Kinek fúj itt a szél?

- A magyar társadalom az elmúlt évtizedekben újra meggyőződhetett arról, hogy jólét és szabadság nem járnak feltétlenül együtt, sőt ma már úgy érezheti, az egyiket fel kell áldoznia a másikért. A kampányban az egyesült ellenzéknek is választania kell a kettő között?

– A mostani választásnak bizonyos értelemben arra a kérdésre kell felelnie, hogy a szabadságot az ígért jólétért feladó alkut a többség kötötte-e meg, vagy a többségnek látszó kisebbség. Erről most fogalmunk sincs. Nem tudjuk, hányaknak ér többet háromezer forintnyi rezsicsökkentés, mint a saját szabadsága és az abból sarjadó gyarapodás ajánlata. Ki fog derülni: az emberek elhiszik-e, hogy a szabadság teremti meg a jólét igazi lehetőségét? A Fidesz nem bízza a véletlenre, hogy mit hisz a társadalom, a 2002-es MSZP-kampányt másolva ígér mindenkinek. Csakhogy mi már megtanultuk a saját kárunkon, hogy a gyors, könnyű boldogság politikája gyorsan ki is végzi önmagát. A rezsihazugság – amellett, hogy szégyenteljes a mai világban – beláthatóan öngyilkos politika, mert egyszer kifogynak az erőforrások, és vége van mindennek. A mostani költségvetés például pár hónap múlva érdemben bajban lesz.

– Hagyjuk meg a rendszernek a saját önfelszámoló hajlamait, itt most az önök választásáról beszélünk. Van különbség abban, hogy a koalíció melyik pártja beszél inkább a szabadságról, és melyik gondol inkább arra, hogy a vérlázítóan sok szegény ember számára a szabadság nem lehet elsőrangú érték?

– Ez a szövetséget alkotó pártok identitásából következik. A mi pártunk programja a szabadságra és a szolidaritásra épül, mert hiszen polgári szabadelvű baloldali alakulat vagyunk. Mi a nem nagyon ígérgető pártja vagyunk a koalíciónak. Az MSZP – természetes módon követve szociáldemokrata hajlamait – a legnehezebben élők anyagi helyzetéből indul ki, de, úgy látom, ésszel, visszafogottan.

– Ám kialakulhat-e így önök között egy közös nyelv, amelyen együtt és egyszerre szólítják meg a társadalmat?

– Szerintem ez már létezik, köszönhetően azoknak az értelmiségi köröknek, amelyek a fogalmakat, a szavakat szállítják. Amit például Majtényi László az alkotmányosságról mond, az ellenzéki szereplőknek már közös véleménye és tudása.

– Furcsa, amit mond. A pártok körül már nincsenek értelmiségiek, a holdudvarok bezártak, a politikusok ingerülten söprik félre a tudálékos, de felelősséget nem vállaló entellektüeleket. Mégis tőlük tanulnak?

– Hát ki mástól lehetne tanulni? Egy közös politikai nyelvhez kell egy szintén közös kulturális mező és hagyomány. A rendszerváltásig egy alig polgárosult országban a literátus értelmiség volt a változás hajtóereje. Ez a tradíció még mindig erős, bár kétféle reakciót is szült. Az egyik, hogy menjen a francba ez a sok pesti, liberális nyüzsgönc, aki csak összekeveri az értelmiségi meg a politikus szakracionalitást – és vannak kísérletek egy finomabb, puhább, szofisztikáltabb viszonyra. Ez a bajosabb, nehezebb út, de hát a politika mégiscsak intelligencia kérdése is, nem? Az már egy diktatúra logikája, ahol ez nem fontos. Halljuk a Veritas főigazgatójának elképesztő szövegeit, látjuk a legújabb szoborkísérletet a maga brutális mellébeszélésével, és mintha a kormányt meg sem érintené, hogy szemmel láthatóan hazudik történelmi kérdésekben. Márpedig ezek a dolgok lerakódnak, mint a guanó, és ebből csak tragikus módon jöhet ki a jobboldal. Mert itt egy olyan primitív és nyers hatalom épül, amelynek most ugyan van vonzereje, de amikor bukni fog, az drámaibb összeomlás lesz, mint a 2010-es nagy baloldali vereség.

(A teljes interjú a 168 Óra hetilap legfrissebb számában olvasható.)