Két kis gyerek vadidegen titkosszolgákkal

Hány éves volt a temetés idején?

38 éves voltam, annyi, mint most a fiam. Ő akkor érettségizett, akárcsak a magyar társadalom.... a fiam kitűnőre. Mi (június 16-át kivéve ), tanulunk, tanulunk, de még távolról sem mutatjuk az "érettség" jeleit. De 1989. június 16-án, talán a temetés, 1956 emléke, a katarzis hatására, az ország hihetetlen méltósággal viselkedett. Olyan lelki összefogásról tett tanúságot, amire alig-alig van azóta példánk.

Akkoriban milyen személyes emlékei voltak a nagypapájáról, Nagy Imréről? Mikor látta utoljára életben?

Nagyon szép, kedves emlékeim vannak nagyapámról. Otthon ő igazi klasszikus családfő volt. Tiszteletet parancsoló, de édes-kedves, mesélős-játszós nagyapa. Oda lehetett bújni hozzá (máig intenzíven él bennem szép mosolya, csiklandós bajusza). Hajlandó volt velünk, unokákkal játszani, figyelt ránk. Olyan drámai napokban, mint 1956 november eleje, nem felejtette el az én születésnapomat, egy porcelán kínai babát kaptam tőle akkor. Utoljára Snagovban, Romániában láttam. Külön őriztek bennünket, de hosszas kérvényezés után megengedték, hogy bátyámmal ketten meglátogathassuk nagyszüleinket. Egy nagy fekete autóban szállítottak kettőnket át hozzájuk.

Két kis gyerek vadidegen titkosszolgákkal... Szüleimnek biztosan igen nehéz döntés lehetett elengedni bennünket így. Útközben alapos testi motozással átkutattak minket, bátyámnál meg is találták szüleim nagyapámnak írott apró levelét, természetesen elvették. Nagyon rövid időt tölthettünk nagyszüleinkkel egy fegyveres őrökkel körülvett kis házban. Borzasztóan örültünk egymásnak, de "nem természetes" körülmények között. Állandóan érzékelhető volt, hogy figyelnek bennünket. Drámai volt a különbség az otthoni együttlétek boldog emléke és e feszült, ijedt, különös látogatás hangulata közt.

Nagyszüleim óvatosan igyekeztek "kihúzni" belőlünk egy-két fontos dolgot: fogva tartásunk körülményeit, hivatalos látogatóink nevét és hasonló apró, de fontos információkat és igyekeztek megjegyeztetni velünk is. Ilyen kicsi de lényeges üzeneteket. Én 7 éves voltam, bátyám 11. Kicsi gyerekek, nehezen ment velünk a konspiráció. Hamar letelt a nekünk kiszabott rövid idő, mennünk kellett. A fekete autó hátsó ablakára tapadtunk ketten bátyámmal, sokáig integettünk lassan eltűnő nagyszüleinknek. Máig él bennem ez a kép, ahogy visszaintegető nagyapám eltűnik...Akkor még nem sejtettük, hogy az életből, életünkből is. Így láttam őt utoljára.

Hazafelé újra megmotoztak minket, de nagyapám tapasztaltabb volt annál, mintsem levelet adott volna nekünk. Tudta, úgyis elveszik. Szüleink izgatottan vártak bennünket és a megkönnyebbülés után, hogy épségben visszakaptak minket, százszor és százszor elmeséltették velünk a látottakat, beszélgetésünket a legapróbb részletekig, igyekezve minden kis részletet meghányni-vetni. Mit jelenthet mindez? Mi várható? Mit is akartak kis szavakkal a tudomásunkra hozni? Ez a látogatás tartotta bennünk a lelket, hogy még épségben, egészségben, fegyveres őrizetben, de élnek nagyszüleink.

A Magyar Tudományos Akadémián tartott emlékülésen Ön fontosnak tartotta elmondani, hogy a kivégzés jegyzőkönyve szerint percek teltek el a halál beállta és az akasztás között. Ezt miért hangsúlyozta? Mire gondolt?

Ez nagyon érzékeny téma.Bennem azóta is szörnyű, égető kérdőjelként élnek e percek. A fizikai kínokon túl mire gondolhatott nagyapám, mint Magyarország miniszterelnöke? Mint férj és apa? Mint ember? E kérdések még egy "normális" halál esetében is kínzóak.Az ő halála pedig erőszakos kivégzés volt, elvették az életét.

A

Nagy Imre Emlékházbanolvasható, hogy Nagy Imrét és mártírtársait a kivégzéskor csak "elkaparták" a börtön sétálóutcájában dróttal összekötözve, papírhulladékba csomagolva. Majd 1961-ben egy hajnali órán a tetemeket kivitték a Rákoskeresztúri temetőbe, ahol jeltelen sírba helyezték, a temetői naplóba Borbíró Piroska nevet írtak a korábbi miniszterelnöknek. Hogyan élték meg a szocializmus, az elhallgatás éveit? Érték-e személyes sérelmek? Vagy ellenkezőleg - Önöket, a családot, a leszármazottakat békén hagyták?

Szegény szüleim és nagyanyám sokat szenvedtek ezekben az években. Édesapám börtönben ült, ahonnan egy újabb, kezdődő tüdőbajjal engedték ki (addig is féltödővel élt) szörnyű állapotban. Igazán soha nem lett már olyan, mint 1956 előtt volt, és igen korán, 52 évesen halt meg szívinfarktusban 1968-as csehszlovákiai bevonulásunk hatására. Nagyanyámnak tűrnie kellett folyamatosan a Nagy Imrét, szeretett Imréjét illető vádakat, aljas hazugságokat. Szegény egyszer megjegyezte "Talán jobb is, hogy Imre meghalt... úgysem tudott volna hazugságok közepette élni."

Édesanyámat, aki akkor még igen fiatal, 31 éves volt, valóságos házi őrizetre ítélték, csak otthon dolgozhatott, nem engedték emberek közé: "Zavarta volna a magyar dolgozókat!" Bennünket, unokákat kevesebb inzultus ért, inkább primitív emberek aljasságai, továbbtanulási nehézségek. Nem lehetett "akárhová" felvételizni.De számomra örökre szép, bíztató emlékként megmaradnak érzékeny, kedves emberek apró jelzései: Tudják, kinek a rokona vagyok, mellettünk állnak. Így, áttételesen jelezve: tisztelik, hisznek Nagy Imrében, az ő igazságában.

A temetés és annak előkészületei bizonyára hatalmas lelki megrázkódtatást, ugyanakkor elégtételt adott Önnek, édesanyjának, családjuknak. Mi volt a hónapokon át tartó időszak legnehezebb pillanata az Ön számára?

A legborzalmasabb pillanatokat az

exhumáláskoréltük át. Mi csak egy halálhírt, a kivégzés hírét kaptuk. Nem volt holttest, nem volt sírhely. A halál valósága ott, a 301-es parcellában ütött szíven bennünket a legteljesebb szörnyűségében. Ott tudtuk meg a kivégzés igazi körülményeit. Elolvashattuk a kivégzési jegyzőkönyvet, megismertük az elföldelések mikéntjét és időpontjait, szembesülhettünk a borzalmas valósággal.

Az MTA emlékülésen bemutatott egy könyvet, 1989. június 16 A temetés címmel. Elmondta, hogy azért adják ki, mert az elmúlt húsz év során felnőtt két generáció, akik nem ismerik az 56-os mártírok nevét, akik keveset tudnak erről az időről. Mit gondol, miért alakult így? Miért nem hangsúlyosabb a forradalom, és mártírjai, az 56-os események iránti tisztelet és megbecsülés?

Ebben igen nagy szerepe van a "puha" diktatúra erkölcsromboló évtizedeinek. A hallgatást, a felejtést megvásárolták hétköznapi jóléttel. A "kollektív amnézia" hatalmas pusztítást végzett a forradalom emlékezetében és a társadalom erkölcseiben. De 1989 óta sem sikerült kibeszélnünk, helyére tennünk közös történetünk alapvető kérdéseit. Elfoglaltak bennünket a mindennapok problémái, az aktuálpolitika is ránk telepedett. Pedig a történelmi igazságok kimondása, feldolgozása, elfogadása nélkül csak zavaros helyzet alakulhat ki. A mai szituáció, megosztottságunk, nemzeti ünnepeink méltatlan állapota sem kedvez az igazi megbecsülésnek, valódi, átélt ünneplésnek. Legszörnyűbb, hogy 1956-ot valamennyi politikai oldal aktuálisan a saját érdekében igyekszik felhasználni.

Az említett konferencián Kósa Ferenc filmrendező szerint Nagy Imre emlékét sem a politikai bal, sem a politikai jobb oldal nem tiszteli eléggé. A bal, mert nemzeti elkötelezettségű politikus volt. A jobb, mert kommunista ideológiát vallott. Ön mit gondol, miért maradt Nagy Imre emlékezete az elmúlt húsz évben a politikai periférián?

Nem gondolom, hogy a periférián lenne. Inkább bántó, hogy valamennyi politikai oldal a saját igazát igyekezett igazolni az ő személyével, halálával.

Az idén éreztem először,hogy immár egyetlen párt sem vállalja fel igazán, távolságtartással kezelik. Én ennek örülök, mert így talán valóban a magyar nemzeté lehet.

Problémát jelent, hogy életét, ennek tanulságait, munkásságát nem ismerik igazán, leginkább halálával foglalkoznak Nagy Imre valódi értékeinek bemutatásával még adósak vagyunk, sok a teendőnk.