Kísértetjárás

- Mostani könyvében újramagyarázza az előző két kötetét: történelmi úttévesztéseink, bukásaink és traumáink sokszor a soviniszta magyar felsőbbrendűségből fakadtak. Kudarcainkból soha nem tanultunk, hibáinkat ismételjük.

– Már első könyvem, A komáromi pontonhíd megírását is az a tudatlanság, azok a fél- és álismeretek „ösztönözték”, amelyekkel ilyen-olyan társasági beszélgetésekben szembesültem. Ahogyan még tanult embereket is könnyen foglyul ejtenek kudarcos történelmi eseményeink önfelmentő mítoszmagyarázatai „sanyarú balsorsunkról”, hogy minket mindig gyalázatosan megaláztak, tönkretettek idegen és megszálló nagyhatalmak, bennünket folyton belekényszerítettek csatákba, háborúba, mészárlásba, jogfosztásba. S Magyarország vétlen volt mindenben, bukásaink is tőlünk függetlenül következtek be. Az volt a célom, hogy csakis a tények alapján mutassam be: történelmi tragédiáink jelentős részének „rendező elve” – évszázadokra visszavezethetően – valójában a soviniszta magyar felsőbbrendűség, amely önhittség már össznépivé vált a huszadik század fordulóján.

- Ha meg nem sértem: mintha kicsit megszállottjává vált volna ennek a témának.

– Eleinte kedvtelésből kezdtem kutatni, azt gondoltam, „földobom” a nyugdíjaséveimet. Csakhogy minél jobban elmélyültem a dokumentumokban, annál erősebben éreztem, hogy a magánhóbortot felváltja bennem a közéleti értelmiségi felelősség. Az, hogy a nyilvánossággal is megosszam „újrafelfedezéseimet” a társadalom tudatát romboló irredenta-könnyes tévelméletekről, az álságos „magyar szenvedéstörténetről”. Vagy arról, hogy Károlyi Mihályt „országvesztőnek” kiáltják ki, noha amikor miniszterelnök lett, gyakorlatilag már nem létezett Nagy-Magyarország. Valaki egyszer azt mondta nekem: „Van benned valamilyen misszionárius hajlam.” Úgyhogy igaz lehet a megszállottság is, amennyiben következetességet érthetek ezen: nem a saját előítéletemhez, szubjektív feltevéseimhez keresek igazoló jelentéseket, hanem a történelemből kibontható igazságot kutatom. Tehát nem „Csernok Attila igazságát”. A tényeket fésülöm össze. És ki-ki azt kezd velük, amit csak akar.

- Új kötetében kritikusainak a támadásait is felidézi, akik nevezték „hazaárulónak”, „botcsinálta történésznek”, „baloldali provokátornak”. Könyve „védőbeszéde” is egyben?

– Nem magamat védem, hanem a tényeket, a történelmet. Az efféle gyűlölettámadások éppen azt igazolják vissza, amiről írtam. Hirtelen megint annyi felsőbbrendű ember lett ebben a hazában. Akad jobboldali történész, aki felrótta nekem: könyveimmel „a múltért vívott harc új szakaszába lépett”. Aki ilyet mond, bevallja, hogy ő maga politikai harci terepnek tekinti a történelmünket. Dehogy akartam én csatát indítani a múltért! Megkaptam azt is, hogy „nem korrekt utólag ítélkezni a múltról”. A hatalom alkotmányosan is ítélkezhet a történelemről, míg másoknak tiltott a múltról való beszéd is? Azok ítélkeznek, akik fölmentik a történelmi felelősség alól Horthy Miklóst vagy Tisza Istvánt, és most emlékművet emelnek nekik, míg Károlyi Mihály szobrára a „hazaáruló” táblát teszik ki. Én nem ítélkezem a történelem fölött, ezt amúgy sem tehetné meg egyetlen történész sem, ráadásul én még „szakértő” sem vagyok. Ugyanakkor megítélem egyes politikusok tetteit, mert megítélhetők. Nem feledve, sőt idézve azokat a józan gondolkodókat – Bibó Istvánt, Márai Sándort, Illyés Gyulát, s hosszú a sor még –, akiknek szellemi és történelmi iránymutatása, hazaféltő aggódása példa előttem. Illyés írta: Károlyit „aljapolgári politizálással buktatták el tiszteletreméltó pályáján”. Márai 1949-es naplójában attól óvta a magyarokat, nehogy újraéledjen „torzabb és elvadultabb alakzatban a Horthy-világ kísértetjárása”, mert az végzetes lenne Magyarország számára.

- Trianonra ebben a művében is hosszan kitér. Feleleveníti azt is: amikor annak idején Antall Józsefék Trianon-megemlékezést tartottak a Parlamentben, a Fidesz tiltakozásképpen kivonult az ülésteremből. Tavaly épp ilyenkor viszont első intézkedése volt Orbán kormányának, hogy a „nemzeti összetartozást” Trianon-törvénybe iktassa a Trianon-emléknappal és az „Isten a történelem ura” kitétellel együtt. Ön fölteszi a kérdést a kötetében: valójában mire is emlékeztet ez az emléknap?

– Még jóval Trianon előtt mondta Széll Kálmán miniszterelnök, hogy „a magyarok a magyarok számára foglalták el az országot, nem másoknak, és teljesen jogos a magyar szupremácia és hegemónia”. A magyar felsőbbrendűség minden arroganciájával, az itt élő nemzetiségekkel szembeni jogfosztásával a nemzeti identitás szimbóluma volt abban az időben. Hozzáteszem: a nemzetiségekhez képest a magyarok kisebbségben voltak „Nagy-Magyarországon”. Mindenesetre Széll Kálmán most névadója Orbán Viktor „felemelkedésprogramjának”. Szervesül ezzel a Trianon-törvény, amelynek szellemisége ürügy a gyűlölet és a keserűség ébrentartására. Aggódva figyelik a térségben, hogyan éleszti újra Orbán a magyar felsőbbrendűséget: a határon túli magyarság kettős állampolgárságot kapott, amelyet hamarosan követ a választójog megadása is. A magyar miniszterelnök úgy hátrál ki Európából, hogy közben tüzeket lobbant a szomszéd országokban. Különben már előző könyvemben is foglalkoztam azzal, milyen soviniszta hamisítás azt állítani, hogy „Nagy-Magyarországot” elrabolták tőlünk. Az 1920-ban elcsatolt területeken mintegy huszonöt százaléknyi magyar élt. Erre jobbról nekem estek: Trianon érzelmi kérdés, amely úgysem érinti meg a baloldaliakat, sem a liberálisokat. Valóban nehéz értelemmel vitázni azokkal, akik nacionalista gőgjüknek engedve megcsapolják a tényeket.

- Mindenesetre könyvéből az a következtetés is levonható: új államalapítás zajlik nálunk. Orbán „szent koronás” országot akar, vatikáni szövetséget, ellenségnek tekinti Brüsszelt, „pogányoknak” a hazai baloldali és liberális ellenzéket.

– Orbán saját mítoszállamát akarja megteremteni téveszmékből. A tudatlanság előny a mai hatalom számára, amelynek politikai eszköze a társadalom indulati megosztottságának mélyítése. Na, de mi a kiút, kérdezik tőlem egyre gyakrabban barátaim, olvasóim a közönségtalálkozókon.

- Van rá válasza?

– Súlyosan beteg lelkű országot, meghasonlott nemzetet – Bethlen Istvánt idézve – csak közösen lehet gyógyítani. A kiutat a demokratikus erők együttműködésében látom. Szlovákiában sok kis párt közösen buktatta meg Ficót és kormányát.

- Mégis: ki kivel és hogyan működhetne együtt itthon?

– Ebben pillanatnyilag nekem is vannak kétségeim. De a következő egy évben minden bizonnyal újraformálódik majd a honi politikai élet, új demokratikus mozgalmak, egyesülések alakulhatnak. Baloldali vagyok, ám hiányolok egy hiteles baloldali pártot. Szükség van egy hiteles szabadelvű és egy civilizált konzervatív pártra is. A Fidesz nem mérsékelt jobb, hanem gátlástalan rohamosztag. Azt is gondolom: nem különféle nézetekből „összeollózott” vegyes pártok kellenek, hanem külön-külön tiszta ideológiájúak. És fel kellene ismerniük – ha úgy tetszik – a 21. század parancsát: dialógusuk nélkül nincs, nem lesz egységes Magyarország. Márpedig csak egy Magyarországunk van.