Közoktatási Titanic

- 1985 óta permanens megújulásban élt a magyar közoktatás, hogy 2013 őszére ismét „helyreálljon a rend”, visszatérjünk az államosított világba, a kék iskolaköpenyek korába. Lát-e kiutat?

– Csak egy dologban bízhatunk: a közoktatás nehezen mozduló, lomha rendszer, az államélet dinoszaurusza. A napi rutin béklyójában él. A reformok éppoly nehezen mennek át rajta, mint a represszív folyamatok. 1985 óta a „lassú, de folyamatos reformok” korát éltük. Mert azért ki kell mondani: akárki kormányzott is eddig, mindenki lépett egyet előre az autonómia, a kreativitás, az alternativitás felé. Most ennek is vége.

- Valóban igaz lenne, hogy a tanár igényli az önállóságot, a döntési szabadságot? Nem Hoffmann államtitkár asszony látja jobban, aki a napokban is azon kesergett, hogy ellenőrzés, segítő állami kontroll nélkül milyen elhagyatott, kiszolgáltatott – ugyanakkor szakmai önkényességre hajló – lény a pedagógus?

– Ha úgy lenne, ahogy az államtitkár asszony mondja, az „elhagyatott”, árva pedagógus megnyugodhat. Egy ma még körvonalazhatatlan méretű, népes és bonyolult apparátus kontrollja alá kerül. Minden lépését ellenőrizni fogják. Német tanár barátom szerint a világtörténelem leggonoszabb mondata – állítólag – Lenintől származik: „A bizalom jó, ellenőrizni még jobb.” Ebben nem lesz hiány. A Klebelsbergre való hoffmanni hivatkozás megtévesztő. A modell, amelyhez vissza kívánunk térni, semmiben sem emlékeztet a sok mindenben pozitívnak is mondható klebelsbergi átalakításra.

- Milyen elemekből épül a hoffmanni köznevelés?

– Valószínűleg az államtitkár asszony személyes tapasztalataira, az általa valaha megélt és megismert késő kádári iskolamodellre. Ebben éppúgy felbukkannak a Rákosi-korszak oktatási rendszeréből ránk maradt módszerek, mint a korai Kádár-korszak jegyei. Az ötvenes évek törekvése volt, hogy a gyerek legyen csak napközis, mert a családi nevelés megbízhatatlan, labilis dolog. Ami ebből fennmaradhatott, az Ilku Pál-féle közoktatási kormányzat gyakorlatában intézményesült, és kitartott a nyolcvanas évekig. Ehhez térünk most vissza.

- Az államosítás mindenesetre közeleg. Ha felkeresünk egy általános iskolát (lásd riportunkat – a szerk.), ebből semmit sem érzünk az évnyitó hetének várakozásán, zaklatott nyüzsgésén kívül. Nem látom az orwelli apokalipszis jeleit.

– Mit tegyenek? Várnak. A Titanicon is nyugalom volt, amíg nem látszott, mekkora a baj. Szerencsére van dolguk, meg kell kezdeniük a tanévet. A törvény elemei rendeletekből fognak majd kibontakozni.

- Hát ők valóban tehetetlenek. A Fideszben vagy szakmai körökben – Pokorni kiszavazási ügyén kívül – nem volt ellenállás?

– A Tudományos Akadémián 2011 tavaszán tartottak egy háromnapos tanácskozást, Mit mondanak a tények? címmel. Az egyes napokat Pálinkás József elnök nyitotta meg, s Pokorni Zoltán zárta. Az előadók szavaiból kiderült: a tények teljesen mást mondanak, mint a közoktatási törvény tervezete.

- Változott valami?

– Semmi. Minden úgy maradt, ahogy korábban valaki eldöntötte. Még a kormánypárt oktatási bizottsága is hiába tiltakozott, amiből világosan látszik, hogy ez már nem is pártügy, még csak nem is politikai oldalak kérdése. A szakemberek éppúgy összezárnak, mint a jobb- és a baloldal vezető közgazdászai gazdasági ügyekben. S legalább olyan eredménytelenül.

- Nem hiszem, hogy Hoffmann Rózsa önjáró lenne. Magasabb felhatalmazás nélkül nem tehetné, amit tesz.

– Magam is úgy gondolom, hogy a miniszterelnök személyes döntéseinek sorozata szerepet játszik ebben. Az államtitkár személye közbeiktatott elem.

- A Titanic-hasonlatnál maradva: az ütközés január 1-jére várható, amikor szervezeti és tulajdonosi értelemben megosztott lesz az iskola. Amikor az iskola-fenntartói jog az önkormányzatnál marad (fizetheti a rezsit), míg az oktatás „tartalmi ügyei” az államhoz kerülnek.

– Az ellenőrzés januártól az államé. A legfőbb kormányzati gond most az iskolák „ideológiai tartalommal való feltöltése”. A szakma már rég mellékes, a hangsúly várhatóan egyre inkább az ideológiai kérdésekre kerül. A diák – összes jogával, érdekével együtt – már „másodlagos tényező”.

- A hit és erkölcstan megjelenése a tanrendben pillanatnyilag nem jelent változást. Eddig is volt ilyen.

– Fakultatív hitoktatás az önkormányzati iskolában is létezett. Jövő szeptembertől kötelező lesz, pontosabban: aki nem akar a „bevett” felekezetek hitoktatására járni, választhat erkölcstant is.

- De amint valaki kijelenti, hogy ő marad az erkölcstannál...

– ...ki nem mondva bevallja, hogy neki a régi, szovjet korszakbeli vicc szerint „nem tetszik az egyes csatorna műsora”. Szemben áll az államrezonhoz kapcsolódó (a kereszténységtől valójában idegen) „nagyegyházi” ideológiával. Ez a reform leginkább önleleplező eleme. Ha valami, ez megvilágítja, milyen erős ideológiai offenzíva indult.

- Korábban gyakran mondták az ön pedagóguskollégái: ha behúzom magam mögött a tanterem ajtaját, azt mondok, ami akarok.

– Nyilván így lesz most is. Sokan abban bíznak, hogy megőrizhetik belső autonómiájukat.

- A másik várható válságpont 2013. szeptember 1., amikor az állam egységes, kötelező tankönyvekkel ajándékozza meg az iskolákat. A kör ezzel bezárul?

– Pályázni lehet, döntenie a miniszternek kell majd. És ha egy tankönyvet kijelölt, mindenki használni fogja.

– Újjá lehet-e építeni a romokból a jövendő magyar közoktatását? Helyrehozhatók-e a károk?

– A közoktatás, mint mondtuk, nehezen mozdul. Idő kell ahhoz is, amíg államilag átállítható.

– Meddig tart ki a hoffmanni épület?

– Előbb-utóbb óhatatlanul összeomlik. Elképesztő lehet majd a káosz.

– Gyerekek nemzedékei maradhatnak alatta.

– Ez az igazi katasztrófa. Ilyen brutálisan, ennyire felelőtlen óvatlansággal egyetlen kormány se merészelt belenyúlni a közoktatás kifinomult rendszerébe, pedig szinte összes elődjét ezzel vádolták, még az első Orbán-kormányt is. Tegyük hozzá, azok pozitív célzatú lépések voltak, s eléggé elővigyázatosak.

- Végül is, ha egy kormány történelmi lenyomatot szeretne maga után hagyni, a közoktatás radikális átszervezését nem mulaszthatja el.

– A cél nem a történelmi nyom, hanem a hatalmi koncentráció. Az iskola ma újra az államhatalom csápja. Betolakszik a családok világába. Azt szokták mondani: a közoktatásban minden használ, ami lehetséges, és minden roncsol, ami kötelező. Most minden kötelező.