Kóceráj

Nehéz eldönteni, mi kétségbeejtőbb: maga a helyzet, vagy annak kormányzati kommunikációja. Másként fogalmazva, az a kérdés, tudja-e még Orbán Viktor, hogy mit beszél, felfogja-e szavainak a súlyát és jelentőségét abban a bonyolult viszonyrendszerben, amelyet mindközönségesen politikának nevezünk. Mert az utóbbi időben egyre inkább úgy tűnik, mintha teljesen meggondolatlanul, az adott helyre, időre és alkalomra való tekintet nélkül tenne olyan képtelen nyilatkozatokat, amelyek arra vallanak, hogy lényegében nem érti, mi történik körülötte. És azt kell mondanunk, ez volna még a jobbik eset. Ha ugyanis ehhez a retorikai hullámvasúthoz a miniszterelnök építeni vélt magának valamilyen kötött pályát, azaz egyfajta koncepciót követ, akkor igazán nagy a baj, mert akkor a cinizmus és a felelőtlenség olyan eltökélt elegyével van dolgunk, ami törvényszerűen katasztrófához vezet.

Nem egészen két hete – pár nappal azelőtt, hogy az Európai Bizottságnak döntenie kellett, miként értékelje a magyar kormány eddig megfogalmazott válaszait a Magyarországgal szemben indított kötelezettségszegési eljárásokra – Orbán a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitungnak adott interjújában áperte megkérdőjelezte az unió tisztségviselőinek és parlamentjének legitimitását. A hatás nem maradt el: Barroso elnök a bizottsági ülést a magyar miniszterelnök szavainak felidézésével kezdte. Aztán következett a tárgyalás, és megszületett a verdikt, miszerint a három szóban forgó témából kettőben teljesen elutasították a magyar érvelést, a harmadikban pedig további információkat kérnek a kormánytól. Magyarán, az eljárások folytatódnak, és nem kizárt, hogy az Európai Bíróságon. Ami nem önmagában előnytelen az országra nézve, hanem egyszerűen azért, mert az elhúzódó procedúra elébe áll az IMF-fel sürgetően szükséges tárgyalásoknak. Hiszen azoknak az előfeltétele éppen az uniós kifogások rendezése – és itt bezárul a kör.

Hogy Orbán miféle retrográd hitvallást ad elő az európai civilizáció általa kívánatosnak tartott „más irányú” fejlődéséről, hogy elveti a szekularizációt, viszont üdvözítőnek tartja a nacionalizmust, az ugyan még inkább elriasztja tőle a kontinentális közvélemény meghatározó szellemi köreit, de a napi politikában nem vált ki közvetlen reakciókat. Annál pontosabban behatárolható érzékenységeket sért azonban, ha a magyar kormányfő az unióról úgy beszél, mint az iparkamara legutóbbi ankétján: „Ezzel a bürokratikus gondolkodásmóddal nemhogy egy európai gazdaságot, de egy vidéki kócerájt se lehetne eligazgatni.” Az ilyen és ehhez hasonló otrombaságaival Orbán mostanában túlmegy a „szabadságharc” eddigi patentjein; már nem éri be saját unortodox lovának dicséretével, hanem egyenesen leszólja a brüsszeli dilettánsokat. Aztán szemrebbenés nélkül közli: „Én két hónapja ott ülök a tárgyalóasztalnál. Csak nem jönnek, ez a baj” – mármint az IMF tárgyalói.

Orbánt nem zavarja, hogy az iparkamara hallgatósága persze jól tudja, miért nem jönnek. Azért, mert éppen ő még mindig nem teljesítette az unió jogrendi elvárásait. Ám a kormányfő aggálytalanul így folytatja: „A tárgyalások elhúzódásáért minden felelősség a másik tárgyaló felet illeti, és nem Magyarországot. [...] Az Európai Uniónak a jegybankkal szemben támasztott igényeit a tegnapi napon tulajdonképpen teljes egészében rendeztük, az unió által kért változtatásokat már tegnap a kormány elfogadta.” Holott mindebből egy szó sem igaz. Miért várja Orbán két hónapja az IMF-et, ha csak „tegnap”, vagyis múlt szerdán rendezték az unió igényeit? És ha még rendezték volna. De hát a bizottság világossá tette, hogy ez nem történt meg.

Az unió viszont rögvest korrigálta számításait a magyar költségvetés kilátásairól. E szerint a hiány magasabb lesz a vártnál, a növekedés pedig kisebb. A kohéziós pénzek visszatartása egyelőre függőben marad. És a nagy elemzőközpontok mindinkább úgy látják, hogy e kifejezetten kedvezőtlen körülmények között – Orbán állításával ellentétben – épp a magyar kormány halogatja a megegyezést a valutaalappal. Ez a taktikai játék pedig több mint kockázatos; attól eltekintve, hogy a piac türelme fogytán, és a forint újabb lejtőre kerülhet, a magas hozamú állampapírokkal szemben mindenképp az alacsony kamatozású IMF-hitelre van szükségünk a fenntartható finanszírozáshoz.

Az orbáni szövegek veszélyes abszurditása tehát nem csupán abban áll, hogy belpolitikai közhasználatra megpróbál egy olyan virtuális világot teremteni, amelyben minden fordítva van, mint a valóságban: az unió tehetségtelen, hazug és agresszív – ráadásul illegitim – bürokráciája rátámadt a nemzeti érdekeit védelmező Magyarországra. Ezt a blődséget Európa ugyan megütközve tűri, de inkább sajnál érte minket, és persze úgy véli, ha majd megelégeltük, leváltjuk a kormányt. De addig is az unió számára igazi gondot egyrészt az elszabadult kelet-európai populizmus ragadós mintája, másrészt és legfőképp pedig az jelenti, hogy bizony Orbán csinál folyamatosan kócerájt a magyar gazdaságból.

És ha bedőlünk, a cechhel Brüsszelben fog kopogtatni.