Lábcsókos mentalitás

- Nem kötelező nekünk Angliát utolérni, ott van Albánia! Éppen harminc éve ezzel ironizált, amikor a rádióból kifelé kilátásainkon keseregtünk. Most melyik országot említené?

– Albániát semmiképpen, mert az plurális demokrácia, amely hatalmas lépéseket tesz a piacgazdaság irányába, és az unió tagjává akar válni. Most Belarusz a célpont. Nem az enyém, a Fideszé.

– Miért éppen Belarusz?

– Mert ott a magyar kormányéhoz leginkább hasonló törekvések valósultak meg. Az ország egy bástyaszerű képződmény, amely nemigen szorul külső forrásokra, van benne jól megfizetett elit, amelynek biztonságát pretoriánus gárda védi, alatta pedig az államtól függő nyomorult, kiszolgáltatott egzisztenciák tömege.

– Azért van más is. Nemzeti tőke, nemzeti média. Orbán Viktor állítólag azt mondta 2002-ben, hogy még egyszer nem hibázhatnak: létre kell hozni mindkettőt.

– A Nemzeti Belarusz Tervnek alapeleme mindkettő, de ugyanilyen fontos a nemzeti médián túlterjeszkedő totális propagandamechanizmus, amely létrehozza a hívők számára a valóságot. Aki elhiszi a propagandát, annak az maga a valóság. Goebbelsi típusú kommunikációról van szó, bár a gyatra ötletek miatt Goebbels pironkodva nézné a rezsicsökkentést hirdető plakátokat.

– Erős szavak. El van keseredve?

– Miért lennék? Nem szoktam indulatos lenni, amikor ítéleteket fogalmazok meg. Benne vagyok egy Berzsenyitől Örkényig ívelő körben, talán az iróniát véli elkeseredettségnek.

– Értem, így is lehet védekezni. És bár muszáj dühöngeni, ha a kormány mindenhatónak maszkírozza magát, a közönsége meg szájtátva rajong, csodálkozni nincs okunk, hiszen megmondták: ha nagyon nyernek, ez lesz. Kötcse is pontos iránytű volt a centrális erőtérhez. Mégis, hányszor mondható, hogy ilyen nincs?

– Én nem mondom, nem csodálkozom. Annyira nem, hogy 2010-ben Prazsák Gergővel közös írásunkban kimutattuk: egy hosszú történeti folyamat részesei vagyunk. Határozott tendencia, hogy a magyar társadalom értékrendje távolodik a kelet-közép-európaitól, és húzódik szépen Keletre. Bibó István és Szűcs Jenő csodálkozna, mert ők Magyarország helyét még a közép-európai régióban látták.

– Ezen az égtájon könnyebb a hatalom dolga? Hiába gondoljuk magunkat polgárnak, alattvalók vagyunk?

– Igen, mert értékrendszerünk az alattvalók értékrendszere. Szűcs érzékletesen leírta, hogy Kelet-Európában leveted magadat a földre, és megcsókolod a papucsát a földesúrnak, vagy annak, akit magad fölött állónak látsz. Ez a vazallusi attitűd.
A nyugat-európai hűbéri szerződés ezzel szemben szimmetrikus, a két fél egyezkedése jellemezte. Nálunk az aszimmetria él tovább, csak a hűbérurat ma az állam testesíti meg. A magánnyugdíjak elvétele tökéletesen mutatja ezt a viszonyt.

– Némi fenyegetés is kellett hozzá!

– Persze, de kétmillió ember két hónap alatt mégiscsak önként, kéjjel odaadta saját megtakarításait. Volt bármilyen felzúdulás?

– Szerintem volt, csak erőtlen. Egyébként a hajbókolás ugyanaz, mint a tűrés? Azt is megbocsátjuk, ha meglop az állam?

– A „megadom magam” történeti, kulturális reflex, amelyet ügyesen ki lehet használni. Autoriter viszonyban az állam azt tehet veled, amit akar. Meg is ölhet. 1920-ban nem a numerus claususszal kezdődött? A kormány azt mondta, bocsi, felejtsük el az Emberi és polgári jogok nyilatkozatát. Aztán már nemcsak egyetemre nem kerülhettek zsidók, hanem kivágták őket a vagyonukból, vállalataikból. A folyamat nem állt meg a holokauszttal, ’45 után a zsidótörvényeket kiterjesztették az egész társadalomra. Átvitt és valóságos értelemben is ennek a levét isszuk most.

– Ezért írta többször is, hogy a 2010-es bukás kódolva volt az 1989-es induláskor?

– Igen. De nem a baloldal bukására gondoltam, hanem a szabadságéra. Az indulás remek volt. ’89–90-es elveink a legkorszerűbb európai alkotmányosság jegyében születtek.

– Pedig sokan tartják illegitimnek a „születési helyet”, a kerekasztal-tárgyalásokat.

– Hát éppen ez az. „Nem tetszettünk forradalmat csinálni”, nem mentünk millióan az utcára a szabadságunkért, hanem odaadták nekünk, nem tettünk érte szinte semmit. Kaptuk, így aztán nem értékeltük.

– Az új rend irányítói ezt ki is használják: kommentelőt, nyugati sajtót jelentenek fel szorgalmasan, nekimennek a polgári engedetleneknek, az uniónak, harcolnak, pedig töltényük sincs, csak a szavak. Miért ez a szűnni nem akaró küzdelem?

– Mert félnek. Orbánnak van egyedül esze, a többieknek nincs. Akinek volt, azt elhajtotta. Rászorulnak, hogy állandóan támadjanak, mert ebből gyűjtenek energiát, így tudják megerősíteni a sajátjaikat, akiknek a létszáma egymillió körül van. És ne feledjük: a háborút nem kilencmillió magyar, hanem a Nyugat, a szabad világ ellen vívják.

– Mi a baj a Nyugattal?

– A verseny, a kapitalizmus, az individualizmus. Ha valaki nem beszél nyelveket, szorongással tölti el, ha kilép a Champs-Élysée-re, és nem tudja, merre van az Arc de Triomphe, amelyet összekever Jeanne d’ Arckal. Miért menne az ilyen Párizsba? Bugacon jobban érzi magát, ott csak a csárda van. A tanítványom kimegy Londonba, másnap hamburgert árul, egy év múlva benn van a London School of Economicsban. Hogyan tudná ezt utánacsinálni Kövér László?

– A szorongás mint társadalomszervező erő: hungarikum. De hosszú távra berendezkedni, centralizálni, államosítani a gazdaságot, a kultúrát, a magánéletet, megtollasodni a politikából: ehhez tudatosság, koncepció is kell.

– Nem állítom, hogy mindezt nem gondolták végig, de rosszul megfogalmazott premisszából kiindulva csak bukás lehet a végeredmény. Méghozzá közös bukás. A butaság az előre nem látás képessége. Európa közepén egy pici, gyenge, történelmileg mélységesen sebzett és megosztott ország kormánya nem mondhatja, hogy Európa nem európai hely, miközben onnan jön a pénz a fejlesztésekhez. Az államosítás meg annyira elveszi az eszüket, hogy képtelenek kiszámolni: elférnek-e az elsősök az iskolákban.

– Tehetik. Lett következménye az Audira szerelt lézerblokkolónak? Az árfolyamrángatásoknak? Ócsának? A földek lenyúlásának? Nem elhisszük, hogy sikert sikerre halmoznak?

– Ez csak egy ideig megy. A nyomor megállíthatatlanul terjed, a munkanélküliség eléri a kritikus határt, a gazdasági növekedés látványosan elmarad – fideszes nyelven negatív növekedés van –, az egészségügy átalakítása csőd, előbb-utóbb kiderül, mi az ára az alacsony államháztartási hiánynak. Olyan ez, mint a homokvár: elég egy apró, rossz mozdulat, és összedől az egész.

– Mi a magyar antiliberális fordulat specialitása? Hol keresné? A gazdaságban, a jogban vagy a kultúrában?

– Egyetlen országban sincs jelen olyan mértékben a történelem, mint nálunk. Ez az ország két narratíva fogságában vergődik: Trianonéban és a holokausztéban. Nálunk nem múlik el a történelem. Írországban, Dél-Afrikában, kibeszélték az ottani feszültségeket, itt ez nem megy. Ez az igazi magyar valóság: a lelkekben a méreg. Nemzedékek öröklik, nem is kell tanítani.

– Sanyarú a jövőnk, ha igaz, hogy a történelmi-kulturális meghatározottságok alapján Keletre tartunk, és lelkünk tele méreggel. Sorsunk eleve elrendeltetett? Ha el nem is érhetjük, az irányt sem vehetjük Anglia felé?

– 2014-ben nyílik rá esély.

– Egy választástól még megmaradnak a történelmi reflexeink!

– Nincs átitatva nyolcmillió választó a lábcsókos mentalitással! A tizenkét dühös emberben a Henry Fonda által alakított okos és becsületes esküdt tizenegy meggondolatlanul ítélkező esküdttel áll szemben, és nem azt mondja, hogy ártatlanul akarnának halálra ítélni egy embert, csak azt: gondolják meg! És a maga oldalára állítja a többieket. Ha lesz valaki, aki magára vállalja Henry Fonda szerepét, s határozottan kiáll a szabadság, az emberi jogok, a biztonság, a fenntartható gazdasági növekedés védelmében, és lesz mögötte egy tekintélyes politikai erő, akkor a milliónyi bizonytalan választó megnyerhető lesz, és elindulhatunk újra a Nyugat felé vezető úton.