Lakatos Márk: Szívesen látnék konzervatív érzelmű politikusokat is a Pride-on

Lakatos Márk azon ismert emberek közé tartozik Magyarországon, akik nem rejtik véka alá, ha az aktuálpolitika felháborítja őket. Sőt a stylist korábban a pedofiltörvényként elhíresült törvénymódosítással kapcsolatban még pólókampányt is indított, amely nagy sikernek örvendett a közösségi médiában. Most arról beszélgettünk vele, miként összeegyeztethető a munkájával ez a fajta nyílt véleményformálás, mely ügyek mellett szólal fel, mennyire tartja szegregáltnak a divat világát, mit gondol a politikai elitről és miként élte meg, hogy Wahorn András az általa megálmodott formátumban kavarta fel az állóvizet a kijelentéseivel. Azt is elárulta a 168-nak, most nehezebbnek gondolja-e az előbújást, mint tizenöt éve.

Ön a munkájából adódóan egy olyan világban és közegben mozog, amely a magyarok többsége számára elérhetetlennek tűnik. Mennyire jellemző a divatszakmára ez a fajta burok?

A divat mindenhol egy szegregált, sznob és elitista világ. Sokszor ezért pont ellene megy annak az üdvözlendő társadalmi jelenségnek, miszerint a különböző kisebbségek, társadalmi csoportok egyenlő jogokért, esélyekért küzdenek. De megfigyelhető egy demokratizálódás, a hierarchia felbomlása, ugyanis régen a nagy divatmárkák határozták meg az utca divatját, ma pedig pont fordítva, a közösségi médiában megjelenő arcok utcai viselete inspirálja a tervezőket. Ez az alulról építkezés nagyon fontos eleme az említett burok lebontásának.

Mi a megfigyelése: Magyarországon az öltözködés és a stílus kevésbé foglalkoztatja az embereket más országokhoz képest?

Ne legyünk álszentek: Párizs vagy Milánó utcaképe jelentősen eltér a budapestitől. Viszont a munkám során sokszor találkoztam azzal, hogy a társadalmunk perifériájára szorult embereknek is igényük van arra, hogy csinosnak érezzék magukat és őket is csinosnak lássák. Itt nem az irányzatokra és a szépségideálokra gondolok, hanem egyfajta spirituális tartalomra, egy olyan rejtett belső képre, amely minden emberben megtalálható, és igenis ki lehet bontani. A topmodelleken és a magyar művésztársadalom krémjén kívül dolgoztam már mélyszegénységben élő, valamint fogyatékkal élő emberekkel, és csodálatos volt hallani, hogy ezek az emberek mennyi információval rendelkeznek színekről, stílusról, önkifejezésről. A társadalom minden rétegének szüksége van erre a tudásra, az erről szóló edukációra és legfőképpen a személyiséget építő ilyen típusú élményekre. A munkásságom egy részét ezért ennek szentelem.

Fotó: Dimény András / 168.hu

A Megasztárban is előfordult, hogy mélyszegénységből érkező embereket kellett öltöztetnie. Egy ilyen helyzetben stylistként miként lehet oldani azt a feszültséget, amelyet adott esetben a másik ember önmagával kapcsolatban érzett szégyene okoz?

Minden ehhez hasonló munkában az a lényeg, hogy szeretettel és elfogadással forduljunk a másik felé. Senkit nem szánni és sajnálni kell, hanem beleérezni magunkat az ő helyzetébe. Ha be tudunk lépni egy másik ember világába, onnantól kezdve partnerekké válhatunk.

Az ön munkájához szorosan kapcsolódik a közösségi média és a legújabb trendek követése. Az online felületeken egyre többen nevezik magukat stílustanácsadónak, végzik tulajdonképpen ugyanazt a munkát. Ez nem ássa alá a hivatásos stylistok legitimitását?

Ellenzem az akadémikus sznobériát. Én soha nem tanultam ezt a szakmát, de van egy iskolám, ahol olyan nézőpontot, rálátást, hangulatot és atmoszférát mutatunk, amelyből az erre fogékony emberek töltekezni tudnak, vagy ha akarnak, profi stylisttá válhatnak. Végső soron úgyis a saját személyes kompetencia dönti el, hogy ki mennyire erős, hiteles a saját területén. Évente kétszer megtöltök egy huszonöt fős osztályt, folyamatosan érkeznek hozzám a segítséget kérő hölgyek és urak. Nekem ez bőven elég ahhoz, hogy ne érdekeljen, ha valaki a közösségi médiában ugyanezt csinálja.

Zavarják a foglalkozására utaló skatulyák?

Engedjük el ezeket a címkéket. A bulvár a karrierem kezdete óta állandóan meg akar címkézni: voltam már meleg stylist, kereskedelmi tévés kommersz arc, és még sok más. Pedig mindig az etikett és a címkék ellen harcoltam. Én pont az vagyok, akik a különbözőnek tűnő világok között mászkál: az Operaháztól a Megasztárig, az RTL Klubtól a Trojka Színházig. A társadalom azért aggat címkéket, mert így biztonságosabbnak, ismerősebbnek érezheti a különböző nehezen feldolgozható jelenségeket.

Fotó: Dimény András / 168.hu

Ön a munkája szerves részeként foglalkozik mások önképével és önbizalmával. Mi a tapasztalata, az utóbbi időben a közösségi média hatására torzabbá vált az emberek saját magukról alkotott képe?

Mivel a közösségi média a világunk része, ezért ugyanúgy komplex és globális, mint bármi más. Tőlünk függ, hogy ebből saját magunkra nézve építő vagy romboló üzeneteket veszünk át. A virtuális világ már gyerekkortól kezdve meghatározhatja az önképet, és a „tökéletes” influenszerek látványa akár kártékony is lehet. Viszont újabban elindult egy egészen másfajta gondolkozás is: a közösségi média demokratizálódásával sokféle testet, sokféle típusú, kinézetű, ízlésű, karakterű embert láthatunk. Nagyon sok meleg is előtérbe került, akik korábban egyáltalán nem látszottak. A világ sokszínűségének felfedezésében segíthet, ha tudatosítjuk magunkban, hogy milyen sokfélék is vagyunk mi, emberek. Abban viszont résen kell lennünk, hogy kiszűrjük, mely posztok használják ki a hiúságunkat és a gyengeségeinket.

Nemrég az ön által megálmodott Konyhanyelv című formátumban Wahorn András olyan kijelentéseket tett a pedofíliával kapcsolatban, amely hatalmas felháborodást keltett a közbeszédben. Önt, mint a Konyhanyelv ötletgazdáját, ez hogyan érintette?

Ezeken a vacsorákon a vendégek gyakran beszéltek társadalmi tabukról a saját stílusukban, akár a közösség nagy része számára vállalhatatlan tartalommal, erről pedig mindenkinek lehet véleménye. Visszagondolva hibának tartom, hogy amikor a videót publikálták, nem jelezték a nézők felé, hogy ez egy különösen megosztó, felkavaró – tizennyolc pluszos – tartalom, miközben a médiában teljesen bevett szokás, hogy például véleménycikkek közlésekor a szerkesztőség tudatosan, a cikk végén írásban is jelölve elhatárolódik a szerző véleményétől. Ezt ebben az esetben is meg lehetett volna tenni a vacsoravendégek vonatkozásában.

Sokan önt is felelősnek tartják abban, hogy ez az ominózus beszélgetés idáig fajult. Ott és akkor miért nem állt bele ebbe jobban?

Ez egy teljesen privát vacsorabeszélgetés volt, amelyen mindenki úgy nyilvánult meg, ahogy azt jónak gondolta. Nem az igazságosztó moderátor szerepében voltam jelen, hanem mint vendéglátó. Egyesek biztosan kivették volna az evőeszközt Wahorn András kezéből, és hazaküldték volna, én ezt azonban nem tettem. Ez az én döntésem, és ezért vállalom a felelősséget. Mérő Vera kellő erővel képviselte a vitában a morálisan elfogadható álláspontot. A videó kapcsán fellángoló médiaháború leradírozó kultúráját azonban szintén nagyon károsnak tartom. Persze értem, hogy kis mértékben szükséges a politikai véleményszabályozás, hiszen az évszázadok alatt felgyűlt traumahalmazt valahogy tehermentesíteni kell, de az eltörlés kultúrájával semmilyen közösséget nem tudok vállalni. Ha a társadalmi tabukat szeretnénk lebontani, akkor véleményeket sem érdemes tabusítani. El lehet mondani bármiről, hogy szerintünk vállalhatatlan, de csak a párbeszédben és az érvrendszerek egymásnak ütköztetésében hiszek.

Fotó: Dimény András / 168.hu

Tehát nem bánta meg a vendég- és témaválasztást azon az estén?

Nem készítettünk előzetes interjút a vendégeinkkel. Arról kérdeztem őket, vajon tényleg csak a szülők feladata-e a szexualitással megismertetni gyerekeiket, ahogyan azt a pedofiltörvénynek hazudott homofób törvény kimondja. Szerintem igenis legyen ebben szerepe az iskolának és más szervezeteknek is, hiszen családon belül történik a fiatalkorúak ellen elkövetett szexuális bűncselekmények többsége, ráadásul üzenném a törvényalkotóknak, hogy ezek nagy része heteroszexuális indíttatású. Erről akartam beszélni, ehhez képest sokkolva tapasztaltam, hogy háromból három vendég mesélt el azonnal egy kiskorúak ellen elkövetett szexuális bántalmazást. Ráadásul mindhárom esetben heteroszexuális visszaélésről hallhattunk.

Korábban azt nyilatkozta, hogy önnel konfliktusban álló személyeket, például Dúró Dórát, Puzsér Róbertet, vagy Tóth Gabit is meghívná vacsorára. Mikor láthatunk egy ilyen beszélgetést?

Mindhármukat meghívtam, de nem jöttek el. Talán a következő szezonban. A Konyhanyelvnek pont az a célja, hogy adott esetben olyan emberek is leüljenek egymás mellé, akiket az univerzumunkban egy világ választ el egymástól. A gyűlölet helyett a párbeszéd tudja feloldani ezt az elképesztően toxikus társadalmi közhangulatot. Sosem fogok elzárkózni és visszavonulni egy véleménybuborékba, ez nem én vagyok. Nagyon sokan várják az újabb vacsoraest videókat, nem szeretnék nekik csalódást okozni.

Többször említette, hogy a karrierje elején a Megasztár alatt az ország nagy része úgy ismerte önt, mint a „meleg stylist”. Ez a sztereotipikus kép a filmekben is gyakran visszaköszön. Ön szívesen erősített erre rá, vagy inkább zavarta?

Eleve én voltam az első stylist, akinek arca volt a magyar médiában –  nem is kicsi –, csak ezután kapcsolódott hozzá a homoszexualitásom, amit sosem rejtettem véka alá. 2004-ben ez meghökkentőnek számított, hiszen a Szomszédokban szereplő Oli úron kívül a magyar televízióban nem jelent meg a melegség. Annyit azonban megjegyeznék, hogy most talán rosszabb a helyzet.

Milyen szempontból?

A 90-es évek végén Budapesten egy sokkal nyitottabb, felszabadultabb közegben kellett érvényesülnöm, mint ma. Akkoriban négy melegbár is működött a városban, ahova hetero- és homoszexuálisok egyaránt jártak, akárcsak egy európai, nyitott szellemű nagyvárosban. Kevésbé számított mások identitása.

Fotó: Dimény András / 168.hu

Mi változott az elmúlt húsz évben?

Körülbelül pont a Fidesz hatalomra kerülése óta változott meg a közhangulat. A homofób törvény, az általános melegellenes kampány is ennek a folyamatnak a szomorú kicsúcsosodása. A rendszerváltás utáni időszak sokkal kozmopolitább, szinte a nemzetközi sztenderdhez hasonlító közeget teremtett, amelyben mindenki szabadabban felvállalhatta önmagát. A politikusok pedig ebből nem csináltak keresztes háborút, az egész valahogy sokkal természetesebb és szervesebb módon működött.

Úgy érti, a jelenlegi kormány hatására vált kevésbé elfogadóvá a magyar társadalom?

A közhangulat sokkal kellemetlenebb, mint 2010 előtt. Azonban megnyugtató, hogy a közvélemény-kutatások szerint az emberek nem annyira nyitottak erre a gyűlöletkeltő, homofób hangulatkeltésre, csak a politika kihasználja a közösségi média manipulációs hatalmát, és ennek segítségével sokkal agresszívabban lehet egymásnak ugrasztani véleménybuborékban élő embereket. A közbeszéd emiatt vadult el, és emiatt tűnik úgy, mintha a társadalom egyik fele szélsőségesen homofób lenne. Ez szerencsére nem így van.

És mit gondol arról, amikor a szélsőséges baloldali politika használja fel az LMBTQ közösséget, vagy a homoszexualitást a kommunikációjában?

A politikai szélsőségek manipulációja mindig egy nagyon kártékony dolog, akármelyik oldalról érkezik. A reklámipar szintén az emberek ösztöneire, gyengeségeire épít különböző eszközökkel, és a politikai reklám ugyanezt teszi. Néha bújtatottan, olykor teljesen nyíltan látszik, hogy semmilyen eszköztől nem riadnak vissza a politikusok. Közben az is igaz, hogy a liberális oldal elvrendszere eleve egy befogadóbb közeget sejtet, tehát természetesnek tűnik, hogy a kisebbségi jogok védelme ezen az oldalon hangsúlyosabb. Nádasdy Ádám nyelvészprofesszor szerint azonban a melegházasság témája az egyik legkonzervatívabb, a keresztény erkölcsöt és keresztény hitet propagáló felvetés. Az örök hűséget és a monogám házasságot a konzervatív oldalnak inkább díjaznia kellene.

Fotó: Dimény András / 168.hu

Sokak szerint ennek a témának nem is szabadna politikai felhangot kapnia. Például nem válhat kontraproduktívvá, ha egy baloldali politikus beszédet mond a Pride-on, és ezáltal pártpolitikával itatja át az LMBTQ közösség küzdelmét?

Ha Karácsony Gergely azért szólal fel a Pride-on, mert politikától függetlenül fontosnak tartja a szexuális kisebbségek azonos jogait, a rendezvény ettől még nem válik átpolitizálttá. Szívesen látnék a Pride-on konzervatív érzelmű politikusokat is, hiszen elvileg a keresztényi szeretet állama vagyunk. A jézusi tanítások alapján ott lenne a helye a fideszes és a KDNP-s politikusoknak is.

Világos, hogy nem riad vissza a közéleti, politikai témáktól. Ez miként összeegyeztethető a munkájával?

Ebben az országban divat azt gondolni, hogy a hírességeknek nem lehet véleménye, hitvallása. A közösség minden tagjának joga és felelőssége is, hogy mennyire vesz részt a közügyekben, vagy mennyire nyilvánít véleményt. A magyar társadalom kiégett, hiszen az elit hülyének nézi, és a szeme láttára lopja el az országot. Emiatt az emberek nagy része távol tartja magát a véleményformálástól. Erre jó példa az influenszerek többsége, akik különféle együttműködések reményében inkább egy kilúgozott létezést mutatnak. Egy normális országban teljesen elfogadott, hogy az emberek különböző véleményeket hangoztatnak, és ezért még nem tör ki polgárháború.

A homoszexuális kisebbség védelmén kívül mely más ügyek mellett állna még ki?

Mindig a kisebbségek oldalán állok. Sokszor szólalok fel a nők mellett, akik helyzetüket, megítélésüket tekintve még mindig hátrányos megkülönböztetésben részesülnek. Elég, ha megvizsgáljuk a magyar közbeszédet, vagy az Országgyűlésben elhangzó mondatokat. Alapvető probléma, hogy még mindig patriarchális társadalmi szerkezetben élünk. Azért van homofóbia és nőgyűlölet, mert a férfiak egy része még mindig valamilyen felsőbbrendűséget tulajdonít magának. A nők, a melegek és a kisebbségek leminősített státuszának át kell állnia a fejekben, ez pedig a XXI. század legnagyobb kihívása lesz.

Ma nehezebb coming outolni, mint akár tizenöt éve?

Ezt azért nem gondolnám. A nyilvánosságban nemcsak a gyűlöletbeszéd van jelen; a különféle támogató csoportok, civil szervezetek, kampányok biztosítják, hogy ne maradjon senki egyedül, még ezekben a terhelt időkben sem. Pontosan ezért nagyon cinikus kiskorúak számára betiltani az olyan filmeket, sorozatokat, amelyek bemutatják a szexuális identitás sokszínűségét. A gyerekeknek pont tizenkettő és tizennyolc éves kor között kellene információt, empátiát, szeretetet, felvilágosítást kapniuk, hogy felülírhassák a múlt tudatlanságából fakadó homofóbiát. A meleg tinédzserek ettől szerető életenergiát kapnak, a heteroszexuális tinédzserek pedig elfogadást tanulnak, amelyre nagyon szükségük lehet az élet minden területén.