Költőbajnok

– Állítólag még nem tudott írni, amikor már verseket költött kiskorában. Családi örökség az irodalom?

– A verbális készség lehet genetikai. Lili nővéremmel viszont mi tényleg versek és regények között nőttünk fel. Számunkra természetes életforma volt a költészet. Ha ötévesen kitaláltam valami kis rigmust, apa abszolút alkotásnak tekintette. Tizenegy évesen már az első fantasy regényemet írtam; sosem fejeztem be. Apukám legépelte, minden sorát megbeszéltük. Ő egyenlő partnerként kezelt minket. Azt hiszem, neki mindig is az a legfontosabb, lányai mit gondolnak az írásairól. De félt is ettől. Sokáig rejtegette előlünk a műveit. A K betűs kötetek – köztük Kemény István alkotásai is – a könyvespolc alján voltak, aztán ahogyan nőttünk, apa egyre magasabbra pakolta őket. Amikor felnőttünk, és már nem volt nagyobb polc, megtaláltuk apuka könyveit. Én ma is őt tartom a világ legnagyobb költőjének. És nem azért, mert a gyereke vagyok. Ironikus látásmódja nagyon közel áll hozzám.

– Önnek már húszévesen megjelent egy ifjúsági regénye. Most pedig Nyílt láng használata című verseskötete is. A Litera.hu főszerkesztője, Keresztury Tibor írta: nemzedéki térfoglalás zajlik az irodalmi életben. Szerinte az Y generációs fiatal írók közül talán az ön helyzete a legnehezebb: „Minden ellenkező híresztelés ellenére ugyanis a „leszármazás” nagyobb teher, mint amennyi előnnyel jár.”

– Ez igaz. Mindenki azt gondolja: mivel az apukám író, nekem minden sokkal egyszerűbb ezen a pályán. Annyi előnyöm tényleg van, hogy kiskorom óta számos írót ismerek. Annak idején szüleimnél rendszeresen összejövetelek voltak. A fél magyar irodalom ott ült a konyhánkban. De nekik én most is csak egy kislány vagyok, s nem Kemény Zsófi, aki már maga is könyveket ír. Úgy érzem, tőlem sokkal többet várnak el, és görcsölök, ha folyton összehasonlítanak apukámmal meg a nővéremmel. Ezért is kellett Lilivel saját területet is találnunk. Nővérem filmrendező lett, én jelenleg pszichológia szakra járok az ELTE-n. A művészetben is más ajtókat akartam kinyitni. Tizenhét éves koromban bekerültem a slam poetry világába, ahol viszont egyáltalán nem számít, ki az apám.

– A slam poetry: előadói költészeti verseny. Leginkább a húsz-harminc évesek közt hódító új trend.

– A fiatalok körében is inkább rétegműfaj. A hazai slamversenyek gyakran tematikusak. Megadott témákról kell írni, azután felolvasni, előadni a színpadon. Mindenkinek három perce van megmutatni magát, és elmondani, mi foglalkoztatja igazán. Amit talán nem mondhat el máshol. Ez nem magányos szobairodalom. Itt nem az van, hogy az ember otthon megír valamit, és ha megjelenik is, nincs visszajelzés. Egy slamversenyen rengetegen vannak, a közönség rögtön reagál. A zsűri pedig pontoz. Mindig felbukkannak olyan előadók, akiket felállva tapsolnak.

– Költő is lehet sztár?

– Nem csak ő: bárki megmérettetheti magát. Ez abszolút demokratikus műfaj. És az egyik legnehezebb. Aktuális közéleti mondandókról is úgy kell „slammelni”, hogy az szellemes legyen és azonnal hasson. A hazai elit írókörökben mégis sokan lenézik, vitatják a műfaj létjogosultságát.

– Pedig az előadott verseknek több száz éves irodalmi hagyománya van. Ha úgy vesszük, Balassi Bálint is slammer volt.

– Inkább Vergilius. Az ókori költészet dalnokversenyekkel indult. Ennek modern változata a slam poetry.

– Ön Orbán Viktornak is küldött verses videoüzenetet. Ebben sötét képet festett Magyarországról, ahol a „mélyrepülés a legkedveltebb sportág,” s ahol még „Szókratész is megalkuvó szókra kész”.

– Ezt is egy slambajnokságra írtam eredetileg, amelynek a sajtó volt a témája. Majd egykori iskolatársam, Prinz Dániel megkért, csináljak ebből videoanyagot az általa szerkesztett Üzenj te is! Facebook-oldalra, ahol civilek mondják el személyes üzeneteiket a miniszterelnöknek. Nővéremmel elkészítettük a felvételt, és eddig százötvenezren nézték meg a közösségi portálon. Sokan kommentelték.

– Dicsérték a bátor kiállását?

– A hozzászólók többsége szélsőjobboldali volt. „Bajnai-bérenc zsidó kurvának” neveztek. Akadt, aki azt írta: rám kellene nyitni a gázt.

– Ez szörnyű. Hogyan viselte?

– Szüleimet jobban megviselte, dühösek voltak és féltettek. De hát ők is tudják, mivel jár a nyilvánosság. Az viszont meglep: amióta ez a videóm felkerült az internetre, sokan keresnek a Facebookon. Naponta átlag nyolc ember ír teljesen ismeretlenül. Gratulálnak a könyveimhez, és többen elküldték az írásaikat, hogy véleményezzem. Nem tudok nemet mondani. De nekem most a slam a legfontosabb, mert ez közösséget is jelent, új életformát, ami roppant izgalmas. Állandóan utazunk, sokfelé fellépünk vidéken is.

– Miközben nemzedéke legjobbjai nyugati egyetemeken építik a jövőjüket.

– Gimnázium után én is Oxfordba akartam felvételizni. Aztán rájöttem: itthon van dolgom. Az írás, a nyelv, a barátok, a családom idekötnek. Tizenhat évesen egy évet Berlinben töltöttem. Stresszes volt, idegennek éreztem magam, és nem szeretnék megint idegen lenni valahol.

– Úgy tudom, máris írja a következő regényét. Nem túl gyors ez az irodalmi karrier?

– Olykor én is annak érzem, pedig sosem terveztem előre semmit. Nem pályáztam sehová, nem küldtem írásokat szerkesztőségeknek. Annak idején a sárvári diákírók találkozójára álnéven adtam be írásokat, s többször nyertem. Eddigi könyveimet kiadók felkérésére írtam, és így készül a harmadik kötetem is. A nyári vizsgaidőszak után végre lesz időm hozzáfogni. Alig várom. Az írás számomra folyamatos flowélmény.