Kórrajzok a hatalomról

Farkasházy Tivadar szerint az igazi politikai karikatúra a szelíd humor műfaja, rajzos poénokkal enyhíti az indulatokat. A mai elvadult közéletben ezért is lenne egyre nagyobb szükség a vizuális iróniára.

– A jelenlegi hatalom rendkívül humortalan, a politikusok dühödt paprikajancsiként ugranak mindenre. A kabaréban Hacsek is csak abból tud poént csinálni, ha Sajó vöröslő fejjel ordítozik vele. Mostani kormányunk is ilyen kiabálós természetű, és ezzel kétségtelenül megkönnyíti a karikaturisták dolgát – mondja a Hócipő alapítója.

Tény, közéletünk tálcán kínál témákat az abszurd műfajok kedvelőinek. A Fidesz fülkeforradalma, a közhivatalokban kifüggesztett „Nenyi”, az Alaptörvény Asztala vagy a Kerényi Imre által megrendelt történelmi festmények megihlették a képi paródia mestereit.

Az állami propagandaművészet ellen tiltakozó alkotók Visszakézből Kerényinek címmel rendeztek nemrég ellenkiállítást. Az esemény egyik szervezője, Tanai-Toguro Gyula úgy véli, a művészetnek fontos feladata, hogy reflektáljon a közéletre, tükröt tartson az eltorzult hatalomnak. Tanai politikai véleményét Átfedés című művén is kifejezte: számítógépes grafikával Rákosi, Kádár és Orbán portréit montírozta össze. Tömör kórrajz a diktatúra időtlenségéről.

Tanai hozzáteszi: a közéleti karikatúrának pártfüggetlennek kell lennie. Készített ő szatirikus rajzokat a Gyurcsány-korszakról is. Alkotótársával 2009-ben, a rendszerváltás huszadik évfordulóján jelentették meg Korruptivity társasjátékukat, amely egyben szórakoztató látlelet is elmúlt két évtizedünkről. A tréfás kártyalapok sem a jobb-, sem a baloldalt nem kímélik.

Pápai Gábor tizenöt éve rajzol a Népszavának. Mindig szabad kezet kapott, kit „tűzzön vitriolos tollhegyre”.

– Gyurcsány Ferencet barátomnak tartom, de amikor miniszterelnök lett, őt is rendszeresen kifiguráztam a lapban. Szerette ezeket a rajzokat, soha nem neheztelt rám miattuk.

A karikatúra a szabad nyilvánosság műfaja: olyasmit is láttat, amit esetleg kínos kimondani. Amiről hallgatni tanácsos, azt egy rajz kifecsegheti. Az új médiatörvény bevezetése óta a „vizuális társadalomkritika” még nagyobb hangsúlyt kapott.

Noha az is igaz: létezik kormánypárti karikatúra is, például a Magyar Nemzetben. Ám az itt felbukkanó poénok csakis az ellenzéki politikusokat célozzák. „A szatírának szeretnie kell vívmányainkat, és nem gúnyolódhat eredményeink felett” – foglalhatnánk össze az Orbán-kormány humorpolitikáját. Amúgy az idézet 1953-ból származik, és a Magyar Dolgozók Pártjának ülésén hangzott el.

De még a nyolcvanas évek puha diktatúrájában is tilos volt epés portrékat rajzolni pártunk és népünk vezetőiről.

– Annak idején a Ludas Matyiban már megjelenhettek grafikák Kádár Jánosról is, ám csak pozitívan lehetett őt ábrázolni. Például amint vállára vetett zakóban, kulcskarikáját pörgetve sétálgat az utcán. Azt sugallva: a párt első embere is csak egy közülünk – említi Szabó László Róbert, azaz Marabu, a Népszabadság, a HVG és a Hócipő népszerű karikaturistája.

Az ő pályafutása – akárcsak Pápai Gáboré – a rendszerváltáskor indult. Az akkori fiatal, „másként gondolkodó” sajtógrafikusoknak esélyük sem volt arra, hogy a Ludashoz kerüljenek. A szocializmus végelgyengülésekor azonban már megjelenhettek az első hazai alternatív vicclapok. Például a Szabad Száj, amely Grósz Károlyt is karikírozta.

Azután fordulat következett be: a Ludas Matyi stábja otthagyta az állami Hírlapkiadó Vállalatot, és Új Ludas Matyi névvel privát viccmagazint indítottak. Erre a hírlapkiadó leszerződtette a Szabad Száj fiatal csapatát, Pápait is, Marabut is. Ők vitték tovább a „régi” Ludast. A magyar sajtópiacon hirtelen két Ludas Matyi állt elő, s addig cselezgették egymást, míg mindketten tönkrementek. Csúfosan zárult a honi karikatúratörténet nagy fejezete. Marabu így emlékszik erre:

– A két Ludas között világnézeti és egzisztenciális ellentétek voltak, folyt a harc a piacért. De aztán az emberek már másféle vicclapokat kerestek, Móricka-szerű, könnyedebb poénokon nevettek. A közéleti karikatúra beszorult a hírlapok cikkei közé.

Martin József újságíró – aki Kaján Tiborral közösen Karikatúra a betűtengerben címmel írt könyvet – nekünk azt is elmondta: az újsággrafika a minőségi sajtó hanyatlásával vált mellőzötté hosszú időre. Martin szerint az internet terjedése, majd a gazdasági válság súlyosan érintette a szeriőz lapokat:
– Ha költséget kellett csökkenteni, mindig a drága grafikai műfajokkal kezdték a spórolást. Ráadásul megváltozott a médiakultúra, a közéleti rajzok nem tudtak versengeni a digitális fotókkal.

A Hócipőben Farkasházy Tivadar mégis ragaszkodott karikaturistáihoz, s csak azt sajnálja: nem tudott még több grafikusnak munkát adni. A szatirikus kéthetilap huszadik évfordulóján digitális archívumot hoztak létre a legjobb hócipős rajzokból.

– Döbbenten vettük észre, hogy ezek a régi karikatúrák még ma is mennyire aktuálisak. Megtaláltuk például Tóth Antal – Tónió – egyik munkáját, amelyen Antall József és Orbán Viktor egymás mellett ugyanolyan pózban, jellegzetes fejtartással látható. A rajz 1993-ban született, Antall akkor még élt, Orbán pedig liberális ellenzéki volt. A művész zseniálisan jelezte előre: Orbán hamarosan jobboldali vezérré alakul át – magyarázza Farkasházy.

Karikatúra csak olyan politikusról készül, aki már „fogalommá vált”, karaktere akár néhány vonallal felismerhető. Az elmúlt években a parlamenti pártoknak több karikatúraarcuk volt. A szocialisták közül rendszeresen készültek groteszk rajzok Hornról, Medgyessyről, Bokrosról, Suchmanról, Békesiről, s aztán persze Gyurcsányról rengeteg. A Fideszt viszont a sajtógrafikákban lassan már csak Orbán jelenítette meg. Árulkodó jel a növekvő vezérkultuszról.

Ám a fokozódó belpolitikai háború miatt a karikatúrák is harciasabbak lettek. Marabu például ezért sem szeret már politikusportrét csinálni:

– Akadtak köztük, akiket sokra becsültem, aztán csalódtam bennük. Nehéz ma már tárgyilagosan ábrázolni a közszereplőket. A leegyszerűsítő, szélsőséges véleményektől pedig tartok: nem akarok a rajzaimban igazságtalanul ítélkezni senkiről.

Marabu a közéleti humor szelídebb irányzatait képviseli ma is. Megbocsátó derűvel leplezi le mindennapi gyarlóságainkat.

Pápai Gábor számára viszont a karikatúra nyílt politikai állásfoglalás. A Népszava mellett a Blikk.hu felkérésére vezeti rajzos blogját. Meséli, egyetlen grafikáját sem töltötték le annyian, mint azt, amelyet Csurka István halála után készített. Ezen az írót egy rabbi várja az égben, nála a mennyország kulcsa...

– Csurka éppen akkor halt meg, amikor Dörner György átvette az Új Színházat. A felfokozott politikai hangulat is közrejátszhatott abban, hogy a rajzomat rengetegen osztották meg egymással a Facebookon.

A világháló új lehetőséget teremtett a közéleti paródiáknak. A digitális térben a poén villámgyorsan terjed, a karikatúra a virtuális tömegszórakoztatás része lett. Pápai azt sem tagadja: mindez a műfaj minőségére is kihatott, hiszen itt a sikert klikkelésekkel mérik:

– Az érdeklődést egyre erősebb hatásokkal lehet felkelteni. Ezért az internetes karikatúrák sokszor szabadszájúbbak, durvábbak a nyomtatott sajtóban megjelenő rajzoknál.

A net azt is lehetővé teszi, hogy a karikaturista közvetlen visszajelzéseket kapjon a közönségtől. Ami nem mindig kellemes. Pápait blogos rajzai miatt nemegyszer megfenyegették, az Echo TV-ben Bencsik András, a Demokrata főszerkesztője „büdösszájúprolizta” a baloldali karikaturistákat.

Tanai-Toguro Gyula a Visszakézből Kerényinek kiállítás után levelet kapott: a névtelen feladó lezsidózta, és puskagolyót is küldött neki.

A politikai karikatúra olykor már a vizuális „harcművészet” eszközévé válik. Mert a hatalom számára nincs veszélyesebb annál, mint ha nevetségessé teszik.