Lehet, hogy ezt ne kommentáljam?

- A magyar kormányfő látványosan kiállt az elnökválasztás várható vesztese mellett. Szokás így önként jelentkezni a kudarcért? Van ennek értelme?

– Nincs. Azt gondolná az ember, hogy kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni, pedig 2008-ban a még ellenzéki Fidesz már megmártózott benne. Akkor megüzente Washingtonba, hogy csak a republikánusoknak van mérvadó üzenetük a jövőről. Akkor sem jött be a számításuk. A mostani eset annyival durvább, hogy kormányon vannak, és egy kormányerőnek egyszerűen nem érdemes és nem is szokás letennie az obulusát az egyik oldalon sem. Hiszen nincs értelme elveszíteni bármelyik fél jóindulatát. Még a vesztesét sem, nemhogy a leendő győztesét.

– Rossz nyelvek azt terjesztik, hogy Romneynek valójában Orbán támogatása tette be a kaput. Aki mellett ő kiáll, az megbukik. Emlékezzünk csak Mubarak vagy Szaakasvili sorsára.

– Lehet, hogy ezt ne kommentáljam? Nem szeretném erősíteni azt a külföldön manapság néha már felhangzó nézetet, hogy nem hoz szerencsét, ha valaki magyar kormánypolitikussal parolázik.

– Az elnökválasztás napján az Európai Bíróság elmeszelte Magyarországot a bírák nyugdíjazása ügyében. A miniszterelnök megint nyegle választ adott: a döglött kutyát verték fejbe.

– A kormány rendre azzal próbálkozik, hogy bagatellizáljon minden uniós ütközést. Azt a látszatot kelti, mintha olyan tucatügyekről lenne szó, mint amikor mondjuk egy porszívógégecső szabványosítási döntésével kapcsolatban valamelyik tagállam késve hoz intézkedést. A mi esetünkben azonban újra és újra uniós alapértékek olyan súlyos sérelmét állapítják meg, amelyek annak idején kizárták volna Magyarország felvételét az Európai Unióba. A Budapestről érkező nyegle válaszok azt jelzik, hogy a kormány nem is érti, milyen súlyos kérdésekről van szó.

– A magyar módi még a vádaskodásokhoz, igaztalan támadásokhoz szokott IMF-központban is kiverte a biztosítékot. Kell-e ilyesmire számítani Brüsszelből?

– Szerencsénkre az uniós intézmények működésébe nem építették be az érzelmi válaszok mechanizmusait, így nem kell számítanunk olyan döntésekre, amelyeket a sértettség sugallna. Azt azonban nagyon is lehetségesnek tartom, hogy a Budapestről érkező sok elutasítás hatására feszül a viszony Brüsszel és Budapest között. Technikainak látszó, de együtt már politikai jelentőségű ügyek intézése is nehézkessé válhat. Valahogy egyre nehezebb lesz megtalálni azokat az embereket, akikkel eddig könnyedén dűlőre jutottunk. Az unió a mindig változó, mindig megújuló kisebb-nagyobb koalíciók világa. Velünk azonban előfordulhat, hogy kiszorulunk ezekből a koalíciókból. Lassanként elfogy a szimpátia, a türelem, elapad az érdeklődés, a rugalmasság.

– Ön egy olyan újságcikk társszerzője, amely szerint Magyarország másodosztályú taggá válhat az unióban. Ez mit jelent?

– Olyan időszakban vagyunk, amikor nagyon fontos változások kerültek napirendre. Intenzív közös gondolkodás folyik az unió jövőjéről levelezésben, fórumokon, tárgyalásokon. Nem látom, hogy mi részt vennénk ebben a folyamatban, és ez baljós jel. A stratégiai irányokon kívül olyan húsbavágó gyakorlati kérdések eldöntésében is csökkenhet a magyar álláspont súlya, mint amilyen például az unió 2014 és 2020 közötti pénzügyi keretének meghatározása. Ha nem tudunk szövetségeket építeni, ha nem sikerül a magyar nemzeti érdeket regionális, sőt európai érdekként meghatározni, akkor veszélybe kerülhet olyan uniós források mozgósítása, amelyekre Magyarországnak igen nagy szüksége lehet.

– Az úgynevezett keleti nyitás is a kudarcok történetének része. Van, aki szerint nem is Ázsiáról szól ez, egyszerűen dacreakció a nyugatról érkező kritikák miatt.

– Ez a politika téves helyzetértékelésre vall. Hibás a kiindulópont, nincsen olyan esély, hogy mi Európától elkülönülve is elérhetjük a céljainkat a globális tengeren, egy nemzeti hajón vagy inkább csak tutajon hánykolódva.

– Miről beszél? Ez egy gyorsnaszád. Vitorlás gyorsnaszád, amely nem hánykolódik, hanem nyugati zászló alatt, keleti széllel hajózik.

– Vagy úgy... A kormány célja állítólag az lenne, hogy olyan országokkal haladjunk együtt, amelyeknek a demokratikus intézményrendszere nem felel meg az európai értékeknek, de a növekedésük üteme meghaladja az EU átlagát. Hol van itt az értékalapú politizálás, amelyet a Fidesz 2010-ben ígért? Ha viszont már elvetettük az elveket, és csak érdekekről van szó, akkor is téves az irány. A nemzeti érdekeket nem lehet hatékonyan képviselni legközelebbi szövetségeseink ellenében. Ha Magyarország az EU tagja, akkor nem lehet ennek az előnyeit is learatni, meg hátat is fordítani neki, mintha egy nulla összegű játszmában vennénk részt...

– Nulla összegű a játszma, amikor valamit másoktól kell elnyerni, és mi annyit kapnánk, amennyit ők veszítenek.

– Pontosan. Az unió szabályrendszerét azonban úgy alakították ki, hogy mindenki egyszerre nyerhessen valamit. A döntési rendszer azért is vált kissé nehézkessé, mert a játszmák addig folytatódnak, amíg mindenki learathat egy darabka győzelmet.

– Értem én, de a gazdasággal foglalkozó játékelmélet szerint az a játékos, aki elsőként felrúgja a szabályokat – igen nagy nyereséghez juthat. Hívhatják Magyarországnak is.

– Persze, rövidtávon ez működhet. Amíg a partnerek nem ismerik fel, vagy legyintenek, mert egy jelentéktelen résztvevő kisded játékairól van szó. De sokáig ez nem megy. Az ilyen résztvevőnek előbb-utóbb már nem osztanak lapot. Esetleg csak és kizárólag vele szemben mindenki más is nyereségmaximalizáló stratégiára tér át.

– Orbán Viktor többször elmondta: egy nap az egész EU őt fogja követni. A jelek szerint igazából hiszi, hogy a sztráda egész forgalma rossz irányban halad, csak ő száguld jófelé. Nincsen körülötte senki, aki figyelmeztetné?

– Tartok attól, hogy akik a közös buszon a miniszterelnök mögött ülnek, véresre kiabálták a torkukat, és már nem jön ki hang a torkukon. Igaz lehet, hogy a baltás gyilkos kiadatása előtt a Külügyminisztérium és a közigazgatási minisztérium is óvta a kormányt ettől a lépéstől. Láthatjuk: a szakértelem manapság mit sem számít.

– Lehet, hogy a jobb napokat látott Martonyi János helyett már az orbáni egóból teremtett Szijjártó Péter a de facto külügyminiszter?

– Ez pont annyira átláthatatlan, mint az, hogy mi történt a baltás gyilkos kiadatása körül. A magyar külpolitika egyik legnagyobb rákfenéje ma éppen a transzparencia teljes hiánya, a kiszámíthatatlanság. Bármi megtörténhet. Keverednek a szakmai és a politikai megfontolások, keveredik a döntések meghozatalának helye és szintje. Lehet, hogy Szijjártó már Martonyi főnöke. Az is lehet, hogy ez a viszony folyamatosan változik, és ők sem tudják pontosan, hogy aznap mi a helyzet.

– A közelmúltban volt nagykövetek, államtitkárok, szakértők részvételével létrejött az Andrássy Társaság. Mi a cél? Mi értelme van egy ilyen agytröszt működésének, amikor nyilvánvaló, hogy önökre manapság senki sem fog hallgatni?

– A célok egyike, hogy maga az agytröszt fentmaradjon, hogy a szürkeállomány megőrizhető legyen jobb időkre, hogy legyen keretünk az információ- és véleménycserére. De az sem titok, hogy szakpolitikai anyagok készítésére készülünk. Eljöhet a nap, amikor egy újonnan felálló kormánynak sürgősen szüksége lesz egy új külpolitikai stratégiára. Találunk majd felajánlható anyagot.