Kényszerek és törések

– Szinte minden évben megjelenik új könyve, de valahogy nagy a csend ön körül.

– Húsz évvel ezelőtt úgy határoztam: kiszállok mindenből. Párttag sosem voltam, nem tartozom sehova. Emiatt a recepció is kiszámíthatatlan, mert úgy rendeződött a kritikai élet, hogy mindenki csak a maga territóriumáról ír, a maga területén lévőket dicséri. Aki ezen kívül van, az kimarad. És van még egy csönd – az én csöndem. Nem érdekel az irodalmi élet.

– A rendszerváltás előtt erőteljesen bírálta az akkori kultúrpolitikát. Mostani kívülmaradását befolyásolja, hogy a rendszerváltás időszaka megtörte a korábbi ellenzékiséget?

– Vannak törések. Vállaltak és kényszerek. Vállalt törésen értem azt a döntésemet, hogy kilépek mindenhonnan és azt vallom: szabadfoglalkozású magyar író és gondolkodó vagyok. Másrészt a létező csoportok nyilvánvalóan rossz szemmel nézik, hogy kint vagyok. Vagy nem vagyok sehol. A senki földjén lézengek, s rám minden oldalról lőnek.

– Rátartiság, provokáció is van ebben, nem?

– Van. Tisztában vagyok vele, hogy ez ezzel jár. Amikor létrejött az új írószövetség, és én benne maradtam a régiben, a kiváltak közül többen megfenyegettek. Amikor a régiből kiléptem, a bennmaradók jelezték, hogy pályám ezzel félbetört. Ebben a nagy forradalmi lendületben sokáig azt gondoltam, hogy az igazság középen van. Rá kellett jönnöm, hogy az igazság mindenütt van, csak középen sosincs. Ha tisztességes akarsz maradni, mindig utána kell mozognod. De úgy nem lehet mozogni, ha mindig pártszervezeti határ jelzi, meddig mehetsz el.

– Bár kerüli a politizálást, a könyvhétre megjelent kötetének mindkét drámája érinti a közéletet. Például az egyik színdarab, a Szása i Szása az 1991-ben kivonuló szovjet csapatok három napját mutatja be.

– Közelmúltunknak sok a fehér foltja, amelyek mintha hidegen hagyták volna az irodalmat. Ilyen a szovjet csapatok kivonulása is, ami elképesztő módon zajlott, a piacon árulták a fegyvereket, nem tudni, ki mindenkinél lapulnak azóta is. Rengetegen meggazdagodtak akkor. De én nem politizálni akartam, az érdekelt, mennyi szar embert teremt egy ilyen hirtelen támadt helyzet.

– Már régen megírhatta volna. Más lett mára az optikája?

– Nincs benne aktualitás, most jutott csak eszembe. Húszéves rálátásom van arra, mi történt akkor s mi lett belőle. A dráma szereplői egytől egyig sárosak, ezért választottam a farce műfajt, amelyben jellemzően nincsenek jó, tiszta jellemű emberek, sem tiszta helyzetek, minden csak elmázolt lehet benne. Ebben az országban egymást váltották és talán váltják ma is a maffiafészkek. Ennek csak egy villanása a Szása i Szása. Az ember elaljasodása, annak különféle módozatai sokkal jobban érdekeltek, mint az, mit jelentett politikailag, hogy kimentek az oroszok.

– Drámakötetének másik darabja, a G. B. Shaw-t megidéző – kisbetűs címmel – unferlédi a főszereplő tanárnő állásvesztéstől a prostitúcióig vezető útjáról szól. A My Fair Lady fordított története valójában csak háttérként szolgál egy mocskos és kilátástalan világ bemutatásához.

– Csak drámaíróként érdekel a társadalom, még prózában sem tudom megfogni. Papírváros-regényciklusom negyedik részét írom éppen, és jelezték a kritikusok, jó lenne, ha kiderülne, mely korban játszódik a regényem. De számomra ez egyáltalán nem fontos. Ugyanakkor a drámának alkalmasnak kellene lennie arra, hogy ezeket a lappangó tartalmakat megmozgassa. Az unferlédit azért írtam meg, mert megdöbbent, milyen hatalma lett a pénznek Magyarországon. Bárkit tönkre tud tenni, mindenki megvehető kilóra. Anyagilag, erkölcsileg óriási különbségek keletkeztek az emberek között. És a pénz mindig azokhoz kerül, akik felhalmozzák és hatalmi eszközként használják.

– Szereplői közül Honti és Hanna celofánba csomagolt álomvilágot idéznek. Ezt azért szétzúzta ön.

– Nemrég láttam a tévében a My Fair Ladyt, halálosan felbosszantott a mézessége. Ez átverés. Nálam Hanna, a mama, a maffiapiac vezére, Honti pedig a kegyetlenség és aljasság professzora. Kezükben tartják a pénzt, a hatalmat, áruba bocsátják a nyomorultakat. Az én fordított történetem Liza egykori szép életének romlása. G. B. Shaw-nál még abban fogadtak a professzorok, hogy hercegnővé tudják-e tenni Elizát. A darabomban két ember arra fogad a kínai piacon, hogy ezt az okos, bátor, de egzisztenciálisan helyéről kibillentett nőt hasonlóvá teszik az utcán kószáló ribancokhoz.

– Pusztulástörténet?

– Egész létezésünk pusztulástörténet. Egyébként az unferlédi megírását tíz évig halogattam, a Szása i Szását erős felindulásomban írtam meg. Mindkettőt színpadra szántam, de soha nem küldök saját darabot színháznak. Folyóiratokban jelentetem meg őket. Vagy megakadnak végül egy színháznál, vagy nem.

– A Szása „megakadt” a Szegedi Nemzeti Színházban.

– Ott voltam, láttam. Meglepett a közönség reakciója. Nemcsak az a korosztály tapsolt és lelkesedett, amelyik átélte a szovjetek távozását, hanem a fiatalok is. Az unferlédi még nem látott színpadot. Kíváncsi vagyok, észreveszi-e, felkarolja-e valaki. Keményebbnek tartom, mint a Szása i Szását: míg utóbbi valamennyire igazságot oszt – igaztalan emberek igazságát osztja szét –, az unferlédi egy ártatlan ember pusztulásának drámája.

– Élesen elhatárolódik minden politikai iránytól. Hosszú ideje viszont dramaturg a Békéscsabai Jókai Színházban. A teátrum egykori igazgatója, Fekete Péter botrányt kavarva fideszes kormányzati akaratból került a színház élére. Mit gondol, ez önnek is jelenthet politikai elkötelezettséget?

– Mondják, a békéscsabai színház jobboldali színház, ami eleve jelent valamit – vagy sem. Én nem hiszek jobb- és baloldalban, csak jó és rossz színházakban. Fekete Péter soha nem kötelezett arra, hogy bármilyen hitvallást tegyek, nem törődtek ott azzal, mit csinálok, hova és mit nyilatkozom, mit írok. Teljes szabadságot élvezek, és nekem erre a szabadságra van szükségem. Sokkal izgalmasabb a békéscsabai színház, mint ahogy azt elképzelik Pesten. De Békéscsaba messze van. Különben nem izgat, milyen képet közvetít pusztán az a tény, hogy ott dolgozom. Engem az érdekel, mit közvetít az, amit csinálok. A Mario és a varázslóból, illetve az általam átírt Bánk bánból furcsa és erős előadások születtek ott, ezek izgatnak. És ezekre kellene odafigyelni.

– Sértett?

– Egyáltalán nincs bennem sértettség, ha nem kérdez rá a színházra, magamtól nem beszélek róla.

– Sokműfajúsága – vers, próza, gyermekirodalom, dráma, színház – arra is lehetőséget ad, hogy a különböző érzelmeit másképp mutathassa meg?

– Nagyon jó lenne, ha így lehetne, ha kevesebbet kellene dolgoznom. De erőmön felül dolgozom.

– Mi ebből a „muszáj” és melyek a kedvek?

– Be kell fejeznem a Papírvárost záros határidőn belül. Két drámát kell megírnom. A muszáj általában a dráma. Nagyon rosszul szervezem az életemet, a művészetemet, és emiatt nekem nem felszabadulás, ha egy művel elkészülök. Most, hogy kórházban voltam, befejeztem két régebbi versemet, amelyeket az Alföld közölni fog. Elkészültem egy regényrészlettel, amely az Élet és Irodalomban jelenik meg. Ennek örülnöm kellett volna, de nem ment. Csak arra tudtam gondolni, mi lesz másnap. Nem szabadít föl semmi. Az irodalom számomra most már nagyon kemény bányászmunka.

– Évekkel ezelőtti sorai: „Messze az éjben valaki táncol / vergődik bennem bárki s a bárhol” . Hol van most a bárki s a bárhol?

– A bárki és bárhol most szünetet kapott az életemben. Elmagányosodtam. Csendben akarok lenni magam előtt is. Erős átalakulási időszakban vagyok, valahonnan valahová el kell jutnom. Egész életemben vándoroltam; ez a rohadt az egészben, hogy soha nem állapodtam meg sem műfajokban, sem az életben. Soha nem volt olyan pihenésem, amikor elégedetten hátradőlhettem. Két dologgal viaskodom hosszú idő óta: ki a Papírváros-regényem hőse s mi a Papírváros. Ezt kell valahogy megtalálnom, kitalálnom, megoldanom.

– A Papírváros befejezésének függvénye a szembenézés a hősével?

– Sokan velem azonosítják, de nem én vagyok. Még jobban bele kell másznom hősöm múltjába és lelkébe. A mocsokba, a gyönyörűségekbe, a piákba, a nőkbe. Még közelebb kell kerülnie hozzám. Hogy pontosan lezárjam, ítélkeznem kell hősöm felett. Könyörületet nem ismerve.