Kiszáradnak a folyók és tavak: keresd A Kislányt
Egymás után száradnak ki tavaink, folyóink ezen a nyáron. Eltűnt a víz a Zagyva egyik mellékfolyójából, a Tarnából, és a Sajóba ömlő Bódva folyó 15 kilométeres szakaszáról. Elpárolgott a Szilas-patak medréből Újpalotán, de vízutánpótlás hiányában a Hernád folyóból leágazó Bársonyos-patak is odalett, ahogyan horgásztavak tucatjai is porzanak.
Azt, hogy a sekély Velencei-tó a nyári hírek egyik rendszeres témája, megszoktuk, de most rekord alacsony vízmagasságot mértek (58 centiméter Agárdnál), ami minden várakozást alulmúlt. Arra sem kapjuk fel a fejünket, hogy egy kilométernyit kell besétálni a Balaton déli partjáról főszezonban, ha el akarunk merülni a selymes habokban, de, hogy a Tisza-tónál is megkongassák a vészharangot, nem mindennapi. Nem minket sújt csak átok, Európát is példátlan szárazság tikkasztja. A hetek óta égető hőhullámokat még a nagy folyók is megsínylik, a Rajna például helyenként szinte patakká zsugorodott, felső szakaszát teljesen lezárhatják a hajóforgalom elől, közben vészesen keskenyedik a Loire és a Pó is.
Mi történik ezen a nyáron? Gyökeresen megváltozott volna az éghajlat és hétköznapi valósággá vált, amivel oly régóta riogatnak és amitől oly régóta tartunk? Globális klímaváltozás, mi más?
Az egyik csípőből adott szokásos válasz az, hogy igen. Lám-lám, a légkört szén-dioxiddal teleeregető, a földi éghajlatba belepiszkáló, mohón fogyasztó emberiség most visszakapja a Természettől azt, amire hosszú ideje figyelmeztetnek. Minden átrendeződik, és egymás után dőlnek meg a rekordok, bizonytalan új világ kezdődik. A mostani extrém szárazság már 2020 ősze óta tart és az idei tavasz is erősen aszályos volt Európa nagy részén. A pusztító nyári hőhullámok rádobtak erre még egy nagy lapáttal, nem csoda, hogy szinte csontszáraz minden. A krónikus vízhiány azonban nem egy váratlan apokaliptikus csapás, a Földanya, a bölcs Gaia asszony bosszúja, hanem globális méretű, több, egymást erősítő folyamat kellemetlen összjátéka, ahogyan azt az Országos Meteorológiai Szolgálat honlapján megjelent friss tanulmány is bemutatja.
A rendkívüli szárazság egyik oka mondhatni, prózai: a melegebb levegő jelentősen több vízgőzt tud felvenni mindenféle felhő- és csapadékképződés nélkül, ezért sokkal több pára szükséges ahhoz, hogy telítetté váljon és kicsapódjon a vízgőz és végre essen. Lehetne persze eső, de a hőség már eleve blokkolja az égi áldást. Rengeteg vízgőz kell ugyanis most a felhősödéshez, de pára csak nem akar érkezni semerről, sőt, forró szaharai levegő szárította heteken keresztül a kontinenst és minket.
Miért, eddig is ott volt a Szahara, mi változott most? – tehetjük fel jogosan a kérdést. Európa, és mi is, jórészt két helyről kapjuk az esőt hozó párát: a karibi szigetektől induló Golf-áramlat révén nyugatról, valamint délről, Afrika felől, annak dacára, hogy a Szahara óriási szikkadt falként elállja az útját. Keskeny légköri csatornákon keresztül ugyanis mégis képesek átverekedni magukat a nedves légtömegek. Most viszont La Niña uralkodik a Csendes-óceán keleti partjainál, amellyel az a probléma, hogy ez a kettő-hét évente jelentkező periodikus éghajlati anomália hatalmas területeken lehűti a tengervizet. A hidegebb víz azonban kevésbé párolog, ezért kevesebb nedvesség kerül a levegőbe és jut el hozzánk Európába. Csak hébe-hóba alakulnak ki esőt hozó ciklonok, és a leginkább lassan vánszorgó, száraz és felhőtlen anticiklonok tovább súlyosbítják a szárazságot. Nem teljesen értik még ezt a jelenséget, de az biztos, hogy az ismertebb El Niño (Kisfiú) ikertestvéréhez hasonlóan La Niña is alaposan átrendezi a globális légköri vízforgalmat. Jó hír viszont, hogy a 2021 őszétől aktív Kislány lassan megunja a játékot, és rövidesen visszavonul pihenni. Ettől persze még kiszáradtak a növények és a talaj, a vizek pedig elillannak a medrekből.
A teljes interjút a 168 Óra augusztus 18-án megjelent számában olvashatja.
(Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt)
