Lendvai: az SZDSZ ne üzengessen randi előtt!

Önök még bíznak az együttműködésben?

Nincs jele, hogy másként lenne.

Akár jelzésnek is vehetnék Horn Gábor bírálatát: a „kormányprogram” csak Gyurcsány Ferenc hatalmon maradásáról szól. Gusztos Péter pedig egyenesen „alibikormányzást” emlegetett.

Fájó sebet azért nem ejtettek rajtunk. De talán meg kellene várniuk törvényjavaslatainkat, amelyek egyáltalán nem „alibiprogramok” – még ha nehezebb is egyedüli kormánypártként előkészítenünk az adótörvényt és a költségvetést. Ami összefügg a legfőbb kérdéssel: miként lehetne a GDP-növekedést meglódítani úgy, hogy ne veszélyeztesse az utóbbi évek legfontosabb nemzeti teljesítményét, a társadalmi különbségek statisztikailag igazolt csökkenését. Bár a választ az sem tenné könnyebbé, ha most békés koalícióban kormányoznánk.

De nem gondolja: az efféle SZDSZ-es odamondogatások beárnyékolják a két párt tárgyalásait? Köztudomású, hogy augusztusban újra egyeztetnek.

Kétségtelen: ha valakivel randevúra készülök, s ő a találka előtt megüzeni, hogy „ronda banya” vagyok, az nem dobja föl a hangulatomat. Mégis bízom abban: mindkét párt politikusai képesek szétválasztani a politikai emóciót és a felelősséget. Botcsinálta politikai pszichológusként még meg is értem az SZDSZ ilyen „dacos” mondatait. Aki néhány perce még egy csapat közepén játszott, és most a pálya széléről szemléli az eseményeket, attól ne várjuk, hogy azonnal ujjongva dicséri a bent maradt játékosokat. Nem mondhatja azt a koalícióból kilépett párt: lám, ezek milyen ügyesek nélkülem. Ahogy az sem lenne reális, ha szétválásunk után rögtön öszszeborulnánk egy új koalícióban.

Akkor csupán látszat volt, hogy MSZP-s politikusok új koalíciót sürgettek? És ez valójában „vásárpolitika” volt: ha magasról indítják a licitet, biztosabbra mehetnek, hogy végül egyezségre jutnak az SZDSZ-szel.

Nem voltak „piaci” szándékaink. Én is komolyan gondoltam: akár rövid távon is helyreállítható a koalíció. Illúzió volt. De nemcsak az SZDSZ belső személyi vitái szabtak gátat az általunk remélt lehetőségnek. A koalíció utáni egyik egyeztetésünkön valamelyik liberális politikus azt mondta: „Az MSZP még a gyászmunkánál tart.” Biztos igaz, hogy nehéz tudomásul venni, ha valami véget ér. Viszont én az SZDSZ-nél látom ugyanezt. Mindeközben nem dobnám ki az ablakon a kiszámítható együttműködés reményét.

Kénytelen vagyok ismét Horn Gábort idézni: nagy meglepetés lesz, miként szavaznak ők a költségvetési törvénynél.

Azzal nyugtatom magam: a meglepetés kétféle is lehet.

Horn szavait a többség egyféleképpen értelmezi: nem szavazzák meg a törvényt.

Én leginkább azt hallottam ki az ő megjegyzéséből: „Szedjétek össze magatokat szocialista lányok és fiúk.” Mert csak koalícióban létezik automatikus együtt szavazás.

Vagyis Horn üzenete voltaképp zsarolás: a szocialisták csak akkor kapnak liberális voksokat, ha adnak értük cserébe valamit?

Veszélyes pálya a kölcsönös odamondogatósdi, úgyhogy udvariasabban fogalmaznék: figyelmeztetés lehetett. Ami viszont szükségtelen, mert nem gondoltuk, hogy majd behunyt szemmel szavazzák meg a költségvetést. Azt elfogadom: a politikai törekvések piacán van egy „hoci-nesze” időszak, amikor mindenki megkéri a kompromisszumai árát. Ezt látjuk most. De lehetetlen, hogy az SZDSZ ne mérlegelje: a költségvetési szavazás – az nem egyszerűen egy szavazás. Ugyan a konkrétumokról szól a törvény, ám a voksolás politikailag jelképes is: merre menjen Magyarország. Ebben pedig mindig egyetértettünk, csak a tempón és a részlépéseken vitáztunk.

Csakhogy míg az MSZP elméleti szempontok alapján próbál szövetséget keresni az SZDSZ-szel – „az ország érdeke az együttműködés”, „a két párt értékhasonlóság miatt is összetartozik” –, a liberálisok praktikus válaszokat várnak: „Lássuk a kormány cselekvési programját!”

Igaz, ez más-más attitűd. Az egyik, a miénk a cselekvőé, a másik a zsűrié. Nem gondolnám, hogy hatéves közös kormányzás után helyes vagy lehetséges pusztán az utóbbit választani. Ha mégis ezt teszik, nincs más mód, mint a kettőt összeegyeztetni a részletes tárgyalásokkor. De bárcsak már ott tartanánk, hogy – mondjuk – az adórendszeren vitázzunk. Mellesleg mindkét párt tanulja ezt a „külön is, együtt is” helyzetet. Nem volt még példa rá: úgy szűnik meg egy koalíció, hogy mégis egymásra vannak utalva a korábbi koalíciós társak. Amikor Torgyán József kivezette a kisgazdákat az Orbán-kormányból, soha többé nem ültek közös asztalhoz a Fidesszel, esküdt ellenségei lettek egymásnak. Persze ezzel nem akarom megsérteni az SZDSZ-t. Mindenesetre a szocialistáknak most elsősorban azzal kell foglalkozniuk, ami a dolgunk: olyan adópolitikai és költségvetési tervvel előállni, amely a mi országképünket tükrözi.

És ez lehet az a cselekvési program, amelyet az SZDSZ kért?

Előbb maguk között kellene tisztázniuk: kívülről az egész kormányprogramért akarnak-e felelősséget vállalni – mert akkor értem, miért igényelnek cselekvési programot, legfeljebb azt nem értem, miért adták fel a kormányzati szerepet –, vagy csak egyes, számukra különösen értékes programrészek érdeklik őket. Ilyen az adótörvény. Azt hiszem, ezt még nem döntötték el.

Ön szerint mit kérhet cserébe az SZDSZ a szavazataiért?

Nem tudom. Jó volna hallani, mire gondolnak. Az arra is választ ad: milyen SZDSZ-t akarnak.

Fodor Gábor politikai mozgásából újabban az látszik: nemzeti liberális pártként igyekszik definiálni az SZDSZ-t, s ehhez itthon megteremteni a határon túli magyarság új politikai képviseletét is. Fodor akár azt is kérheti önöktől, adják át nekik a határon túli mozgásteret, vagy legalábbis egy részét.

Noha nem tisztem az SZDSZ-en belüli erőviszonyokról nyilatkozni, nyilvánvaló: a nagyon feszes elnökválasztási eredményük nem könnyíti meg, hogy eldöntsék, mi a fontos a saját arculatuk szempontjából. Márpedig nem úgy van, hogy a kormány dolgozik, az SZDSZ meg hátradől a „zsűriben”. Nekik pont annyi dolguk van, hogy kitalálják a maguk igényeit, vezérlő elveit. Persze: ki vagyok én, hogy véleményt mondjak erről!

Közbevetőleg: Fodor mostani politikája mintha hasonlóságot mutatna a Fidesz kezdeti nemzeti szabadelvű irányával.

Van benne igazság. Annyiban jól látja az SZDSZ a helyzetet: a mai magyar politikai palettán fehér folt van a hajdani Fidesz helyén. Leginkább a Fidesz önárulása miatt. Ám azt nem hiszem, hogy az SZDSZ valamilyen arculatváltásával veszteség nélkül kitölthető a fehér folt. Ha a szabad demokraták „új hazát”, új politikai közönséget próbálnak keresni, félő, hogy a „régi” elhagyására kényszerülnek. S akkor ott jelentkezik a hiány. Már csak önző okokból, a liberálisok megerősödésében érdekelt politikusként is azt mondom: előbb-utóbb választania kell az SZDSZ-nek, melyik utat járja a liberális mezőben. Nyilván ez a tárgyalásainkat is befolyásolja. De talán ők is időt nyernek azzal: augusztusban először csak általános megbeszéléseket tartunk, s csak a hónap végén lesz az az egyeztetés, ami a szó szoros értelmében – mivel pénzügyi törvényeket érint – aprópénzre váltja az értékeket.

Ha mégsem sikerül megegyezniük?

A magyar törvények szerint nem dől össze a ház, a kormány sem szűnik meg, ha nincs elfogadott új költségvetés. Ilyen esetben az előző évi kifizetések érvényesek. Cinikusan azt is mondhatnám: ennek még örülhetne is a pénzügyminiszter, hiszen így 2009-re az államnak inflációkövetően lenne bevétele adóból, áfából, míg a kiadása a 2008-as szinten maradna. Azonnal teljesítenénk az összes maastrichti kritériumot. Na jó, azért nem lenne boldog Veres János. Felelős politikusként tudja: ez súlyos sebeket ütne mindazokon, akiknek a megélhetése a költségvetéstől függ.

Tehát ha a költségvetést nem szavaznák meg a liberálisok, akkor sem jöhetne létre a „szakértői kormány”, amellyel az SZDSZ gyakorta riogatja az MSZP-t?

Nem. Ilyenkor az a kötelessége a kormánynak, hogy vigye tovább az ország ügyeit. Ha nincs új költségvetés, az persze politikailag tőrdöfés nekünk. De nagyobb kárát látná az ország: nincs családipótlék-emelés, vagy nincs nyugdíjemelés még inflációmértékben sem. Nyilvánvalóan nem hagyjuk, hogy így legyen. Bízom benne: a liberálisok felelősen gondolkodva elfogadják, hogy a gazdasági növekedési program nem boríthatja fel a szociális egyensúlyt. Mert ennek „beáldozásáért” – bár gyorsabb lenne a gazdasági menet – óriási árat fizethetnénk. Sokszor emlegetjük a szlovák gazdasági csodát, ám azt elfelejtjük: éhséglázadásokkal kezdődött, s olyan politikai irányváltással folytatódott, amely óta a szélsőjobbnak állandó helye van az ottani kormányban.