Kellemes fenyőünnepet az elvtársaknak!

- Kellemes fenyőünnepet az elvtársaknak – emelte poharát a T. gyár polgári védelmi főparancsnoka, Mecser elvtárs, és megnyitotta a záróünnepséget.

A gyár polgári védelmisei egész éven át legalul, a téglázott pincében állomásoztak, de most, a decemberi fagyban a felvilágban, Dobogókőn melegítettek az ünnepekre háromnapos monstre terepgyakorlattal, amelyre hivatalos voltam.

– Kibírod – mondta G. Albi, a rangidős kolléga a gyakornoknak. – Végül is csak három nap, aztán jönnek az ünnepek. Kinn alszol Dobogókőn. Nők is lesznek.

És vissza is süppedt a konyakosüveg és az Erika írógép közé. A „nő” hívószó őt már nem stimulálta. A „szakmai meghívó”, a pártbizottság ünnepi felkérése egyébként neki szólt, de valahogy nem akaródzott kivonulnia. Nekem, a gyakornoknak jutott a feladat, ahogy az elvtársak mondták és alátámasztották, hogy „betöltsem a haditudósító szerepét”, s ezzel „végre a mély vízbe dobjanak”. Megtörtént. A harmadik nap vége kókatag előkarácsonyba hajlott. Napi öt óra fejtágítás (de kár, hogy elhánytam azt a füzetet), délután terepgyakorlat hóban kúszással egybekötve a pilisi lucernaföldeken, este tánc. Ami a tárgykört illeti, nem is a decemberi fagyra, inkább valami nagy-nagy forróságra kellett volna bennünket felkészíteni.

– Atomvillanás balról! – ordította a megafonba fekete PV sisakban Mecser elvtárs, állszíját meglazítva, és mi, komoly, érett férfiak és nők, asszonyok, gyakornokok hasra vetettük magukat a gazban.

Ez nem is volt annyira vicces. Előző délután egy molett, középkorú elvtársnő a tervosztályról sírógörcsöt kapott. Épp Kemenes elvtárs, a budapesti alparancsnok vezette elő, hogy mi is a T. gyári dolgozó munkaköri kötelessége atomcsapás esetén. A „csapás” – magyarázta a Kemenes – a NATO déli szárnya, jelesül Olaszország felől érkezik a Baross térre, a Keletibe. Ez ki van számolva. A lökéshullám Zugló felé is terjed, ez fogja letarolni a gyárat kétméteres szintmagasságig. Nekünk, T. gyáriaknak legszentebb kötelességünk ilyenkor nem az, hogy fussunk, mint a nyúl, vagy kiterüljünk, mint a fóka, mentve „a humán élőerőt”, a termelési tapasztalatokat, hanem hogy bejussunk a gyárba, leküzdve azt az akadályt is, hogy nem jár a 7-es busz. Ott védőruhába, maszkba bújva (amelyet Mecser elvtársnál vételezhetünk) felkutatjuk a nagy értékű berendezéseket, és egy titkos folyosón áthatolva (amelyet Mecser elvtárs majd megmutat nekünk) „lefolytatjuk a napi termelést”. Illusztrációképp Mecser elvtárs felmutatott egy olajzöld gázmaszkot.

– Minden ki van kalkulálva – bökött Kemenes a jegyzeteire. – A gyárnak ketyegnie kell.
Majd bizalmasan közölte, hogy „lesznek sérültek is”, a gépek után őket kell menteni, még fentről, a tervosztályról is. Ezután bevezettek egy élő embert a TMK-ról talpig steril gézben, őt kellett kimenteni, kicsavarni, töréseit rögzíteni.

Ekkor dőlt ki a molett nő, arcán patakzottak a könnyek, két padtársnője támogatta ki. Atomérzékeny lehetett szegény, de ez sem biztos. Mint mondták, nemrég elvált.

A hangulat beborult, az ünnepi vacsorán a főparancsnok (Mecser elvtárs) hiába kínálgatta a vaddisznópörköltet nokedlivel.

– Fogyasszanak az elvtársak. Kellemes fenyőünnepet!

Mecser elvtárs régi elvtárs volt, a karácsony szó ki nem csúszott a száján. G. Albira gondoltam, az alamuszi kollégára, a hangulatos karácsonyi riportra, amit alkotni kell. S ami, mint fönt olvasható, harminc évvel lapzárta után mégis megszületett. Ilyen lett, rövidecske. Meghúzta az idő.

A karácsony jégtáblaként csúsztatja össze az időtömböket. Mert Mecser elvtárs (Laci bácsi) se volt mindig pinceparancsnok. A gyárban zengedezték, hogy fiatal, sastekintetű férfiként Rákosi elvtárs őrszemélyzetéhez tartozott. Karácsony este bekopogott a bódéba Rákosi. „Itt jön a kis Jézuska” – mondta, és végigkínálta a társaságot pálinkával és cigivel. Mások szerint kék szövetinget kaptak, ismét mások látták, hogy az ajándékokat Fenyicska asszony osztotta ki. De ez is biztos legenda. Pünkösti Árpád, a téma hiteles kutatója a sztorit másképpen írja le, más évben volt a cigi, ismét máskor az ing. És lehet, hogy ing sem volt, ahogy a Mecser elvtárs sem volt az őrszemélyzet tagja. Már csak ő hitte el a ködön át.

A karácsony ’56 decembere után lett újra kétnapos ünnep. Ez először csak népjóléti, hangulatjavító intézkedés volt, aztán Kádár sem vonta vissza. A szovjetizáció alaposan átírta az állami ünneprendet. Húsvét másnapja és pünkösd, úgy, ahogy volt, a koalíciós időket idéző köztársaság napja (február 1.) eltűnt. Szent István új kenyérré lényegült, a mindenszenteket eltörölték, március 15. (örök sérelem) ’56 után is munkanap maradt, „kötelező iskolai szabadfoglalkozással” egybekötve, amelyet a BM alkalmazottai kontrolláltak. Kaptunk cserébe április 4-et, november 7-ét, fenyőünnepet, Jézuska helyett Télapót, gyed marózt.

1970 karácsonyán Marosvásárhelyen jártunk. A családi Zsiguli vadiúj volt, a Királyhágón játszva robogott fel. Ám a karácsonnyal nehézségeink voltak. Ceauşescu – mint helyiek mondták – az ünnepet „termelési okokra hivatkozva” felfüggesztette. De ezt a direktívát senki sem tartotta, senki sem tartatta be, és ebben szent volt a nemzetiségi béke. A katolikus-református ünnepen a „magyar nemzetiségű dolgozó tömegek” maradtak otthon, az ortodox karácsonyt a románok tartották meg. A karácsonnyal a főnök sem packázhatott.

1953 karácsonya Budapesten a „nagy hiány” (és a nagy áruvadászat) tombolásának ünnepe volt. Elég, ha a listáról az első és legfontosabb tételt emeljük ki. Nem volt vécépapír, s erről korhű viccek is születtek. De nem volt lábas, gyufa, tűzkő, törülköző, vödör, palacsintasütő. Ráadásul idő sem nagyon volt a nagy konzumálásra, áruhajszolásra. Nehéz elhinni, de a Rákosi-rendszer hat (!) ünnepnappal működött.

Apám bácskai rokonainak annál nagyobb volt az arcuk harminc éven át. A szerencsés családtagok a karácsonyt megelőző héten szállingóztak haza „Svábóból”, ahogy az NSZK-t jobb körökben nevezték. Bácskertesen ki volt lampionozva harmincvalahány ivó, kocsma. Az utcán ordított a megafon, a kocsmapultnál márkával fizettek, a dinár „másodlagos pénz” lett. A portákról friss kalács illata áradt, és ami fő, a „liberális” Jugoszláviában, a „mi Titónk alatt”, ahogy az idősebbek mondták, a szenteste napja is ünnep volt. Pesten délután kettőkor szabadultak az asszonyok, rohantak haza főzni, vásárolni, fát díszíteni, takarítani. 1968-ig a szabad szombatot hallomásból ismertük, ’68 után dúlt a kéthetenkénti szabad szombat rendszere, ’81 óta minden szombat szabad.

Riadt Néni, az exapáca, az aprócska, szemüveges öregasszony karácsony előtt csöngetett. Nem volt profi promóter. A rémülettől izzadt a tenyere, mint akit kutyával kergettek.

– Az egyházadó – mondta félénken, és lesütötte a szemét.

Az egyházadó húsz forint volt, később huszonnyolc, aztán negyven. Ezt mindig ki is fizettük, egyrészt szánalomból, becsülve a teljesítményt, ahogy erőszakot tesz önmagán, homályos babonából (ki tudhatja, jártál má’ odafenn?), másrészt a zenei szolgáltatás díjaként. A Zugligeti plébániatemplom kórusa adta elő a legszebb „Mennyből az angyal”-t az éjféli misén. Arra mindig elment a család, én is erősen szorgalmaztam, egyrészt tovább fenn lehetett maradni, másrészt apám is jámborabb lett, utána le lehetett szedni egy éjszakai gombfocipartira. A templom mindig tömve volt, a kórus felől friss fenyőillat áradt, a matrózblúzos lányok szexibbek voltak, mint Marilyn fénykorában, s ha minden összejött, Virányoson is leesett a hó.

Riadt néni megkapta a húsz forintját, kiállított egy nyugtát a plébánia keresztes pecsétjével, és kimenekült a kapun. Ő már nagyon messze jár, egyházának utolsó tagja volt, aki kért. Az utódok rendelnek és utaltatnak.

Mecser elvtárs elhunyt pár évvel ezután. Konyakozás közben érte a halál, karácsonykor. Nemrég a gyár előtt jártam, de már nincsen gyár. A telephelyen multicég az úr, minden nett, néptelen és néma, lélek se jár a hótiszta udvaron. Az SZDSZ volt székházából odalátni. De mit beszélek? Olyan sincs már. Mindkettőt elsöpörték valami gigantikus lökéshullámok.