Kinek ragyognak a magyar agyak?

Hogyan zajlott az a „bizonyos” beszélgetés?

Gyurcsány Ferenccel? Fölhívott, hogy szeretne beszélni velem. Azt hittem, a felsőoktatásról fogunk egyeztetni. Aztán elmondta koncepcióját a tudománypolitika és a kutatásfejlesztés önálló minisztériumáról. Megkérdezte, mit szólok a tervéhez. Tetszett az ötlet, a honi tudományos világ jó ideje szorgalmazta, hogy kerüljön egy kézbe a terület, amely eddig különféle tárcáknál, intézeteknél volt összevissza. Az meg sem fordult a fejemben, ami csak a beszélgetés végén derült ki: a miniszterelnök úr arra gondolt, én legyek az „innovációs miniszter”.

Azonnal vállalta?

Nem volt sok gondolkodási időm: este héttől másnap reggel kilencig. Persze megbeszéltem a családommal, feleségem és gyerekeim bátorítottak. Enélkül nem ment volna.

Herényi Károly, az MDF frakcióvezetője az ön kinevezése kapcsán mondta: mivel a civil szférából jön, változhat a szakmai megítélése, hogy egy eleve bukásra ítélt kormányban vállalt politikai szerepet.

Valóban nem vagyok politikus.

Hangsúly a „bukásra ítélt kormányon” volt.

Ellenzéki túlzás. Vélhetően ehhez is hozzá kell szoknom. Mindenesetre nem ilyennek gondoltam a parlamenti bizottsági meghallgatásokat. Keveseket érdekelt, mit is akarok majd csinálni miniszterként. Rosszallóan vetette föl az ellenzék, hogy én vagyok a tandíjpárti rektor. De legfőbb kérdésük az volt: két éve miért „tiltottam ki” az egyetemről a köztársasági elnököt az ’56-os megemlékezések idején. Noha én csak a társszervező csapattal való együttműködést szakítottam meg. Más kérdés, hogy ők később megnyerték maguknak Sólyom Lászlót, akinek aztán levelet küldtem: nem ellene van kifogásunk. Ráadásul a köztársasági elnök úrral jó a kapcsolatom. Tárca nélküli miniszteri kinevezésemkor kedélyesen meg is kérdezte: „És hol a tárcája?” Amúgy azért is vállaltam a posztot, mert talán igazolódhat, hogy a magyar szürkeállomány jobb, mint a nemzetközi átlag. Biztosra veszem, hogy segíthetem a tudományos életet, a kutatásfejlesztést. Függetlenül attól, mennyi ideig maradok a pozícióban.

Miniszteri meghallgatásán jelezte, hogy erősítené a kapcsolatot az MTA-val. Utána dőlt el: Pálinkás József fideszes képviselőt választotta elnökévé az akadémiai testület. Azóta többen is mondogatják: az Akadémia a jobboldalé lett. Ezt ellensúlyozza majd a baloldal kutatási minisztereként?

Régóta ismerem Pálinkás Józsefet. Kölcsönösen becsüljük egymás munkáját. Már beszéltünk arról, hogy együttműködünk, mert a tudományos élet nem kettéosztható. Ha úgy tetszik: az is innováció, ha mi közösen tudjuk előrevinni Magyarországot.

Azt mondta korábban: a rendszerváltás óta minden kormány sietve bejelentette, hogy stratégiai terület a tudomány és a kutatás, tizennyolc évig mégsem a „súlyának megfelelően kezelték” a tudósvilágot, s ez a kormányzati támogatáson is látszott. Nézhetjük azt is: KSH-adatok szerint Magyarország a GDP-jének körülbelül 1 százalékát fordítja kutatásfejlesztésre, ezzel szemben az uniós átlag 2 százalék. Ön több pénzt tud szerezni?

Tisztázzuk: a „2 százalékos” országokban a kutatásfejlesztés állami támogatása nem több, mint itthon. Csakhogy míg ott a többi pénzt a vállalatok teszik be az „innovációs kaszszába”, nálunk hiányzik a külső, az ipari finanszírozás: ez nagyjából 30 százalék az állami mellett. Sajnos ezt nem lehet rögtön átalakítani, de szükséges a változás. Az biztos: a költségvetésből nem számíthatunk lényegesen több pénzre.

És uniós forrásból?

Onnan igen. Bajnai Gordon miniszter úrral most tárgyalunk arról, milyen szerepünk lesz az uniós pályázatoknál.

Kemény csata lehet. Bajnai – állítólag – nem fogadta lelkesen, hogy nem az ő csúcsminisztériumához került a kutatásfejlesztés.

A miniszterelnök úr a fejlesztést tűzte ki célul. Bajnai Gordonnál van a gazdaság és a fejlesztés, nálam a tudománypolitika, a kutatásfejlesztés. A kettő nem választható el élesen egymástól. Nem hiszem, hogy ne találnánk közös hangot Bajnai Gordonnal. Mindketten tudjuk: nincs versenyképesség kutatásfejlesztés nélkül. És a magyar tudós „világmárka”.

Nemrég viszont az MTA felmérést közölt arról, hogy kritikus szintet ért el az „agyelszívás”, a magyar diplomások külföldre vándorlása.

Nem az a baj, hogy a fiatalok külföldre mennek, hanem az, hogy egyirányú a tudósok migrációja. Nem jönnek vissza, nem Magyarországon hasznosítják a tehetségüket. Rektorként is többször említettem: meg kell küzdenünk a tudóselitért.

Felteszem, emelni kell a fizetéseket.

Igen, de ez önmagában nem elég. Felmérések szerint a külföldre távozó fiatal tudósok jelentős része úgy véli: Magyarországon a társadalmi klíma sem kedvez nekik, nincs presztízse a tudásuknak. Hozzáteszem: ha visszatérnek, sem tudnak fejlődni, mivel sok esetben hiányzik az infrastrukturális háttér a kutatásokhoz. Ezért sürgősen tudománypolitikai és innovációs stratégiát kell készítenünk. Már gondolkodunk azon is: idehívunk neves külföldi professzorokat, és megfelelő kutatási körülményeket alakítunk ki egyetemeken, akadémiai intézetekben a világszínvonalú projektjeikhez, amelyekben fiatal doktoranduszaink vehetnének részt. Ennek is lehet itthon tartó ereje. Mérsékelheti az agyelszívást.

Egyébként Magyarországon hány kutató van?

Körülbelül 25 ezer. Közéjük sorolom az egyetemi oktatókat is. Ha ezt az összlakossághoz viszonyítom – nemzetközileg sem rossz az arány. De komoly probléma: tudósainknak külön-külön kutatási témájuk van, és ezekre csupán kisebb összeget nyerhetnek el pályázatokon. Magyarán: szétaprózzuk a forrásokat, s így soha nem jönnek létre olyan nagy fejlesztések, mint – mondjuk – a finneknél a Nokia az infotechnológiában. Miközben a magyar agyak ragyogóak. Szerencsére már egyre többen ismerik fel nálunk is: jobban járunk, ha nagy projekteket támogatunk. Ezekhez kell szakértőket választanunk, s nem a szakértőkhöz programokat. Csak nagy témákkal nyerhetünk a nemzetközi innovációban. Ebből a szempontból már előrelépés a tudásközpontok létrehozása.

Hogy érthető legyen: a miskolci egyetem lehet a nanotechnológia központja, Szeged pedig máris „biopolisz”...

Tizenhét tudásközpontunk van, s hamarosan eldől, melyeket érdemes tovább támogatni. Már elvárjuk tőlük, hogy külső cégektől is szerezzenek forrásokat, ne csak pályázatokból. Tudásközpontjainkban nemcsak az egyetemek különféle tanszékei vesznek részt, hanem világcégek is – Siemens, Bosch stb. –, sőt hazai kis- és középvállalatok is. Csak a Műegyetemen öt tudásközpont működik – öt kutatási téma alapján. Egyik a jármű-irányítási fékrendszerek, amelyben komoly sikert értek fiatal tudósaink. Nemzetközi konferencián figyelt föl rájuk a Knorr–Bremse-cég, és finanszírozni kezdte a tízfős csoport fejlesztési terveit. Néhány év alatt ezerfős kutatóintézetté nőtték ki magukat – idehaza.

Ehhez képest eddig azt hallottuk: Magyarországról inkább távoznak a multik.

Pedig nem. De változtak az igényeik. Amikor idejöttek, piacot vettek, olcsó munkaerőt. Aztán rájöttek, hogy a kutatásfejlesztésre itt kiváló szakemberek vannak. Megint egy hazai példa a műszaki egyetemről: az Audi előző elnöke, Winterkorn úr – aki személyes jó barátom – felkeresett, hogy kellene neki 40-50 mérnök, mert a műszaki fejlesztés egy részét is ide hoznák az ingolstadti központjukból. Egyszerűen nem volt annyi szabad mérnökünk, mivel – hála az égnek – kelendőek. Erre kitaláltuk: közös kutatóintézetet hozunk létre, ami lényegében azt jelenti: az Audi feldob fejlesztési témákat – például, hogy miért halkabb egy másik típusú autó, mint az Audi –, s mi „szállítjuk” a cégnek a megoldást.

Egy uniós statisztika szerint Magyarország innovációs hajlandósága mégis elég alacsony. Eközben – mondjuk – Finnországban ma a versenyképesség motorjának tekintik az innovációt, s ott a tudósok, tudományos kutatók, oktatók társadalmi presztízse a legnagyobb.

Itthon is ez a cél. Persze ebben rendkívül fontos szerepe van kommunikációnak. Hét éve vagyok elnöke a Paksi Atomerőmű igazgatótanácsának, és kaptam már olyan levelet is, amelyben egy asszony panaszolja: azért betegedtek meg a családtagjai, mert az atomerőmű gyártja az áramot. Rémes tudatlanság. Nyilván ez csak egy példa, de jól mutatja: fogalmuk sincs az embereknek az őket körülvevő világról. Ha már a működését sem értik, hogyan tudnának megítélni tudományos eredményeket, s fölértékelni tudósokat? Úgyhogy miniszterként az is feladatom: ne csak az innováció, de maga a tudás is a közgondolkodás részévé váljon.