Kell-e még SZDSZ?

Kitört a pánik az SZDSZ-ben?

Padlóra kerültünk a maflástól, amit június 7-én kaptunk. De pánikreakciótól én óvnám magunkat.

Nem késő? Négyen – Béki Gabriella, Csőzik László, Gulyás József, Léderer András – kiléptek az ügyvivők közül. Fodor Gábor lemondott az elnöki posztról, Horn Gábor a kampányfőnökségről. Júliusban tisztújítás lesz. Kóka János frakcióvezető pedig közölte: képviselőik kitartanak a Bajnai-kormány mellett.

A „négyek” lehetetlenné tették, hogy a párt teljes vezetése testületként vállalja a választási kudarcot, és – közösen elhatározott lemondással – ezt demonstrálhassa is. Ezzel a szabad demokratáknak ártottak. A párt megújításával érvelve igazából az SZDSZ legrosszabb hagyományát folytatják: a testületek nem számítanak.

Gulyás Józsefék, a „négyek” úgy gondolkodnak: ők már márciusban is megmondták, a pártnak nem kellene besorolnia a Bajnai-kormány mögé.

A kudarc okát egyetlen vélt vagy valós elhibázott döntésben látni – olcsó, és sehova nem vezet. Fodor Gábor – miközben vállalta a felelősségét – arról beszélt: a kudarc sok év téves politikájának a következménye. Most azok támadják hátba – nem először –, akik korábban leghűségesebb fegyverhordozói voltak.

Ehhez képest ön „rálicitált” a négy kilépőre. Azt mondta: minden ügyvivő és parlamenti képviselő adja át a helyét az újaknak.

Jól látja: „rájuk licitáltam.” Gesztusuk demagóg volt, ám minden számnál lehet nagyobbat mondani.

Vagyis: komolytalan volt a „licit”?

Nem egészen. Az SZDSZ-nek köszönhetek mindent, amit a politikában elértem. Így mindenemet, ami a politikával összefügg, kész vagyok felajánlani az SZDSZ-nek. Ha egy új politikához új arcok kellenek – elfogadom. De ez ne helyettesítse a valódi politikai szembenézést.

Ez mi lenne?

Az, amit a nemzetközi szakirodalom „raison d’e^tre”-nek nevez. Ránk nézve azt jelenti: mi az SZDSZ létjogosultsága? Nem szabad leragadni olyan kérdéseknél, hogy ki mindenkit sértett vérig Horn Gábor egy interjúban, vagy hogy durva szavakkal minősítette a volt miniszterelnököt.

Pedig Horn nyeglesége magát az SZDSZ-t is minősítette.

Igen, tudom, egyet is kell értenem. Ám azt is meg kell értenünk: Horn „visszavonása” nem oldja meg összes bajunkat. Az alapkérdésig kell eljutnunk: az SZDSZ létének igazolásáig. Nem magunknak, hanem a magyar társadalom mintegy tizedének kell igazolnunk politikai létünk indokoltságát.

És ez egyáltalán még kérdés az EP-választás után? Csak hatvankétezren szavaztak önökre, a párt 2,16 százalékot ért el.

Sikeres pártok nem szoktak efféle alapkérdésekkel bajlódni. Minket pontosan az EP-eredmény szorít rá. S bár a kérdésfeltevés a felszínen nem tűnhet túl ambiciózusnak, és mindig könnyebb a részletekkel foglalkozni, ráadásul a politikai sikernek sok más eleme is van – mégiscsak ez a lényeg! Ez mindennek az alapja. Persze az is kérdés: ha megtaláljuk létezésünk releváns indokát, tud-e változni a párt. Az SZDSZ-ben az elmúlt években lezajlott egy generációváltás. Hatalomhoz jutottak a „tornacipős srácok”. De nem látom, hogy ettől üdébbé, frissebbé vált volna az SZDSZ. Ám az idő szorít. A liberális érzelműek előbb-utóbb végleges választ adnak arra: az SZDSZ-ben látják-e saját értékeiknek, érdekeiknek a képviseletét. Tehát: indokoltnak tartják-e a párt létezését.

Mintha már kívülállóként fogalmazna.

Nem! Ügyvivőként és országgyűlési képviselőként a felelősségi hierarchiában ha nem is a csúcson vagyok, de rögtön utána következem. Meg vagyok rendülve, nem tagadom. Viszont nem szeretném, ha a beszélgetésünk azt a hamis képet sugallná: kívülről nézem a párt helyzetét. Sőt, igyekszem szembenézni egyéni felelősségemmel is. Mondok egy példát: a dunaszerdahelyi események után nyíltan elmarasztaltam a szlovák rendőrségi attak mellett azokat a magyar szurkolókat is, akik a „Loptatok hazát, loptatok címert, tolvaj nemzet vagytok!” transzparenssel érkeztek a mérkőzésre. Mondataimat kicsavarva gyűlöletkampány célpontja lettem. Magamnak feltettem a kérdést: vajon ezzel is szavazatot veszítettünk? Nem tudom. Ám azon a hitemen, hogy a szomszédainkat nem szabad sértegetni, hanem az ottani demokratikus erőkkel kell szövetséget keresni, nem tudok, nem is akarok változtatni. Ezekben a kérdésekben a jobboldal agresszív, a baloldal hallgat, a sztárrá avanzsált kis pártok nemkülönben. A liberális párt felemelte a szavát. Vagy így kellek, vagy sehogy. És mindannyiunknak hasonló kérdéseket kell feltennünk – minden szakpolitikai területen.

Ön szembenézésről beszél. Akárcsak párttársa, Bőhm András. Szerinte vagy leül egymással szembenézni a párt hat-nyolc vezetője, vagy „egyéni karrierutak” nyílnak meg mindenki előtt. Átlépni az MSZP-be? Az MDF-be?

Nem tudom, kinek mi van a fejében. Senkit nem hallottam ilyen stratégiáról megnyilvánulni. Talán mert nincs ilyen elképzelés.

Magyar Bálint az MDF-fel való együttműködést hajtja. Mások „szövetséget” szorgalmaznak a Lehet Más a Politikával.

Ilyesmit csak egy erős, magabiztos párt vethet fel, ha nem akar szánakozás vagy gúny tárgyává válni.

De az SZDSZ korábbi támogatói június 7-én mégiscsak az MDF és az LMP között osztották meg szavazataikat. Nem gondolja, hogy ezzel kétségbe vonták: az SZDSZ azonos a liberalizmussal?

Megértem, ha kiábrándult választók szívesen flörtölnek egy-egy új jelenséggel. Ha valaki úgy véli, az SZDSZ túl sokat foglalkozott sokak számára marginálisnak tetsző ügyekkel, kész vagyok elfogadni a kritikát. De komoly erkölcsi aggályom van azzal, ha egy amúgy tisztességes párt azért nem törődik a magyarországi etnikai, szexuális és más kisebbségek nagyon is égető problémáival, mert szavazatokat veszíthet. Ezek az értékek az MDF-fel szembeállítanak minket, de az LMP-vel is, amely úgy taktikázik népszerű és népszerűtlen ügyek között, mintha húsz éve parlamenti párt lenne. Az MDF tisztességes konzervatív párt, az LMP pedig először jelentet meg idehaza egy modern, európai balos pártot – balra a szociáldemokráciától, mert utálja a piacgazdaságot és a globalizációt. Tisztelettel viseltetem mindkét ideológia iránt, de én már csak liberális maradnék. Egyszerűen azért, mert ez a meggyőződésem.

Július 4-én tisztújítást tartanak. Vannak, akik szerint „meg kellene szabadulni” Kóka Jánostól. De felvetődött, hogy vissza kellene hívni elnöknek Kuncze Gábort, vagy esetleg Gusztos Pétert, Szent-Iványi Istvánt jelölni erre a posztra. És megeshet: maga Demszky Gábor jelentkezne elnöknek. Ön szerint ki lenne a legalkalmasabb a párt vezetésére?

Sajtóspekulációkra nem reagálok, és ketten már cáfolták is elnöki ambíciójukat. A mostani folyamatnak lényegesen nagyobb a tétje, mint hogy ki az SZDSZ frakcióvezetője vagy elnöke. A tét az: lesz-e Magyarországon liberális párt érdemi és hitelesen képviselhető mondanivalóval. Ebben kell okosnak lennünk, nem a személyi harcokban.

Lehet más tétje is az SZDSZ tisztújításának: ha a Bajnai-kormány ellenzői kerülnének a vezetésbe, akkor vélhetően kihátrálnának a kormány mögül, s ezzel teret adnának az előrehozott választásoknak. És annak is: a kétszázalékos liberális párt az egész baloldalt „bedöntheti”.

A Bajnai-kormány alkotmányos legitimációja nem kérdőjelezhető meg, ám a politikai legitimációja vészesen csökken. Mindkét érvelésnek van létjogosultsága. Én azonban csodálkoznék azon, ha a Bajnai-kormány „bedöntése” miatt szavazók százezrei jönnének vissza hozzánk. Ami sok volt: az elmúlt évek követhetetlen cikcakkjai. Első felelősségünk az országgal szembeni: a válság hatásainak mérséklésében való együttműködés. Második felelősségünk a magyar liberalizmus parlamenti képviseletének biztosítása. Ezt a két szempontot kötelező összeegyeztetni. Ha bármelyikben kudarcot vallunk, nem hibáztathatunk senkit. Csak magunkat okolhatjuk.