Kommuna

KERÉKGYÁRTÓ ISTVÁN

Vidra Milán másodéves volt, amikor a lány fölvitte magához. Azt hitte, a lány albérletébe mennek, aztán rájött, hogy az egy kommuna. Eleinte csak néhány napra maradt, aztán ő is beköltözött. Igazi menedékre talált abban a háromszobás lakásban, ahol olykor húszan is laktak.

Egy középkorú, görög–latin szakos tanáré volt a lakás, aki – mivel ötvenhat miatt hét évet ült – kazánfűtéssel kereste a kenyerét. Ő azonban a sok veréstől, megaláztatástól nemhogy kiábrándult volna a kollektivitás eszméiből, épp ellenkezőleg, úgy döntött, hogy otthonában megvalósítja a kommunizmust. A lakásban minden közös volt, elvileg a nők is, bár Vidra csak azzal a lánnyal feküdt le, aki odavitte őt, és vele is csak az apró fürdőszobában, mert szégyellte magát az egymás mellett, matracon fekvő kommunalakók előtt.

A közösségben a nap a meztelen reggeli tornával indult, ahol, ha ügyesen helyezkedett Vidra, selymes pihével borított gerinceken, rengő mellek halmain és dús bozontú szeméremdombokon legeltethette szemét, melyekre ha napközben visszagondolt, jókedve lett. A közös reggeli után ment mindenki a dolgára, aztán az esték az éjszakába nyúló közös beszélgetésekkel teltek. Ilyenkor törökülésben itták a keserű feketeteát, miközben az eljövendő közösségi társadalom alapjait próbálták összerakni.

A kommuna tagjai megünnepelték, amikor a chileiek kártalanítás nélkül államosították a legnagyobb tőkés vállalatokat, és néhány hónap múlva mély megdöbbenéssel fogadták, mikor a hadsereg bombázni kezdte az elnöki palotát, és egy diktátor került az ország élére.

Miközben ők az egész földgolyóra kiterjesztették figyelmüket, megünnepelték, ha valahol a kollektivizmus eszméje győzött, a városi politikai rendőrség már csak rájuk dolgozott.

– Kedves Goczó elvtárs – mondta Kovács főhadnagy a konspirációs lakásban a harmadéves joghallgatónak –, most egy igazi feladattal bízzuk meg. Látja, nem mindig csak a jelentésírás. Eljött az igazi konspiráció ideje! Mondhatnám a cselekvésé!
Goczó boldog volt, tudta, hogy többre képes ő, mintsem csak a társairól jelentgessen. Végre valami igazi, valami kémes feladat, bólogatott lelkesen.

– És nem is lesz kellemetlen a megbízatása, Goczó elvtárs – kacsintott hamiskásan a főhadnagy –, el kell csábítania egy lányt. De úgy rendesen.
– Hogy elcsábítani? Egy lányt? – kérdezte bután Goczó, mivel ő valami fegyveres, határátlépős, éjszaka rúdlámpával a szájbanos feladatra gondolt.
– Na persze csak azért, hogy a lányból kiszedett információk alapján felgöngyölítsünk egy veszélyes, államellenes csoportot.
Goczó eztán megkapta Vidra barátnőjének fotóját, hogy ő lenne a célszemély.

A fiatal tiszt jól számított, egy hónap múlva a következőt jelenthette az elöljárójának, Horváth őrnagynak.

– Őrnagy elvtárs, mondtam én, nincs az a festetlen fapina, aki egy ilyen sárga hajra és grübedlis pofira be ne indulna.
– Nagy fasz maga, bazmeg, főhadnagy elvtárs. Ezt jól kifundálta – felelte Horváth őrnagy, aki hosszú évekig a bányászati területre dolgozott, ahol nem volt szükség efféle „furmányos” trükkökre, ahogy a főhadnagy módszereit nevezte. Végre az ő megyéjükben is igazi csoportos államellenes összeesküvést lepleznek le, olyat, amilyet csak a rendőrtiszti főiskola oktatófilmjeiben látott.
De az őrnagy, mikor elolvasta a jelentéseket, csalódottan kiáltott föl.

– Csessze meg, főhadnagy! Hogy ezek hithű kommunisták?
– Hát, olyan furcsán kommunisták, őrnagy elvtárs – felelte a főhadnagy.
– Mi az, hogy furcsán?
– Hát nem egészen úgy, ahogy mi azt a főiskolán tanultuk, de mégiscsak azok. Várják a világkommunizmust, elítélik a kizsákmányolást.
– Akkor meg mi a rossebet jelentek fölfelé? Mindenhol, érti, a szomszédos megyékben mindenhol akadt valami zsíros államellenes csoportosulás. Hát pont nálunk nem? Ahol annyi a diák?! Hát miféle elcseszett egy megye ez? Keressen valamit ezeknél a rohadt kommunásoknál, azt mégsem engedhetjük meg, hogy egy politikai elítélt lakásán egy rakás egyetemista dekkoljon. Keressen, bazmeg, főhadnagy elvtárs, keressen, mert letépem a tökeit!
És aki keres, az talál. A főhadnagy egy összehangolt akcióval begyűjtette az összes kommunalakót, a fiúkat meg a lányokat külön szobába vitette.

Az általa vezetett kihallgatók kórusa a fiúk szobájában efféléket kiáltozott.

– Lengetik ott a farkukat, maguk perverzek?
– Pucéran tornásznak egymás előtt? Mutogatják a micsodájukat a csajoknak?
– Meg biztosan egymás előtt közösülnek!
– Vagy egymással! – tette hozzá egy rendőrtiszti főiskolás hallgató, aki a gyakorlatát töltötte a városban.
Néhány szobával odébb két erkölcsvédelmis nő a lányokat hallgatta ki.

– Tehát maguk meztelenül tornáztak a férfiak előtt? – kérdezte a hadnagynő.
– Megmutatva testük legrejtettebb titkait? Föltárták ott mindenki előtt a szemérmüket? – ingatta fejét Kolarovicsné százados, erkölcsvédelmi alosztályvezető.
A lányok remegve ácsorogtak, egyikük sem felelt.

– És hogyan zajlottak a coitusok abban a kommunában? Mert azt ne mondják, hogy az efféle tornák után nem szottyant kedvük egy kis hempergésre – kérdezte a hadnagynő, aztán Vidra barátnőjére mutatott. – Maga például közösült a kommuna nyilvánossága előtt?
– Nem – suttogta a lány, és igazat mondott, mert Vidrával mindig a fürdőszobába mentek, persze csak a besúgó felbukkanásáig, mert eztán már hiába hívta a fiú.
És a többi lány sem tudott semmiféle közösségi aktusról, bacchanáliáról beszámolni.

A klasszikafilológust és fűtőt maga Horváth őrnagy hallgatta ki.

– Mondja, mikor magát mint ellenforradalmárt behozták ide, megverték? – kérdezte nyájasan.
– Meg – felelte az.
– Nagyon megverték?
– Nagyon – felelte a klasszikafilológus.
– A fogát kiverték?
A férfi bólintott.

– Na, most nem fogjuk megverni. Mit szól?
Az nem felelt, mozdulatlanul nézte az őrnagyot.

– De rendőri felügyelet alá helyezzük, nem fogadhat vendégeket, nem adhatja albérletbe a lakását, nem mehet nyilvános helyre...
– Tudom, mi a ref, voltam már refes.
– Akkor meg miért nem szól, ember? – kiáltotta vidáman az őrnagy, és hozzálátott, hogy kitöltse a papírokat.
A kommunások szétszéledtek. Vári eztán magányos lakásából indult kazánt fűteni. És ezzel megszűnt Vidra menedéke, ahol olyan otthonosan érezte magát.

Néhány év múlva, mikor feleségével beköltöztek első önálló lakásukba, Vidra maga is részt vett a felújításban, s amikor az általa lemázolt asztal lapjára neje egy forró edényt tett, Vidra fölüvöltött.

– Vigyázz, hát nem látod? Felhólyagzott! – és arra gondolt, mi lenne, ha a kommunában mázolta volna le az asztalt, folyton ott állhatna és őrizhetné.
Jobb ez így, tűnődött, aztán eszébe jutott, hogy ott azért boldogabb volt, de végül azzal zárta le magában a dolgot, hogy nyilván csak azért tűnik ez így, mert akkor még fiatalabb volt. Biztosan azért, indult a csiszolópapírért.