Könnyű októberi haldoklástörténetek

Pedig lehet, hogy csak nem figyelünk eléggé. Hogy itt van már, amit keresünk, csak nem vesszük észre.

Hadd hívjam fel a figyelmüket ezúttal Varga Dániel könyvére, amely a Könnyű októberi haldoklástörténetek címet viseli, de nem verseskötet vagy novellaciklus – miként azt a cím hangulatából vagy a szerző művészi előéletéből következtethetnénk –, hanem regény, méghozzá minden tekintetben a jelen (egyik lehetséges) regénye.

A történet fősodra kettőezerhat viharos októberében játszódik, igaz, a belvárosi események csak megszűrten jutnak el a regény két főszereplőjéhez, a narrátorhoz és legjobb barátjához, Leonardhoz, hisz mindketten elsősorban a haldoklásukkal vannak elfoglalva – egyikük a lipótmezei őrültekházában, másikuk a „telek” túloldalán, a Korányi tüdőszanatóriumban küzd a betegségével. És küzdenek az elmúlt három évtized történéseivel, barátságuk szilárdabb és lazább szakaszaival, eltávolodásukkal (amely erősen összefügg az elmúlt évek hazai politikai eseményeivel, hisz az egykori barátokat más-más táborba sodorja az élet) és közeledésükkel. És küzdenek saját élettörténetükkel is, vonzásaikkal és választásaikkal, meg persze az elmúlással általában.

Egyfajta összegző, búcsúzó regény tehát a Könnyű októberi haldoklástörténetek, búcsú az álmoktól, a lehetőségektől, az eszméktől, az ifjúságtól és egy kissé az irodalomtól is: Varga Dániel keserédes történeteiben ezúttal talán több a keser, mint a líra, s talán egy csöppet több a filozófiai elem – az okoskodás –, mint kellene. Igaz, ezt hitelesíti a narrációs helyzet, meg az egész regénystruktúra, de az olvasó mégis azokat a részeket érzi igazán sikerültnek, ahol a groteszk ábrázolásmód nagyobb teret kaphat: Rédei hajdanbányász ábrázolásánál például, vagy a Keszthelyi Rezső kitüntetéséről szóló fejezetben.

Megjegyezném még, hogy Törőcsik nem Géczinek, hanem Hajdúnak emelte híres gólját: a második kiadásban kéretik majd erre figyelni, kedves Fekete Sas.