Lágernapló

Bauer Júlia, amikor a polgári iskola után megkérdezték tőle, mihez fogna, azt mondta, Egon Erwin Kisch, Száguldó Riporter akar lenni. És történelmet tanítani. Élete vége felé úgy summázott: „Aztán lett belőlem egy nagy semmi.” Nem volt igaza.

Somogyszilben született, édesapja jómódú kereskedő volt. Anyja libatömés közben tüdővérzést kapott. Az özvegyen maradt férfi újraházasodott, a nevelőanya a két testvér mellé harmadikat szült, Gyurikát.

Bauer Júlia evangélikus elemibe járt, édesapjával bújta a Friss Újságot, az Esti Hírlapot, a Pesti Naplót és az Újságot. Ha kellett, kiigazította tanárait, osztályából – zsidó lány létére – egyedül ő tudta, ki Magyarország hercegprímása.

A polgáriban meg összeveszett Müller Rozi társnőjével, mert szerinte Kossuth Lajos a száműzetésbe magával vitte a magyar koronát. Júlia kijavította, mire a lány hülyezsidózta. Akkor kezdődött a hajcibálás. Tanára megkérdezte: azért volt megbántva, mert lezsidózták, vagy mert hülyének nevezték? Júlia megfelelt: azért, mert egy Kossuth Lajost egy Müller Rozi letolvajozott.

Utóbb Bauer Júlia beiratkozott a dombóvári tanítóképzőbe, ám édesapja – a zsidótörvények életbelépése miatt – már nem engedte továbbtanulni.

Szilben addig nem kérdezték, ki zsidó, ki nem. Júlia legjobb barátnői keresztény lányok voltak, papszenteléskor a rabbi családjának kóser edényben külön főztek, a férfiak meg néhanapján politizáltak, majd jött a kapálás ideje.

’39. szeptember elsején, az igali vásáron tudták meg, hogy kitört a háború. Aztán előkerültek a leventék. Oktatójuk az utcán Júliát és édesapját látva nótát intett a legényeknek. „Kiskertembe zsidómagot vetettem, minden reggel puskatussal öntöztem, mégis kinőtt keze-lába, szakálla, kötelet a büdös zsidó retkes nyakára!” A leventeoktató a lány egyik tanítója volt.

A somogyszili zsidókat 1944-ben pünkösd vasárnapján vitték Kaposvárra. Július negyedikén indult velük a vonat Auschwitzba.

– Mama sosem tanult tovább. De mindenkit tanított – emlékszik Bauer Júlia kisebbik fia, Suchman Tamás. – Szigorú volt, úgy viselkedett velem, a bátyáimmal, mintha tanítványai lennénk. Ötéves voltam, amikor írni tanított, hat, amikor németül beszélgettünk és zongoráztunk. Mindent elmondott a történelemről, a magyar irodalomról, többet tanultam tőle, mint az iskolai könyvekből. Osztálytársai mesélték nekem, hányszor oktatgatta őket is. Egyik unokatestvére Párizsban tanult tovább, édesanyámnak pedig fontos volt, hogy neki is érdemes beszélgetőpartnere legyen. Élete utolsó napjaiban, a kórházban is csak olvasott. Már fáradt volt, szóltam neki, pihenjen. Visszakérdezett: „Miért, talán meghalok? Nekem Maimonidészt kell olvasnom.”

Auschwitzban csak az írás adatott meg. Hol cementespapírokra rótta a sorokat, aztán a cipőjében dugdosta, máskor lúdtalpbetétjére körmölt.

A piros-fehér-zöld végű, „nem, nem, soha” feliratú ceruzát szlovák lánytól vette egy adag kenyérért.

A mindennapi kínok marják a papírt. Pedig érkezéskor a zenekar a pódiumon a Tangó bolerót játszotta. Mengele állt a sor elején. Rechts oder links. Júlia a családját s a kétéves Gyurikát akkor látta utoljára. Nyúlánk, elegáns betűk mesélnek a brómozott moslékról, a földön alvásról, a vízben álló barakkról, a mocsárból ivásról, a menstruáció elmaradásáról, a tűző napon való, órákig tartó létszámellenőrzésekről, az ötödölésekről és tizedelésekről (Júlia egyszer kilencedik volt, de tizediknek számolta magát, kiugrott a sorból, úgy lökte vissza valaki hátulról), a cigányláger kiirtásáról.

Jellemrajzai tűélesek. Például a barakk embertelen, lengyel zsidó parancsnoknőjéről, akitől jobban féltek, mint a németektől. S aki aztán elmeséli történetét, a vilnai boltos zsidóét, aki férjével és két gyerekével élt, míg a németek a családdal megásatták a sírjukat, és belelökték őket. Az asszony azonban nem halt meg. Végignézte férje, gyermekei, szülei halálát.

Öt hét után Júlia Allendorfba, egy muníciógyárba került. Még a kórházbarakkban feküdt, amikor egy édesanya kérte, írjon verset lányának a születésnapjára. Az volt akkor a legszebb ajándék.

A lábadozás után a Blei Kommando munkása lett. Bár a munka mérgező volt – ólomrudakat fejtettek egy pincében –, a túlélést jelentette. Melegben dolgoztak, kaptak ruhát, elegendő élelmet, munkavezetőjük „emberséges ember” volt: gyűlölte Hitlert, szociáldemokrata jelvényét hajtókájának a belsején viselte.

És ott volt velük Böhm Aranka, Karinthy özvegye. „Odaülünk a kályha mellé, Tanár néni középre, a tizennégy csibe körbeüli, és kezdődik a mi világunk. Irodalomról, történelemről, színház-moziról, szóval kultúráról folyik a téma. Ilyenkor nem häftlingek vagyunk. Elfelejtjük, hogy az állatoknál is alacsonyabb sorban vagyunk, és valósággal isszuk a Tanár néni szavait. [...] Azon a napon mintha kicseréltek volna, önbizalmam, hitem visszatért, kezdtem hinni, talán-talán mégis egyszer lehullik a rács, és újra szabadok leszünk.”

A tábort ’45 márciusában szabadították fel az amerikaiak. A női rabok fél évre Melsungenbe kerültek. Igazi lakásban laktak, szép ruhában jártak, szórakoztak, udvaroltattak. Minden pillanatban hazavágytak.

– Az Allendorf és Melsungen közötti másfél hónap története nincs meg. A most megjelent napló három füzetből áll. Közülük kettőt Mama megmutatott nekünk, halála előtt a könyv első hetvenöt oldalát kazettára is mondta. A harmadik füzetről viszont hallgatott.

Suchman Tamás véletlenül találta meg a halála után a ruhái között. A báty úgy emlékszik, négy napló létezett. Keresik a hiányzót.

– Mama félt. Zsidó körben, a családjában őszintén beszélt a történtekről, de kifelé hallgatott. Rettegett attól, hogy ha a szenvedésekről sok szó esik, akkor az antiszemitizmus megint megerősödik, a fasizmus visszatér. A Kádár-rendszerben úgy érezte, a kommunizmus megvéd. A kilencvenes évektől azonban nyugtalan lett, féltett minket s az unokáit. Nem örült annak, hogy politizálok.
1945. október közepén indult a vonat Melsungenből Budapestre. „Haza, igen, haza, honnan ha bármilyen csúnyán is elüldöztek, minden csepp véremmel visszavágyom.”

Júlia Budapesten tudta meg, hogy a nagybátyján kívül senki nem tért haza a családból. Aznap a Dunának akart menni. Pesti rokonok tartották vissza. Azután visszatért szülőfalujába, meglátogatta édesanyja sírját, hazament a házukba. Két fotót elhozott, és többé nem lépte át a küszöböt.

Férjhez ment, fiai születtek. A lágerben töltött hónapok miatt később sokat betegeskedett, rémálmai voltak.

– Szinte minden éjszaka sírva ébredt. Olyankor Auschwitz volt a szemében.
Bauer Júlia egyszer utazott el Németországba.

– Közeledtünk Allendorfhoz, amikor a kocsi ablakából valamit felismert, és rosszul lett. Betegen hoztam haza Marcaliba. Soha többet nem tudtam rávenni, hogy elinduljunk.

A naplók kiadásától nemcsak Bauer Júlia tartott, de Suchman Tamás is.

– Most is féltem anyámat. Az eredeti példányok is azért kerültek a könyvbe, nehogy hazugsággal vádolják. De úgy éreztem, annyi mindenről nyilatkoztam már, ami őt nem érdekelte, foglalkoznom kell azzal is, ami fontos volt neki. Ezért szeretnék további emlékeket gyűjteni. Anna Frank naplója előkerült, most anyámé is, de beszélnünk kell még azokkal az idősekkel, akik el tudják mondani a történetüket – amíg nem késő.
Ők így tanítanak. Ahogy Bauer Júlia tette, versben is, fiának: „A Metropolisban is láss egy kicsiny házat, két igét hirdess, becsület s alázat. Oktatlak? Ne sokalld, más kérésem nincsen, áldásom kísérjen, segítsen az Isten.”