Kinyílott a Margaréta

A hatvanas években egy karikatúrát hozott a Spiegel, amelyen a benzinkutassá lett Göring kiált rá a rikkancs Göbbelsre: „Ádiról mit tudsz?” „Ja, a Führer – derül az exminiszter –, köszöni, jól van, visszament osztráknak.” Az élcelődés mélyén az a szomorú tény rejlett, hogy a négyhatalmi megszállások alpesi kerülőútjai csakugyan sok ezer háborús bűnösnek kínáltak menekülést. A legtöbbjüknek a nevét is csak ideig-óráig lobogtatták meg az újságok, ha egyáltalán tudták azonosítani bármelyiküket. Ám dr. Wilhelm Höttl még álnevet sem használt, sőt igazán szem előtt volt, hiszen az aussee-i kőerdők és a Puchen-vidék fenyvesei közül egy egész épületsor fehérlett elő: diákszállók, magángimnázium és egy privát matúraintézet, méghozzá az ő igazgatása alatt.

Amikor 1946-ban a budapesti népbíróság tanúként hallgatta ki Hitler helytartóját, Edmund Veesenmayert, többször is elhangzott a Höttl név, amelyről a hallgatók és kihallgatóik egyaránt úgy vélték, nagyon is jó helyen van Nürnbergben. Senki sem gondolta akkor, hogy valamiféle nagyúri gesztus – avagy átszerződés egy másik titkosszolgálathoz – idő előtt kinyithat egy cellaajtót. Az első nekifutásban húsz évre ítélt Veesenmayer mindössze hármat ült le, Höttl még annyit sem. A hirtelen jött szabadságban az érdekeltek pedig nemcsak a titkaikat őrizték meg, de egymástól való függetlenségüket is. A rövid kihallgatási jegyzőkönyveket még a sajtó sürgetésére sem egészítették ki, főként arról hallgattak nagyon, hogyan kerülhetett fel kettejük közreműködésével sok ezer magyar neve a precíz halállistákra még azon 1944. március 19. előtt, amelyre a teljes törvényesség korszakának határaként tekint mai alkotmányunk.

A vadászháznak is beillő igazgatósági villa teraszán Höttl rutinosan vizsgálta külsőnket, elégedetten konstatálva, hogy alighanem valódi tévések kíváncsiak rá, és nem holmi álruhás Moszad-különítmény. Egyébként volt később egy kitérő mondata budapesti szolgálati partnereiről. Eichmannt például olyan bajtársnak nevezte, aki kaphatott volna éppenséggel elegánsabb beosztást is, mert azt, amivel megbízták, mindig precízen végrehajtotta.

A kérdésre, hogy volt-e vendéglátónknak közvetlen szerepe ama március 19-ét megelőző időkben a megszállás előkészítésében, elégedett mosollyal és hosszan válaszolt: „Boldog idők, éppen aznap lettem 29 éves. De valamit azért tisztázzunk, én csakugyan a hírszerző szolgálat rezidense voltam Budapesten, ám valójában a felderítés (Aufklärung) korántsem olyan mocskos dolog, ahogy a filmek mutatják be a spionkodást. Ehhez tájékozódóképesség kell, történelmi és pszichológiai rálátás a dolgokra – én például a filozófia doktora vagyok. Ráadásul mint hajdani bécsi lakos, akinek sok magyar rokona is volt, kollégáim mindegyikénél jobban értettem a magyar mentalitást.”

„De hogy a Margaréta-tervről, vagyis a megszállásról is elmondjak valamit – folytatta Höttl –, figyelmet érdemelne, hogy azt nemcsak a Wehrmachtra bízták, hanem úgy tervezték, abban román és szlovák csapatok is működjenek közre. Tudtam, hogy ez őrültség, bárkitől származzon is, mert több volt valószínűnél, hogy a harcban kifáradt magyarok bennünket lábhoz tett fegyverrel fognak várni, de az ősellenséggel, a román és a szlovák csapatokkal szemben védekezni fognak. Mindent elkövettem a terv megakadályozására. Már-már úgy tűnt, hogy nem sikerül. Március 16-án magam is ott voltam Hitler mozgó főhadiszállásán, a különvonaton, amely akkor a Salzburg melletti Halleinben vesztegelt, a Berchtesgadenből gépkocsival indult Führerre várva. Ribbentropp és Himmler, amikor meghallották, miről kívánok jelenteni, elzárkóztak. S akkor egy bajor kisember, aki Himmler egyik segédtisztje volt, megsúgta, van még egy lehetőség: Hebel, Hitler régi barátja, az összekötő Ribbentropp és a Führer között. Ő talán mer szólni. Hebel csakugyan felmérte, hogy miről van szó, és vállalta, hogy az éjszakai helyzetjelentés után, amelyre minden hajnalban 3-kor került sor, a Führer éjjeliszekrényére teszi a memorandumot. Történhetett volna a dolog ellenkezője is, de a Führer kezébe vette indítványomat, áttanulmányozta, és másnapra a tervet megváltoztatták.”

Egy kérdés azonban visszatérítette interjúalanyunkat a deportálásokhoz. Egyetértett azzal, hogy a nácik kifáradt villámháborúja után már csak ebben lehetett felfedezni villámtempót: néhány hét alatt százezrekkel bánni el...

„Eichmann teljes hírzárlatot követelt, és gyors tempót diktált. Azzal érvelt: ha a budapesti zsidóság megsejti, hogy mi készül, kimenekül vidékre, és nem tudjuk összeszedni őket. Ezért a vidékkel kezdjük. Ami viszont Horthyt illeti, az öregúr tudott mindent, hiszen még a Wannsee-konferencia döntéseit is megsúgták neki. Azt is, hogy a táborok dologtalanjai nem lehetnek kenyérpusztítók, ők maguk is elpusztulnak. Tudtuk, nem szíveli a Rosenberg-koncepciót, amely egyfajta fertőtlenítő lakosságcserének nevezte a transzportálásokat, a tiszta turáni vér védelmét a Tarnopol felől beáramló beteg népség elől. Nem szerette a Jaross–Baky–Endre belügyes háromszög túlkapásait sem, de a fékhez, amíg vidéken egyetlen gettó is állt, nem nyúlt. Azt némi csodálkozással vette tudomásul, hogy az előkészítő és kísérő csendőrlegénység élcsapata „szeklerisch”, azaz székelyföldi. Ők jártak elöl keménységben és brutalitásban.”

Egyébként ezt a különös feltevést igazolja Shvoy Kálmánnak, a kormányzó kedvenc tábornokának Titkos naplója is. Az 1983-ban a Kossuth kiadásában megjelent könyv a 286. oldalán ír e tünetről a szegedi vagonírozás kapcsán. Felemlíti Höttl saját érdemeit is bizonyos kivételezettségekben, így például Hans Moser magyar zsidó feleségének törlését egy transzportlistáról. Olyan büszkeséggel homorított az emlékeit idézve, mintha neki is lett volna egy saját Schindler-listája.

Aztán végre szóba kerültek azok a bizonyos listák is, a többezresek, amelyekre a Veesenmayer-jegyzőkönyv is utal. Ezek – nyilas besúgók művei – végül a Standard rádiógyár német igazgatói irodájában landoltak, az akkor már fél éve ott berendezkedett Veesenmayer SS-tábornok géptávíróasztalánál.

A listára való felkerülést a speciális képzettség, a szakmabeli rátermettség motiválta. Ez az „unerwünscht” (nem kívánatos) lista gyűjtött az asztrológustól a vésnökig vagy 210-féle mesterséget, de az összevadászóknak olykor azt is el kellett magyarázni, hogy a szabadkőműves nem az állástalan építőmunkás szinonimája. Ám szép számmal voltak olyanok is, akiket nem szakmai ismereteik, hanem szellemi elkötelezettségük miatt vettek fel e listára, vagyis csak ideig-óráig kívánt olyan szakértőket hasznosítani, mint a bélyeg- és fegyverszakértői, a kartográfusi vagy a restaurátori.

Rájuk mindannyiukra ama március 19-e nyirkos vasárnap reggelén az a száznál több, homokszínű Adler (az Afrika-Korps hazamentett maradéka) várt, amely most POL rendszámot kapott. Meg egy-egy kommandót is a címlisták mellé. Ezek a járművek már az éjszaka sötétjében bevetésre készen sorakoztak az Astoria, a Majestic és a Mirabell titkos garázsaiban. A begyűjtések egyik ritka esete volt Bajcsy-Zsilinszky védekezése. A nemkívánatosnak deklarált németellenesek köre a vörösökkel kezdődött; de ide kerültek a szocialisták is, még keresztényi leágazásukban is. Továbbá a legitimisták, az anglománok, az Amerika-barátok, a cionisták, a pacifisták, és minden vallási ortodoxia ismert képviselői. Több ezer ember. Alighanem gyors „lekapcsolásuk” volt a cél, hírmondója ugyanis nem akadt az SD (Biztonsági Szolgálat) budapesti áldozatainak. Höttl megpróbálta ugyan a közös hadviselésben való tehermegosztást előráncigálni az akcióban, ám a vélt bajtársi gesztusnak rögtön ellentmondott a magyarokkal kapcsolatos birodalmi gyanakvás.

Höttl az interjú végén még azzal a meglepetéssel szolgált, hogy a Heydrich-merénylet után az SD élére kinevezett teljhatalmú Kaltenbrunner a megszállás első öt napját Budapesten töltötte, hogy személyesen felügyelje, miként hasznosul ama különleges lista. Búvóhelyéül hűséges és Budapest-szakértő kémfőnökének lefüggönyözött Mercedese szolgált.

Eredetileg fél órát ígért a Herr Direktor, amiből észrevétlenül másfél lett. Már elvonulóban volt a forgatócsoport, amikor láthatóvá lett Höttl doktor vadászmentés legénye, amint kikapcsolja az addig a válláról csüngő magnót. Lám, a hajdani megszállók füle még negyedszázad múltán is működött.