Kínai negyed

„Tíz fillél, tíz fillél.” Hajdan a korabeli kínai árus papucsot, szalmasapkát viselt, hajtogatható papírlepkét árult. S menekült, amikor jött a rendőr. A halhatatlan Bálint György volt az első a magyar sajtó történetében, aki felfedezte az ázsiai bevándorló figuráját.

Egymilliárd-háromszázmilliónyian vannak. Beláthatatlan nagyság és jövő. A „tízfilléles” lepkeárus sem szegény. A vámraktárak őrei tucatnyi lefoglalt Audiról, BMW-ről regélnek, induló áruk hatvanmillió. Mao legjobb tanítványaitól gyűjtötték be.

– Kapitalizmus van, pénzből élnek. Nincs ideológia – legyint Cserkesz Gábor, a Kínai Kulturális és Művészeti Központ vezetője, a Civil Rádió Kína virágai című élő adásának szerkesztője.

Sikátorok

Mégis szorongva lépünk be a Négy tigris néven jegyzett józsefvárosi piac vörös-kék neonkapuján. Ha azt mondjuk: kínai, tudnunk kell, hogy legalább száz nemzetségről, hatvan nyelvről, tucatnyi társadalmi rétegről beszélünk. Ezt a hatalmas kultúrát az írás tartja össze.

– Kantonban semmire sem mentem a han tudással – állítja Juhász Ottó sinológus, a Magyar–Kínai Baráti Társaság elnöke, aki azonnal el is határolja magát az itt kalmárkodó, félművelt fucieni parasztoktól.

Pedig az úttörők ők voltak itt, Pesten.

Otthonosabban mozog a szakember értelmiségi körökben. Mert ma már olyanok is jönnek. Orvosok, doktorandusok, matematikusok, festők. Õk a józsefvárosi piacra nem kerülnek el, nem is látják, és általában fölveszik a magyar állampolgárságot.

A piacon gyorsan megtanuljuk, hogy nem mindenki kínai. Sok a vietnami is. A két náció nem kedveli egymást. Térben is elkülönülnek: mások a sikátoraik. A volt józsefvárosi resti most épül át viet étteremmé. A klinkertéglás, Monarchia kori házon tűzvörös fadobozba burkolt villanyóra díszeleg. De hogy honnan is jön az áram, az rejtély.

Amit látok, a tenyerembe simuló diktafonra suttogom. A fotográfus kolléga szenved: próbál a hátam mögé bújva csattogtatni, de rögtön észreveszik.

– Kínai kánon, nátyon szep gep – mondja egy tüsihajú fiatal han titokzatos, ázsiai mosollyal, amely ki tudja, mit jelent.
Aztán ott terem a piacvédő Komondor Kft. terepszín nadrágos erős embere.

– Fotózás nincsen, kisöreg – mondja rezzenéstelen arccal, s jelképesen megérinti a vállunkat: kigyúrt karján majd szétreped az ing.
– Kíváncsi vagyok, tud-e majd interjút csinálni velük – mosolyog Juhász úr, a sinológus. – Aki ért magyarul, nem beszél. Aki meg szóba állna, az a nyelvet nem ismeri.

Neki lett igaza.

Bizonyos dolgokat persze pontosan értenek. Ha a közeli Bihari útról kilátogat a vámkommandó, a járőrszolgálat, tízezren tűnnek el varázsütésre, vagy lényegülnek át vásárlóvá. Kattan a sárgaréz lakat is: „Betegség miatt zárva.” Vége a vásárnak. Kevés a meglepetés: van úgy, hogy négy nappal korábban fülest kapnak...

Itt a mozgás örök: menekülés és előbújás az élet. Már fogalmunk sincs, merre járunk, a bádogváros többhektárnyi. Hullámpapírral fedett utca, piszkos-ragadós konténererdő közepén araszolunk. A sikátorok szélessége talán egy méter-nyolcvan. Szemközt a hajdani Ganz-MÁVAG épülete a támpont. Valaha ott volt az üzemi lap szerkesztősége, ahol lehúztam néhány hónapot. Ideát villogtak esténként a pályaudvar fényei. Ma már se Ganz, se Vilma főszerkesztő. Arany Sárkánynak hívják. És áruház.

Cifra világ

Híre ment, hogy ezt a szörnyű dzsumbujt eladja majd a MÁV. Ledózerolják. Az élelmesebbek ezért már költöznek is a Ganzba. Itt egy konténer bérleti díja havi 250 ezer, s még nem kerestél semmit. A túloldalon minden drágább. A MÁVAG viszont hadiüzem volt egykor, beláthatatlan pincelabirintussal.
– Az lesz cifra világ! – ingatja másnap a fejét az egyik vámos.

Összefutunk a helyi Monorival (lásd Bereményi: Eldorádó), a piacfelügyelővel is. Nyakán súlyos aranylánc fityeg, a hangja reszelős.
– Hótiszta bizniszt akarok – bizonygatja a vámosoknak.

Hogy nem minden törvényes, igazolja a vámkommandó első „fogása”: rekesznyi műanyag napszemüveg, amelyet fejvesztve menekülő gazdája otthagyott. Nem épp Versace-minőség, amint fölpróbálom, a szára a kezemben marad. De aki itt vásárol, számol effélével.

Az első húsz méteren felmérem a kínálatot. Műláb műharisnyával, francia parfüm fucieni kivitelben, több ezer alsónadrág, főként bokszer (manapság divatos), halfőző bogrács és bukósisak (logikus párosítás). Menyasszonyi ruha lilában, kékben, hófehérben. Női paróka természetes hajból. Tűzpiros, hidrogénezett, szőke, barna, fekete. A babafejen kissé vérfagyasztó. Vízi- és ópiumpipák.

A ponyva alatti félhomályban szőke ifjú sétálgat fel-alá, s gépiesen ismételgeti: „Számla, fegyver, sokkoló, számla, fegyver, sokkoló.” Õt persze fedezik, figyelik. Egy fehér pólós, testes, fekete napszemüveges férfi ácsorog csípőre tett kézzel. Visszaoldalgok zoknit válogatni. Tíz másodperc alatt kiszúr. Végigmér, ingujját felgyűri. Sietve távozom.

Törökök is vannak itt, a Bábelben. Barátságosak. Forog a gyrosnyárs, kínálnának is, de egyszer kipróbáltam. Harmincnyolc-kettő lett a vége. A fotóst invitálják.

– Szép fiú fáty, én brátyóval fotózzá lé.

Az emlékkép el is készül, mi pedig felfedezzük az egyetlen illemhelyet. Százötven. Nem csoda, ha sokan a konténersor mögé járnak.

A vásárlóközönség zöme nyugdíjas, a cekkeres, botos, ötvenezres kategóriából. Hegyi képviselő írt egyszer arról, hogy a kínai piacot nem szabad bántani. Az ugyanis a szociális háló része.

A bivaly éve

– Mítoszokkal nehéz megküzdeni – állítja Juhász úr. – A magyar lakosság zöme azt hiszi, hogy a hatalmas kínai import a gatya-póló-papucs-büfé négyes pillérre épül. Pedig a textília az importnak csak tizenöt százalékát teszi ki. A többi gép, méghozzá high-tech műszaki cikk. Ezeket közvetítjük az unióba, gyarapítva a magyar exportot.

Ezt mondja Cserkesz rádiószerkesztő is. A Hyatt, az automata mosógépek, a sokféle elektronikai cikk, komputeralkatrész – mind jó termék. És ez a zöm.

Keresem Józsefváros polgármesterét is. Csécsei úr azonban megközelíthetetlen.

– Polgármester úr betegállományba vonult – közli a titkárnő jegesen.

Amikor a lap nevét kimondom, és mobilszámot kérek, végképp megfagy a levegő.

– Nem – mondja kurtán. – Próbálkozzon Takács alpolgármesternél.

Takács úr hangja viszont szinte muzsikál. Előítélet nincs, kerületükben sok kínai él, ahogy a kőbányai Mázsa tér körül is, ragyogóan beilleszkedtek. Imádják őket, különösen az óvodások népszerűek. Legföljebb tán a környéken lakóknak kellemetlen a zaj, a kosz, a füst, a dugó és a forgalom.
Legföljebb.

Vissza hát a piacra!

– A gatya nélkülözhetetlen – zárja le a vitát a sinológus –, mivel kínai textília nélkül a magyar népesség harmada alul rongyokban járna.
Most a bivaly éve van: felszabadító élmény a patkány éve után, mivel a kínaiakat erős érzelmi szálak fűzik a vízibivalyhoz. Valaha agrártársadalomban éltek, a bivaly komoly érték. Még ha odahagyták is: 1979 óta 150 milliónyian vándoroltak a nagyvárosokba. A maói elv, amely szerint „a falu legyőzi a várost”, nem vált be.

A Józsefvárosban főleg nem. Itt a kártya és az ostábla megy. Mao, jao, han, lenézett fucieni prosztó játszik, tízezres kötegek pörögnek. A nők a boltban esznek. Szomorú szemű fiatalasszony lapozgat kínai magazint. (Legalább négy-öt lap készül hetente. Juhász úr szerint profi újságírók írják.)

A terv, amelyet a New York-imádó Demszky gyakran emlegetett, a „kínai negyed” – álom. Mert bár fontos a nagycsalád, ennél is többet ér a függetlenség, a viták belső rendezése. No és a „demográfiai szabadság”. Itt nem sújtják büntetőadókkal, ha valakinek több gyereke van. De a városiasodással együtt az igények is zsugorodnak. Mostanság már sokan beérik egy gyerekkel is. Harminc év múlva a ma még ifjonti erőtől duzzadó Kína öregedni kezd.

Kapcsolat nincs

– Ván bábá, ván bábá – védekezik egy vásárlónak álcázott fiatal áruslány, amikor igazoltatják.

S már veszi is elő a Vietnami Szocialista Köztársaság paszportját. Baba van, lakcímkártya nincs. Ez gyakori. Amiképpen az üzletében szunyókáló árus is. A kínaiak ötkor kelnek, beülnek üzletükbe, és este nyolcig nem mozdulnak. Elképesztően szívósak. Kapcsolat nincs. A magyarokkal feltűnően távolságtartóak. Nincs barátság, csak üzlet, vízipipától hun tun levesig.

Józsefváros porban és zajban dübörög. De él.