Keresztény média

Lampé Ágnes kitűnő cikkében (A közszolgálat kézi vezérlése, 2010. szeptember 23.) Pálffy István kifejti pártja és saját álláspontját a médiatörvényről. Szerinte „a család és házasság intézményének védelme érdekében a frekvenciahasználat kiosztásakor, „amelynek során az állam feltételként szabhatja: nem kerülhet adásba olyasmi, amire a családok felhördülnek”.

Nem akadunk fenn azon, hogy az, hogy min „hördülnek föl” a „családok”, az éppúgy életkor- és kultúrafüggő, mind bármi más. Pálffy csak alibiként hivatkozik a Népesedési Kerekasztalra és a Nagycsaládosok Egyesületére, amelynek ízlésdiktatúráját festi fel ebben a mondatában.

A lényeg abban az aszimmetrikus (köz)kommunikációs modellben van, amelyet Páffy szavai implikálnak. A szocialista időszakban előszeretettel beszéltek tömegtájékoztatásról tömegkommunikáció helyett, azt sugallva már az elnevezéssel, hogy a médiában két ágens van, az aktív, a felkészült, a mindentudó, aki „tájékoztatja” a passzív résztvevőt, a felkészületlenségében, tudatlanságában nagyon is rászoruló nézőt, hallgatót. A talán jó szándékú, de paternalisztikus népművelés fantomja kísért itt. Pálffy nem is tagadja, hogy nem tartja „felnőttnek”, önálló ízléssel, döntési képességgel rendelkezőnek a nézőt, hallgatót. „Szerintem nem. Még a legborzasztóbb génkezelt szójás élelmiszert is hazaviszi.” Itt hát az ideje, hogy a megfelelő módon ráncba szedett média „feltárja ezeket az összefüggéseket” előtte.

Hogy a tömeges elszegényedés időszakában egy országgyűlési képviselő azon gúnyolódik, hogy egyesek képesek a „génkezelt élelmiszert hazavinni”, különösen mellbevágó. Azok az emberek, vannak közöttük nagycsaládosok is, akik hazaviszik a csekély értékű élelmiszert, nyilván örülnek, ha egyáltalán élelemhez jutnak maguk és gyerekeik. Aki pedig ezt a brutális cinizmust megengedi magának, egy olyan pártnak a frakcióvezető-helyettese, amely nevében viseli a keresztény jelzőt.

Huszár Ágnes
E-mail