Lakner Zoltán: A kényszer szülte kényszer kényszert szül

Az idea ismerős lehet öt évvel ezelőttről. 2011 nyarán Karácsony Gergely LMP-s politikusként, magánvéleményként, de pártja támogatásával vetette fel a „technikai koalíció”, elegánsabban alkotmánykorrekciós szövetség lehetőségét. Az LMP, amely akkor is elutasította az együttműködést az „álbaloldallal”, a Jobbikot is magában foglaló limitált mandátumra szóló kényszerszövetségtől nem zárkózott el.

A javaslatot akkor sem a vágyak szülték. Karácsony sem akart együttműködni a Jobbikkal. Ám az akkor még készülőfélben lévő új választási törvény láttán kiutat keresett. Ez abból állt volna, hogy az ellenzéki erők, mind, közösen állítanak jelölteket a Fidesszel szemben, majd a választást megnyerve kétharmaddal helyreállítják a demokratikus versengés feltételeit. Aztán új választást írnak ki az új szabályok szerint, és mindenki megy tovább a maga útján.

Akkor a felvetéssel járó kockázatok közé tartozott, hogy kiszámíthatatlan, milyen hatást gyakorolna a pártokra és választóikra a demokratikus pártok és a Jobbik hónapokig tartó együttműködése a kampány előtt és közben. Továbbá az, hogy semmilyen garancia sincs a választás eredményére. A Fidesz így is nyerhet. Vagy éppen veszíthet, de nem kerül kétharmados kisebbségbe. Az átmenetileg összebútorozott ellenzék meg ott áll megfürödve, maradék hitelét a közös kampány oltárán feláldozva.

Gyurcsány mostani felvetése egy ennél sokkal szűkebb kényszer-együttműködés lehetőségét pedzi meg. Azt a helyzetet vetíti előre, hogy egy három osztatú választási versenyt követően a meggyengült Fidesz és a nem eléggé megerősödött ellenzék egyaránt képtelen lehet a kormányalakításra. Ha a Fidesz egyharmad alá szorul, előállhat az a helyzet, hogy a demokrata pártok meghatározott ügyekben kétharmados változtatásokat szavaznak meg a Jobbikkal együtt, felszámolva a Fidesz alaptörvényi rendszerének legalább egy részét. Majd, olyan gyorsan, ahogy csak lehet, új választást írnának ki, hogy megmérkőzzenek egymással a kormányzásért.

A kockázatok közül tehát kikerül a „technikai koalíció” szerves részét képező – kényszerű – választási együttműködés. Marad azonban jócskán egyéb rizikó.

Először is, nehéz volna megmondani, milyen választási szabály volna az, amelyben a Fidesszel szemben megállapodásra juthatna a demokrata oldal és a Jobbik.

Ha a kétfordulós rendszer újbóli bevezetéséről volna szó, akkor érdemes lenne valamit átgondolni. Az egész Gyurcsány-féle feltételezés alapja az a megfigyelés, hogy a Fidesz-ellenes szavazók több időközi választáson összeadódni látszanak, alámosva a centrális erőteret. Mintha az történne, hogy jobbikosok szavaznak át MSZP-s jelöltekre és baloldali szavazók jobbikosokra, ha esélyesebbnek látják őket a győzelemre a Fidesz ellen. Ennek nyomán egy országos választáson – feltéve, hogy ez a hatás egy országos választáson is érvényesül – sajátos mozaikja alakulhat ki az ellenzéki ide-oda szavazásnak. Egy újabb, immár kétfordulós választáson a második körben az állampolgárok sok helyütt a Fidesz és a Jobbik jelöltjei közül választhatnának. Ez akár Jobbik-győzelemhez is vezethet a végelszámolásnál. Különösen, miután előtte a demokrata választók (egy részét) „rászoktatták” arra, hogy átszavazhatnak a Jobbikra.

A demokraták és a Jobbik között ingadozó, és hol erre, hol arra átszavazó problémája egy átalakított egyfordulós rendszerben is fennállna mindaddig, amíg a Fidesz nem gyengül meg olyan drámaian, miként az MSZP 2006 és 2010 között. Ha pedig az új választási rendszer listás, arányos, akkor még nagyobb az esély arra, hogy nem lesz kormánytöbbség a választás nyomán.

Azt most fel sem vetem, hogy fogalmunk sincs, a demokrata tábor hány darabban és milyen összetételben indul el a következő választáson. Tehát van-e értelme egyáltalán háromosztatú térben gondolkodni? Újra parlamentbe kerülő LMP-vel kalkulálva pedig a három eleve négy...

A másik súlyos kockázat, hogy mi történik az országgal, amíg zajlik az alkotmányozási vita. Ez minden korlátozott felhatalmazásról szóló javaslat – lásd Bokros Lajos ötszáz napos koncepcióját – gyengesége. Az élet nem áll meg, amíg néhány kiválasztott sorskérdéssel foglalkozunk, különösen, ha nem tudjuk, hogy ez meddig tart. Ha az új parlament nem választ, mert nem tud, új miniszterelnököt, akkor egyrészt nincs sok ideje, mert a köztársasági elnök feloszlathatja a Házat. Másrészt Orbán Viktor ügyvezető miniszterelnökként nézné végig, amíg kiszervezik alóla saját Alaptörvényét. Vajon ehhez tétlenül asszisztálna? Hacsak nem döntik meg a hatalmát egy vereség után a pártján belülről, ami azonban végképp a feltételezések ingoványába vezet. A másik lehetőség, hogy valamiféle ideiglenes kormány jön létre, ami azonban lehet bármennyire is szakértői, politikai megállapodást igényel. A demokraták vagy a Jobbik szakértői ülnének benne? Netán az átalakuló, „emberarcú” Fideszéi is?

Egy szó, mint száz, a kormánytöbbség nélküli parlament tényleg lehetséges eredmény, még az erősen többségivé vált jelenlegi választási rendszerben is, ha egyik párt sem dominálja többé a politikai teret. Talán nem is baj, ha a közvélemény szembesül az ebből meg az alaptörvényi és választójogi béklyókból adódó drámai nehézségekkel.

A demokraták és a Jobbik nem tehetnek úgy, mintha a másik nem létezne. Együtt is szavazhatnak bizonyos helyzetekben, ha valamilyen fideszes javaslat elutasítása a cél. Az egyeztetés és közös kezdeményezés megítélése már keményebb dió. Az pedig, hogy együtt kezdjék el építeni az Orbán utáni demokráciát, nemcsak hogy nehezen elképzelhető, de igen kockázatos útra vinne. A cél pontosan az volna, hogy ezt az utat a magát demokrataként meghatározó oldal mindenáron elkerülje. A demokrata politikai erők nem taktikai és kombinációs problémákkal küzdenek, hanem azzal, hogy a kormányváltáshoz kevesen támogatják őket, és csigalassúsággal rajzolódik ki, milyen jövőt kínálnak az országnak. A létük értelme, hogy ez a jövő minél kevésbé hasonlítson a Jobbik világára.