Láttak ők már karón varjút!

Minden a tervezett menetrend szerint alakult. Seuso-kincsek fellelése, birtokba vétele szerdán. Metró-átadás, szalagvágás pénteken. Impozáns, tömegerejében is lenyűgöző Békemenet gyülekezése szombaton. A hívek végigterelése a Bajcsy-Zsilinszky és Andrássy utakon. A civil szféra egyesül a Fidesszel fél négykor. Orbán beszéde, Kossut-nóta, oszolj és szavazás.

Maga a Békemenet projekt lassan, de biztosan kifullad. Két éve, 2012 januárjában kezdték (túlfűtött, kormányvédő hangulatban) de ez a szüzsé mára megkopott. Az út hosszú és dögunalmas, harc semmi, csak fene nagy béke, kétórás kutyagolás, punnyadás. A torok kiszárad, az ásványvíz négyszáz, a pestiek hunyorogva bámulják őket. Mi is lenne ez? Ja, a Békemenet, a négyhúszas. Szóval ez kifújt, új terepet kell keresni. Talán a Normafánál.

De ez a mai döntő menet lesz. A nagy nemzeti seregszemle igazi referenciamunka. Vonulás az úr (Orbán) lábai elé, hogy fogadalmat tegyünk: egy hét múlva szavazni is elmegyünk.

-----

Szól is a nóta az Alkotmány utca sarkán, húzzák a hegedősök, tűz a nap, a Bajcsyra sorra futnak be a bérelt civil pártbuszok Nyírség, Acsa, Hajdúnánás, Békéssámson, Körösladány felől. A táblákból úgy tűnik, különösen a keleti kontingens erős. Épp egy Nyíregyháza feliratot cipelő csapat kászálódik le, bizonytalanok, félszegek, feszültek és zajosak.

– Lépés in-dulj, jobbra integrálódj! – ordítja a turné Pepin bácsija és ez vicc, feszültségoldó tréfa. De túlmennek az utcasarkon, térképpel bíbelődnek, keveregnek, alig találnak be a nagy akolba.

A szociokulturális összhatás vegyes. Egyik másik utas akár közmunkás is lehetne, szandálban, kínai tréningben, Hungary feliratú dresszben, felugrott felvonulni Pestre, aztán húzás haza, este az ivóban mesélheti is, élőben látta Orbán Viktort. De a többség megadja a módját. A budai úrinők alkalomra fodrászoltattak, néhány úr Bocskaiban feszít, csizma helyett szalamander cipőben, a műszékelyek szalmakalapot csaptak a kobakjukra. Még néhány szittya is akad, tarsolylemezes, cobolyprémes, papucsos, Lewis farmeros. De itt most nem a szerkó számít. A szív és az akarat. Na meg a szavazat.

A CÖF vezérkar hangpróbát tart. Hatan vannak. Ezt a két évet ők bumlizták végig. Kampányt szerveztek (pénzelnek ma is), spóroltak, hogy legyen pénz felvonulásra, honlapra, óriásplakátra. Szájuktól vonták meg a falatot. (Eddig ez volt a hivatalos verzió.) Illő, hogy szót kapjanak ők is, mert eljött az összegzés ideje. Ki kell tűzni a jelzőbójákat, mit értek el történelmileg.

Csizmadia úr, pincér és szőnyegkereskedő elemzi Orbán sanyarú helyzetét kormányra kerüléskor. A IMF ármányait. De hol van már az IMF? Legyőzve, kiseprűzve. Széles Gábor bácsi is felolvas húsz magvas mondatot, Stefka főszerk elmakog pár szót, „felemelő élményeiről” beszél, melyeket ti barátaim, csakis ti... satöbbi. Fritz Tamás megújuló polgári nemzetképet vázol, „erős civil értékvilággal.” A két vezérürü (Bayer és Bencsik) egyaránt magáénak érzi a kormánymentés történelmi ötletét, a percet, midőn meghirdették az anti-globál nemzeti harcot. És ki is derült: lenne rá igény. De szózatukon most is átüt az aggodalom: nehogy már azt higgye a böszme nép, hogy pufira nyerték magukat, ezek a balos honvesztők ravaszok. Felméréskor mondanak ezt-azt, s a végén jön a puffanás. Nehogy már ne legyen meg az a háromnegyed, kétharmad vagy akár a feles többség. Nehogy má’.

De hiába beszélnek.

– Két-harmad, két-harmad! – ordít egy úr ittasultan, kezében piros-fehér-zöld „Szavazz!” transzparenssel. Hát ettől óv a Bayer-Bencsik tandem.

--

Indulunk, séta át a térre. A hangulat először lakodalmi, döngicsélés, jó ebédhez szól a nóta. Sajtózás, így az ATV, úgy a Klub, „na, az jól kiszerkeszt minket Janikám.” Lassan ez is alábbhagy. A nagy melegben szótlanul caplatunk át a kihalt városon. Emlékfotók készülnek. A magyarok, mióta a fényképezős mobil kommersz áru, minden helyzetben megörökítik magukat. Hadd lássa Békéssámson, hogy az Andrássyn állok, a háttér meg a Széles úr feje.

Interjúk is születnek, dolgoznak a stábok, különösen az Echo aktív.

– Fontosnak tartja, hogy a kormány által lefektetett értékpreferenciák, mint például a család, megvalósuljanak?

Egy kezdő riporterből szakad ki a kérdés, nyugdíjas nőt zaklat. Néz is szegény erősen, majd legyint, persze, fontos. A lefektetett érték, meg a kormány.

A modern kori békemenetek közönsége egy ideje sumákol. Hat kilométer nem semmi, ezért helyezkednek. Az Oktogonnál vagy a Köröndön lesben állnak, s ha jön az oszlop, orvul csatlakoznak. Elspórolják a nagy menetelést.

--

A teret megszállja a nép. Minden erőt be kellett vetni. A segédcsapatokat is.

Középtájon szórványban „Viktor, Viktoroznak”, de az is elhal, a hőség lefojtja a hangot. Orbán rutinos szónok, húsz percre (és négy-nyolc évre) tervez.

– Hajrá Fidesz, hajrá Lungo Drom! – rikkant egy hang a hátunk mögött. Egy csapat roma vegyült a nemzeti turmixba és ez megosztó hatást kelt. Ezen a részen ritkulnak a sorok, egy ősz úr finoman elhúzódik, a belső zsebét tapogatva. Népben-nemzetben tervezni egy dolog, de tárcában is gondolkodni kell. Pedig elkel a megújító lendület, és Farkas Flóri spanjaiban még ma is van vitalitás. Drukkolnak, drukkolna ők a Fideszüknek tiszta szívből, ha hívják őket, a többség mégis furcsálkodva néz rájuk. Pedig rögtön egy Kusturica film forgatagában találjuk magunkat. A lábunk alatt kissrácok köröznek (van vagy nyolc), két vajda féle bajuszember letesz két kerti széket a betonra és verik is a blattot. A nők cigiznek, énekelnek, veszekednek, két kamaszlány táncra is perdül a Kossuth nóta dallamára.

Az úri közönséget feszélyezi ez a nagy élet. Egy koros férfiú ingerülten fordul hátra:
– Mondják, nem hallgatnának végre egy kicsit? Vagy húzódjanak talán hátrébb.

Világos. Ő magasztosulni, azonosulni, lélekben emelkedni jött, zavarja a pórias zajgás. Bomlik a Nemzeti Együttműködés Rendszere.

De aztán gyorsan helyreáll, mert Kocsis Máté konferanszié végre bejelenti:
– És most hallgassák Orbán Viktort, Magyarország miniszterelnökét.

Orbán fásult, s egy kicsit dekoncentrált, nagy a strapa, zavarja is az éles szembe-fény, de mint mindig, hajszálpontosan tudja, mit akar. Praktikus ember, nem ragozza hosszasan.

– Újabb négy évet kérünk. Újabb négy évet kérünk – szótagolja.

– Megadjuk – kiáltja a nép.

Ez az orbáni „áprilisi tézisek” fő pontja. A szónok optimista képpel kezdi: rajtuk „isten áldása”, mondja, és a fordulat a közönség ízlésvilágát tükrözi. Az egyre gyakrabban felbukkanó választási visszaélések vádjára utalva Orbán leszögezi: Magyarországon szabad és demokratikus választáson méretjük meg magunkat és punktum.

Az elmúlt négy évet értékelve Orbán képszerű hasonlattal operál. Lerobbant, döcögő autót örököltünk, de helyrepofoztuk, áramvonalasítottuk, most jöhet a száguldás. Legyőztek birodalmi bürokráciákat, „munkahelyek százezreit teremtették”, megzabolázták az árvizet, új, nemzeti alkotmányt kompiláltak. Kiszabadították magukat a nemzetközi valutaalap és a pénzvilág hatalmasainak öleléséből, ami azért fontos, mert „ha mi nem állunk helyt magunkért”, „földönfutók leszünk a saját hazánkban”, deklamálja a szónok. Magyarország létének lényege – Orbán víziója szerint –, hogy szemben áll az ellenséges külvilággal.

– Folytatjuk – mondta tömören Orbán, de programelemzésbe ezúttal sem bocsátkozott. A lényeg, hogy csak most várnak ránk „igazán nagy tettek.” A magyar nemzetgazdaság hamarosan biztosítja a „teljes foglalkoztatottságot”, nem beszélve arról, hogy biztonságba kell helyezni ezt azt, többek között a magyar földet. Új magyarság meghatározással is megörvendeztette híveit. Eszerint magyarnak lenni ma annyit tesz, hogy „rajtunk van isten áldása” (ennek lényegét nem fejtette ki), a magyarság szélesebb értelemben „bátor és nyílt összeesküvés” a nemzet megvédése érdekében. „Magyarországot magyar országnak” kell megtartanunk, mondta talányosan, szembeszállva a hazafiatlanság kozmopolita mételyével.

A Paks szót a miniszterelnök most sem ejtette ki, erről per pillanat nincs (és nem is lesz) Nemzeti Konzultáció. Annál nagyobb figyelmet fordított a szavazási sillabuszra. Rosszul teszi és egységet bont, aki megosztja voksait, utalt a Jobbik-szindrómára, a párt nevének kiejtése nélkül. Orbán ezúttal nem engedheti, hogy – egykori önmagát idézve – „összenőjön az, ami összetartozik.” Márpedig – bizonyos állítások szerint – csöndes összenövések (Fidesz és Jobbik között) vannak. A baloldal szóba sem került. Olyan nincs, azok le vannak írva.

--

Meleg van, két idős hölgy csöndesen összecsuklik, a lépcsőhöz támogatják őket, és a mit tesz isten, a főnök közelsége önmagában is gyógyító erő: azonnal tapsikolni kezdenek. De Orbán érzi, eleget szólt. Dologra, nyolc nap és szezám tárulj. A megjelentek értik a lényeget.

– Nagy tettek várnak ránk barátaim – mondja. – Most kell majd bebizonyítani, hogy az elmúlt négy év „nem fellángolás, igazi nemzeti megvilágosodás”.

Finálé. Utoljára lobognak fel a zászlók, zeng a Viktor-Viktor, a hátunk mögött kis purdékat emelnek az ég felé („ott van az Orbán bácsi látod Bernadett?”), szól a nóta, csörögnek a kereplők, villognak fényképezős mobilok. A Tour de CÖF az út végére ért.

Még egy lépés, és hamarosan kiderül mi vár ránk odaát. Partoldal, netán szakadék?