Meglepően bírálta a kormányt és saját munkáját Pölöskeiné
„Az a nemzet, mely nem képes tehetséges fiainak kifejlődését biztosítani és őket a nekik megfelelő helyre állítani, az a középszerűség kezén elsorvad." Ezzel a Klebelsberg Kuno-idézettel indította Molnár György, a BME Tanárképző Központ főigazgatója a „25 éves a szakképzési törvény – Korszakos változások – Új irányok” címmel megrendezett keddi konferenciát, amelyet a Magyar Pedagógiai Társaság Szakképzési Kollégiuma és a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Tanárképző Központja szervezett.
Már az is nagy dolog volt. hogy a konferencián képviseltette magát a kormány, hiszen ez egyáltalán nem jellemző, viszont ezúttal fölszólalt Pölöskei Gáborné szakképzésért felelős helyettes államtitkár. Igaz, a második előadás után távozott is, úgyhogy kérdéseket nem lehetett neki feltenni.
Pedig lett volna mit kérdezni. A szakképzésért felelős államtitkárság most már ugyanis nem a Nemzetgazdasági Minisztérium kötelékébe tartozik, a negyedik Orbán-kormány múlt heti megalakulása óta az ágazat átkerült az újonnan felállított Innovációs és Technológiai Minisztériumhoz, Palkovics László alá. Ez, legalábbis ami a humánerőforrást illeti, mókás fejlemény, hiszen Palkovics egyszer már megszabadult Pölöskei Gábornétól: ez akkor történt, amikor 2017-ben kirúgta az állami intézményfenntartó központ éléről. Pölöskei Gáborné ezt követően ment a gazdasági tárcához, ahonnan most az egész szakképzés átkerült Palkovics minisztériumába. Hogy a miniszter meddig tud együttműködni a korábban már kirúgott kollégájával, azt majd a jövő dönti el.
– A képzés nem magában létezik. Gazdaságunk fejlődik, ez a növekedés képzett munkaerőért kiált, az álláskeresők száma csökkent – jelentette ki a konferencián Pölöskei Gáborné, hozzátéve, hogy mindezek mellett az egyik legfőbb kihívás a technológia gyors változása. A kihívásokra a szerinte a szakképzés azzal tud választ adni, ha képes olyan szakembereket képezni, akik megfelelnek az automatizáció és a digitalizáció miatt átalakult elvárásosoknak. Pölöskeiné sokak meglepetését kiváltva ezzel, kritikusan szólt a szakképzési intézményrendszer hiányosságairól, a problémák közé sorolta például a végzettség nélküli iskolaelhagyók magas arányát. Ezt tekinthetjük önkritikának is, lévén ez az arány kifejezetten növekedett az Orbán-kormány 2010-es tevékenykedése óta. (Sok intézkedés járult ehhez hozzá, például a tankötelezettség 18-ról 16 évre csökkentése.)
Amikor pedig oda jutott, hogy a „szakképzésben résztvevő intézmények elavultak” és a tanműhelyek sajnálatos módon megszűntek, nem hittünk a fülünknek, hiszen épp ez volt az Orbán-kormány egyik célja. A gyakorlati képzést ugyanis a Magyar Kereskedelmi és Iparkamarán (MKIK) keresztül a vállalatokhoz tolta, ezzel gyakorlatilag kiüresítve az iskolák tanműhelyeit. Hiába ömlött ezekbe a műhelyekbe 2010 előtt rengeteg európai uniós pénz, a több tízmilliárd forintra rúgó fejlesztések lényegében a kukában landoltak. Pedig a tanműhelyeknek valóban óriási szerepük lenne: a gyakorlati helyet biztosító vállalkozások ugyanis azokkal a tanulókkal tudnak dolgozni, akik már az alapokat is elsajátították az iskolai tanműhelyekben. Csakhogy a kormány elvette az iskoláktól azt a forrást, amit a cégek nekik címkézve küldhettek a szakképzési hozzájárulásból. Ide tartozik, hogy a szakképző iskolák helyzete 2014-ben mélypontra került, az oktatásból kiszivattyúzott pénz a szakképzést hatványozottan érintette, nem jutott forrás sem eszközbeszerzésre, se korszerűsítésre. Az iskolák annyira kivéreztek, hogy számosan közülük azóta sem képesek talpra állni.
A helyettes államtitkár arról is beszélt, hogy a tavaly a minisztérium megkérdezett cégeket, milyen készségeket várnak a leendő munkavállalóiktól. – Problémamegoldás, együttműködés, hálózati gondolkodás, kreativitás – sorolta Pölöskei Gáborné, majd hozzáfűzte:– Ez nem érhető el frontális oktatással.
A kérdés e ponttól kezdődően az, hogy amit mondott, vajon üres frázis-e, vagy az oktatási kormányzat tényleg felismerte a problémát, és korrigálja eddigi tevékenységét.
Pölöskeiné elismerőleg szólt a szakképzési centrumok felállításáról (ide kerültek át a szakiskolák és szakközépiskolák a Klebelsberg Központtól). Ezzel a lépéssel szerinte „új levegőt” fújtak a szakképzésbe, szerinte a centrumok gazdaságilag stabilak.
– Azt a fajta rugalmasságot, amit a gazdaság elvár, a szabályozás nem követte, ezért tavaly szabályozási választ is adtunk – jelentette ki Pölöskeiné. Ezzel arra utalt, hogy a kormány úgy döntött, a vállalati igényeknek közelebb kell kerülniük az oktatáshoz, s ennek érdekében létrehoztak 20 ágazati készségtanácsot. Ezek július elsején kezdik meg működésüket. Az államtitkár-helyettes tájékoztatása szerint ebben a fura nevű tanácsban csak a gazdaság képviselői ülnek, ők határozzák meg az oktatási tartalmakat. Pölöskei Gáborné a jövőbeli változtatásokkal kapcsolatban azt is elmondta, a kormányzat célja, hogy a képzés „kereslet-vezéreltté” váljon, azaz arra reagáljon, amit a gazdaság szereplői akarnak. Ennek egyik tervezett intézkedése lesz, hogy a tanárokat „ki kell engedni” az iskolából, a mérnököket pedig „be kell engedni” az iskolába. Létrehoznak majd ágazati képzőközpontokat is, amik afféle tudásplatformként működnek majd. Így szeretnék a kis- és középvállalkozásoknál meglévő tudást becsatornázni a rendszerbe.
Ezt követően elhangzott egy újabb – a korábbi oktatáspolitikai döntések fényében – szinte érthetetlen önkritika: a szakképzésben hiányoznak a korszerű tankönyvek és a digitális tartalmak. Ez természetesen nem meglepő, elég csak felidézni, hogy Orbán Viktor elképesztő sebességgel alakította át a rendszert, a szakmával való egyeztetést mellőzve. A kormány által alkotott törvényben ugyanakkor az szerepel, hogy „a szakképző iskolában folytatott szakképzési tankönyveket a szakképesítésért felelős miniszter nyilvánítja tankönyvvé és dönt a tankönyvvé nyilvánítás megszüntetéséről”, vagyis az iskolákban használt kiadványok minőségéért egyértelműen az érintett miniszter a felelős. Pölöskei Gáborné kijelentéseit ennek fényben tekinthetjük a szakképzésért korábban felelős Varga Mihály vagy a leváltott humánminiszter, Balog Zoltán kritikájának is.
Ennek kapcsán Pölöskei Gáborné felidézte azt a vitát, amely arról szólt, szabad-e az oktatást felügyelő minisztérium alól kivonni, és a gazdasági tárca alá vonni a szakképzést. Szerinte ez jó döntés volt, mert a szakképzés célja nem a hátránykompenzáció, a szegény gyerekek helyzetének megoldása, hanem a gazdaság kiszolgálása.
Ezt követően vette át a szót Varga Júlia közgazdász, az MTA Emberi Erőforrás Bizottságának az elnöke, aki arra hívta fel a konferencia figyelmét, hogy a szakképzés kapcsán több évtizedes időtávról beszélünk. Hiszen azok, akik idén lépnek be valamelyik szakképző iskolába, 2068-ban mennek majd nyugdíjba. Vagyis olyan szakképzést kellene működtetni, amelyből megfelelő tudással kerülnek ki a fiatalok, amely felvértezi őket arra, hogy a teljes életpályájuk alatt boldogulni tudjanak. A közgazdász elmondta, hogy a munkafeladatok aránya 1960 és a kétezres évek vége között átalakult: a strukturálatlan problémák megoldásának, illetve az új információk alkalmazásának képessége egyre fontosabbá válik, míg a rutin manuális és a rutin kognitív feladatok aránya csökken. Ez a tendencia várható a jövőben is. ( A nem rutinjellegű manuális készségek iránti kereslet is csökken valamelyest, bár e készségben vannak tartalékok, a speciális ügyességet igénylő kézimunkák megtalálhatják a piacukat.)
Varga Júlia rámutatott, hogy abban a hatalmas átalakulásban, amit a digitalizáció, az automatizáció jelent, felértékelődnek az alapkészségek. Egy amerikai közgazdasági előrejelzéssel illusztrálta, mi várható: az Egyesült Államokban az emberek 47 százaléka dolgozik olyan munkakörben, amely két évtizeden belül meg fog szűnni. Ez a helyzet Európában is: itt 47-60 százalék közötti sávba teszik a közgazdászok a megszűnési arányt. Magyarország sem lesz kivétel az automatizáció alól. Túl azon, hogy a stabil alapkészségek az ilyen változásokon is átsegítik a munkavállalókat, a piac ezeknek e készségeknek a meglétét a fizetésekben is jobban díjazza. A legfrissebb munkaerőpiaci adatokkal illusztrálva Varga Júlia bemutatta, hogy az érettségit nem adó szakmunkásképzésből segéd-, betanított- vagy közmunkába kerülnek az emberek. De az érettségizett szakmunkát a piac magasabb bérrel is honorálja.
Az általános készségeket többre értékeli a munkaerőpiac. Az érettségi ugyanis az alkalmazkodóképességet jelzi, vagyis azt, hogy adott esetben a szakmunkás meg tud tanulni új dolgokat
– összegezte. Varga Júlia arra is felhívta a figyelmet, hogy a szakiskolákban ma komoly problémát okoz az általános készségek oktatása. Több konferencián, szakmai fórumon szó esett már arról is, hogy a kormány által mintaként emlegetett német szakképzési rendszer mennyire más, mint a magyar. Ott a diákok sokkal alaposabb általános oktatás után kerülnek a szakképzésbe, a magyarhoz képest összehasonlíthatatlanul jobb írás-szövegértés-számolás készségekkel. Varga Júlia hangsúlyozta azt is, hogy nem csak a tanítási órák mennyisége sokkal több Németországban a szakképzésbe lépés előtt, hanem a minősége is. És bár a kormány sokat hivatkozik a szakképzés átalakításánál a vállalatok munkaerőigényére, a magyar cégek mindössze 5,9 százaléka készít tervet 5 évre, 10,5 százaléka 2-3 évre. A többiek – azaz a cégek több mint 80 százaléka – a szakképzés szempontjából kevéssé releváns időtartamra, azaz mindössze negyed-félévre tervez előre csupán. Varga Júlia ugyan ezt nem mondta ki, de ezek tükrében elég nagy hiba évről-évre szakmaszerkezeti döntést hozni arról, mely szakmák képzését támogatja, melyeket nem az állam. Persze, aki mélyebben ismeri a szakképzést, tudja, hogy a szakmaszerkezeti döntésnek az ég világon semmi köze nincs a gazdasághoz, annál inkább köze van az állami szakképző intézmények és a helyi iparkamarák lobbiképességéhez.
A konferencia mélypontja, Bihall Tamás, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara oktatási- és képzési ügyekért felelős alelnökének előadása volt. Bihall bevezetőjében rövid áttekintést adott arról, hogyan is alakult a szakképzés helyzete az elmúlt 25 évben. Kritikusan szólt a kilencvenes évek második feléről és a kétezres évekről, amikor szerinte a „diplomák mindenhatósága” uralkodott. Szerinte a pályaválasztás pillanataiban a családi beszélgetéseknél gyakran hangozhatott el az, „nehogy úgy járj, mint apád!”, „ha diplomát szerzel, nem kell dolgoznod, mint apádnak, hanem egy íróasztalnál, a számítógép előtt ülve töltheted a mindennapjaidat”. A magyar oktatást, így a felnövekvő generációk jövőjét brutális mértékben befolyásoló iparkamara egyik főemberének ilyen érdekes gondolatai vannak arról, mit nevezünk munkának. Az iparkamarai vezető ugyanakkor nyilván arra a folyamatra gondol, amit a kutatók oktatási expanziónak neveznek. Ez – minden hibájával együtt – a magyar társadalomtörténet egyik legkedvezőbb fejleménye volt a rendszerváltás óta. Magyarországon, a fejlett országokhoz hasonlóan, megnyíltak az egyetemek kapui, és a szocializmusból örökölt elitképzést a tömegoktatás váltotta fel.
Bihall ugyanakkor történeti áttekintésében eljutott 2010-hez, amit a fordulat évének nevezett, mert ekkor kötött a miniszterelnök megállapodást az iparkamarával. Felidézte a közismereti tárgyak drasztikus csökkentéséről szóló vitát is. Ebbe a vitába anno – túl a tucatnyi szakértőn – Pokorni Zoltán, a Fidesz korábbi oktatási minisztere is bekapcsolódott, és ellenezte a közismereti tárgyak csökkentését.
– Őszintén örülök, hogy ezt a csatát a kamara megnyerte – summázta Bihall Tamás, hozzátéve, hogy alapkészségek megerősítése nem a szakképzés dolga, hanem az általános iskoláé. Ahogy a hátrányos helyzetű gyerekek problémájának megoldása sem hárítható a szakképzésre. Szükséges lépés lenne viszont a szakképzés vonzóvá tétele, mert most nem az.
