Lázadáspontok

– Ön azt állítja, hogy tavaly a Fidesznek szerencséje volt a menekültválságra épített idegenellenes kampányával, az alacsony olajárakkal, de azzal is, hogy a kormány ellen tiltakozó csoportok más és más időben léptek fel, a dühök tehát nem értek össze közös haraggá. Nem túlzás ennyi szerencse? Nem inkább rendkívül ügyes és gyors reagálású volt az orbáni politika?

– Én maradnék a szerencsénél, sőt az idézett három esethez még hozzátenném azt is, hogy 2016-ban Brüsszelben már nem Magyarországot fogják szapulni, hanem a lengyel politikai fordulatot, és ez nagyon jól jön a Fidesznek. Mint ahogy az is, hogy a varsói változások sokak szemében teszik legitimmé az unió által korábban szintén kifogásolt magyar közjogi lépéseket. Több dolog is a Fidesz kezére játszott tehát, de persze mindegyik ügy egyben az orbáni karakter kockázatvállaló hajlamát is tükrözi. Ez már hozott győzelmeket, de vereségeket is, gondoljunk csak 1994-re vagy 2002-re és 2006-ra. Tény, hogy az elmúlt három évben Orbán rizikóvállalása szinte csak sikert mutatott, ez azonban nem változtatja meg a véleményemet arról, hogy a politikája színtiszta kalandorkodás.

– A hatalom kitűnő állapotban és körülmények között fordulhat rá 2016-ra, leginkább talán azért, mert a helyzetébe belenyugvó ország úgy hever minden változtatni akaró szándék, akarat, remény előtt, mint valami fekvőrendőr. Nehéz áthaladni rajta. Igaz, ki tenné ezt az akadályt próbára?

– Azért gondoljunk bele, hogy ebből az évből még szinte semmi sem telt el, de már tudható, hogy az egészségügy és az oktatás válsága elhúzódó konfliktusokat ígér, ráadásul a tiltakozás más fázisba váltott, átgondoltabb, koordináltabb lett. A kórházakban a nővérekhez sok helyen csatlakoznak az orvosok, és már igazgatók is feltűnnek mellettük. Az iskolák ellenállása meg mintha tanult volna az egyetemisták korábbi akcióiból, erősen netalapú szerveződést mutat, ezért gyorsan terjed. A miskolci petíciónak tíz nap alatt lett tízezer támogatója, aztán három nap alatt tizenhatezer. Miközben három évig úgy tűnt, hogy a kormány megússza az irdatlan források kivonását az oktatásból és sikeresen pacifikálja ezt a területet is. Szóval ne temessük előre az évet.

– De ezeket az egymástól független, jó esetben kisebb-nagyobb győzelmekkel végződő fellépéseket a hatalom könnyen tudja kezelni, és ha okos, még meg is tanulja belőlük, hol hagyott fölösleges szelepeket nyitva.

– Makacsul azt mondom, hogy várjuk ki a dolgok végét. Változatlanul igaz, hogy az Orbán-kormány sok társadalmi csoportnak taposott rá a mindennapi érdekeire, igaz az is, hogy semmiféle integratív politikai keret nem létezik ezeknek a csoportoknak az összefogására, sőt az is igaz, hogy ellenzék nélkül ezek az alkalmi haragok, akciók a rendszer fennállását egy percig sem veszélyeztetik. Ez így volt az elmúlt években is. Ám akkor is voltak kitörési lehetőségek, csak ezeket elpuskázták. Ha 2012 után nem a Bajnaival való leszámolásra törekedett volna a baloldal jelentős része, akkor lett volna politikai keret. Ha 2013 nyarán nem azzal szórakoztak volna, hogy a 106 választókörzetben kinek a jelöltje induljon – ami a baloldali választók szempontjából teljesen érdektelen volt –, akkor nem váltak volna egy idő után reménytelenül nevetségessé. De ezeket az ostobaságokat nem feltétlenül kell újra elkövetni. És még valami: ezt a rendszert nem a társadalom szeretete tartja életben.

– Hanem mi? Az elfogadottság és az utálat közötti szürke zónában bolyongunk, miközben képtelenek vagyunk eldönteni, hogy hol a kiút?

– Az elégedetlenségek, a csalódottságok és a tehetetlenségek betokosodott gócairól van szó. Ezért persze kijelenthetjük azt is, hogy a mai viszonyok még tíz-húsz évig változatlanul megmaradnak, de az újkori magyar történelem meg arra tanít, hogy ezek a lázadáspontok teljesen váratlanul szoktak összeállni. Ezt soha nem lehet megjósolni. Az biztos, hogy a mindenkori hatalom számára a lappangó elégedetlenség a legveszélyesebb. A taxisügy jó volt a kormánynak, mert felfedte egy nagyon mobil társaság érdeksérelmét és a cselekvési lehetőségeit is. Ezért tudott vele kezdeni valamit: ígérni, egyetérteni, tárgyalásokat kínálni, szóval bevonni a taxisokat a saját játékába. Azzal a hangulattal azonban nincs mit csinálnia, amivel én Deszktől Répcelakig gyakran találkozom országjáró útjaimon. Ezek az egymástól elzárt különböző kisközösségek meglehetősen egyformán reagálnak a mai magyar politikai állapotokra, azt mondják, hogy le vannak ejtve a szocik is meg a Fidesz is, ellesznek ők nélkülük, és szépen kivonják magukat a rendszer fennhatósága alól. Nemritkán épp a fideszes polgármester segítségével takarnak el bizonyos pénzforrásokat a központ elől, hogy túléljenek. Olyan ez, mint egy késő feudális világ, ahol a királyi adóztatást meg a földesúri beszolgáltatásokat játszották ki.

– Ezt a társadalom a nyolcvanas évek közepén már eljátszotta, akkor tudniillik megkezdődött egyfajta kivonulás az államból, és sokan igyekeztek a kötelező munkavállaláson túl saját kis piacot teremteni a munkaerejüknek.

– És a kivonulásból egy idő után igenis lehet összefogás, szakmai vagy politikai értékalapon. Orbánnak ezek a tiltakozások csak akkor érdekesek, ha nagy nyilvánosságot kapnak, egyébként nem vesz róluk tudomást. De a helyi szintű nyilvánosságok is összeérhetnek, és nem kell itt nagy dolgokra gondolni, arra azonban igen, hogy az emberek felismerik egymásban a szintén csalódott és átvert állampolgárt. Azt mondanám tehát, hogy most egyszerre realitás a teljes belenyugvás és az elégedetlenség bármikor megtapasztalható kitörése.

– Úgy látszik, ennek az új évnek az eleje a tavalyi, sőt tavalyelőtti kérdésekből áll, abból a visszatérő értetlenségből például, hogy ez a sokféle lázongó érzület miért nem termel ki új vezetőket, karizmatikus személyiségeket.

– Igen, és azt is újra megállapíthatjuk, hogy a létező demokratikus ellenzék egyre kevésbé alkalmas a szerepére. Őszintén szólva nem is értem a médiát, miért szólaltatják meg azokat az embereket, akik évek óta képtelenek újat mondani. De azért vannak itt másféle személyiségek is. A Magyar Narancs sorolt fel nemrég kilenc olyan embert, Juhász Pétertől a NAV-os Horváth Andráson át Szél Bernadettig, akik a maguk területén mind magányos harcosok, nevezhetném őket szólistáknak is, de pontosabb, ha azt mondom: köztes figurák. Kilógnak a hagyományos és hatástalan ellenzéki szerepből, őket a kudarc nem arra inti, hogy hagyni kell a francba a reménytelennek látszó ügyeket. Ők mindig újrakezdik: Paks 2.-t, az ingatlanpanamákat, a földügyeket. Szerintem ezek az emberek formálják a jövő új típusú ellenzéki karakterét, amely már nem érheti be a tagkönyvvel, a formális pozíciókkal, hanem egyéni teljesítményt kell mutatnia. Tudja, mi lehet még itt érdekes? Az, ha ez a kilenc ember, akik most öt pártban vannak, rájönnek, hogy nekik egy szervezetben lenne a helyük.

– Eddig a Fidesz-kormányzás majd minden éve hozott egy nagy, a támogatottság fenntartását szolgáló vagy választási győzelmet garantáló ötletet a szabadságharctól a rezsiküzdelmen át az idegenellenességig. Most a csok van napirenden, a családi otthonteremtési kedvezmény. Úgy látja, ez is tarolni fog? Sikerül ezzel is lefizetni a társadalmat?

– Fogalmazzunk pontosan: időnként sikerül elhitetni a társadalommal, hogy le van fizetve.

– Az mindegy, ha az a vége a dolognak, hogy a politikai sikerlistán elöl jár a Fidesz, az ellenzék meg valahol hátul a rekettyésben próbál pontokat gyűjteni.

– Hiába lett a rezsiszámla 2013 januárja óta negyvenhatezer forinttal kisebb, ha ezt elosztjuk három évre, kiderül, hogy ezerforintos blöffről van szó, ami nem áll arányban a világ energiaárainak egyharmadára csökkenésével. Az emberek tudják, hogy igazából nincsenek lefizetve, és ez azért fontos, mert akit valóban megvettek, annak van lelkiismeret-furdalása, akit meg átvágtak, abban a düh kerekedik felül. Nagy különbség.

– Nem látom ezt a dühöt.

– Most még. De maradjunk a csok-nál. Először belengették a tízmilliós támogatást, aztán jöttek a finomítások, hogy jár ugyan a pénz, de csak holdtöltekor, bal vállon keresztül, esetleg. A napokban viszont azt közölték, hogy enyhítenek a feltételeken. Tulajdonképpen a társadalom tesztelése folyik, mint minden év első három hónapjában. Ilyenkor próbálják ki azokat az ötleteket, amelyek közül április-májusban rakják össze a szűkített kínálatot, hogy az év második felére csak egy maradjon. Tavaly ilyenkor a külföldre távozott magyarok hazahozataláról is szólt a nóta, ami azóta, hogy mindössze ötvenkét embert sikerült visszacsábítani, elnémult. Most a csokkal próbálkoznak, egyelőre elég csapongó módon, és egyáltalán nem lehet látni az egésznek a fedezetét. Bizony félő, hogy átverés lesz ez is, ha lesz belőle valami, és az dühöt szül majd. Ne feledjük, hogy a devizahiteleseknek nagy dérrel-dúrral beígért mentőakcióból is öt keserves nekifutás lett.

– Az írta egyik cikkében, hogy évente körülbelül egymillió ember váltogatja a politikai szimpátiáit, bennük tehát minden oldalnak nagy tartaléka lehet. De ehhez az is hozzátartozik, hogy az említett szavazók a pártpreferenciáikat viszont nem feltétlenül cserélgetik, és valóban, az ellenzék ebből a vándorlásból sosem kap semmit. Ez 2016-ban is így marad?

– Háromféle mozgás van. Vagy a Fideszhez, vagy a Jobbikhoz megy ez a csoport, ha meg egyikhez sem, akkor a bizonytalanok táborát gyarapítja. Hosszabb távon ez úgy néz ki, hogy a kormánypártok otthagyása fél évig duzzasztja a nem választók, a „nemtudomkák” táborát, utána nyerhet belőle az ellenzék. 2012 őszén ez már megtörtént, akkor a három demokratikus ellenzéki párt több támogatót mutathatott fel, mint a Fidesz. Később persze az ellenzék megoldotta, hogy ebből az előnyből ne legyen semmi. Szóval nem állítanám, hogy ezekből a vándorokból semmiképpen sem kaphat az ellenzék. A Fidesz mostani kétmilliós táborából egymillió mozdíthatatlan, a másik fele azonban rendkívül tarka képet mutat, és messze nem olyan eltökélt. Ebben az évben is azt kell tehát figyelni, hogy ez a réteg hogyan reagál a kormány tetteire. Ezt Orbánék pontosan tudják. És az ellenzék is.