” Nem tudnak úszni. Orbán kiváló barikádharcos, de ne menjen be a hivatalba, mert tönkretesz egy országot. Ugyanez a bajom Gyurcsány Ferenccel. Zseniálisan megnyeri a választást. De mi jön azután? Elszánt központosítás, hozzá nem értő improvizáció.

Azt írja: a Nyugat elviseli, ha valaki nem reformer, és nem is nacionalista, elbírja, ha nacionalista, de reformokat csinál, de hogy antireformer legyen és bezárkózó, azt nem fogadja el.

Ez Orbán. Képzeljük el, amikor a fotó megjelenik a New York Timesban, ahogy fogóval bontja az alumíniumkorlátot a téren. A másik oldalon Gyurcsány, és a kép alá odaírják: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal...” Ilyen értelemben a könyv rideg. Én kiléptem a klubból. Elfogadom, kellemetlen látni, hogy körülötted a buliban mindenki jól érzi magát, a szocialisták most isszák a tizenkettedik sörüket. A Fidesz-szobában boroznak, ott is mindenki jól mulat. És akkor beállít valaki, aki egy ásványvizet kér, és nem érti, hogy mitől boldogok ezek a csőd legközepén.

„Minden fronton kiáltó a vereség” – kommentálja múlt heti interjúnkban Békesi László a kialakult helyzetet.

De már 2006 nyarán minden eldőlt, épp azért, mert a fentebb elemzett érzelmi, szerelmi politika eleve bukásra volt ítélve.

A pártértekezleten tartott beszéd óta azon rágódom: Gyurcsány vajon tudatában volt-e annak, hogy épp szétszereli a koalíciót?

Nagy valószínűséggel improvizált. A teremnek beszélt, a terem pedig ingerült volt.

Ez a háború a koalíciós felek között 2006 nyarától zajlott. Másfél évig nem tudták rendezni a dolgot.

Ez pedig arra mutat, hogy éppúgy alkalmatlanok a partnerségre, ahogy a kormányzásra is. Tetejébe a semmin viaskodtak, hiszen nem volt a pénztárakhoz befektető. De ez legyen az ő játszmájuk. A lényeg az, hogy a kínos helyzetben Gyurcsány úgy gondolta: az ajándékcsomag tetszést arat. „Ezért a szörnyű másfél évért a randa SZDSZ felelős, ki voltam nekik szolgáltatva.” Ez tetszett. Bizonyos szempontból kínos is volt, mivel az egészet a miniszter nyakába varrta, akiről tudjuk, hogy a kormány utasításai szerint cselekedett, Gyurcsány Ferencről pedig úgy sejtettük, hogy a legkevésbé sem bábu. Még kevésbé Horváth Ágnes vagy Kóka bábja. Először őket fejezte le, mivel valóban borzasztó politikát folytattak, Kóka pedig eleve hiteltelen. Eddig tartott az improvizáció. Most tovább kísérletezhet – immár kisebbségben. Szokásához híven meglepődött, és rögtön alkalmazkodott.

És várhatunk-e meglepőt a kisebbségi kormányzástól?

A meglepetést az okozza, hogy a főszereplő úgy folytatja, mintha nem történt volna semmi. Fel sem ötlik benne, hogy bármi felelőssége lenne a bizonytalan jövőért vagy a múltért. De most bezár a parlament, szünetre vonulnak a szereplők. A nyár haladék.

Addigra helyre is állítható a koalíció.

Nem lehet úgy folytatni, mintha nem történt volna semmi. Az SZDSZ kilépett, nagy árat fizetett érte. Még a szocialista választók is azzal gúnyolják őket, hogy gyávák, akik egy bársonyszékért az anyjukat is eladnák. Fodor Gábor – ha győz – szeretne koalíciót, de ha Gyurcsánnyal próbálja meg, befellegzett neki. És a horrorisztikus válóper után ez a szocialisták számára is elfogadhatatlan. Új szereposztás, új program kell, vagy végük.

Valami homályos jövőkép mégis kell az egypárti kormánynak.

Elücsörögnek. Elszórakoztathatják magukat a várható huszonhárom százalékkal, amiből huszonnégy is lehet. Az SZDSZ meg kizuhan.

Milyen csöndes a Fidesz.

Orbán sokat tanult, de a Fideszben mindenki tudja, hogy kormányozni nem tud. Legodaadóbb hívei is így gondolják. Viszont komoly fordulatot tett. A 2007 márciusáig folytatott „háromszínű politikájáról” letett. A Himnusz–Trianon-vonal ejtve, szókészletében már „a nép” szerepel, sőt „a lakosok”. Átfordult szociális populizmusba, odahagyva a nemzetit. Művét befejezettnek érzi, úgy gondolja, csak várnia kell.

És vár. Hogyan lehet kisebbségben megszavaztatni egy koherens költségvetést?

Sehogy. Ez járhatatlan út. Technikailag menne, de az „autópálya-lejáratok”, az önkormányzati projektek száma a duplájára nőhet.

Miért?

Mert minden útba eső polgármester, helyi képviselő ezt kéri lojalitása jutalmául. A költségvetés elemeire hullhat, mert a sajátjaimat is meg kell vásárolnom. Bajnai Gordon gyötrelmes pozíciót kapott. Pénzhalmon ül, amelyről minőségi kritériumok alapján kell döntenie. Ha hű ehhez, a frakciója tépi darabokra. Ha nem, az unió szaggatja szét.

És a piacok „vevők” az egypárti kormányzásra?

Nem. De nem vesznek meg egy Orbán Viktort sem.