Keleti nyugalom – Marigold Hotel
Dzsaipurban nyilván maharadzsának lenni a legjobb. Ennél valamivel hátrányosabb a helyzet, ha az ember angol kisnyugdíjas ugyanitt. (És még tudnám hazai példákkal fokozni...)
Az alapötlet jó, és kézenfekvő: végy egy bármilyen emberhalmazt, és tedd bele egy másik közegbe. Mindkét elem elkezd működni. A távolságtartó angolok és a zsúfoltan élő indiaiak különbözőségei miatt a konfliktusok bele vannak kódolva a helyzetbe. És hát a vendégek is sokfélék. (A kínaiak sem mind sárgaságban halnak meg.)
A „nyugdíjasimportra” berendezkedett Marigold Hotel aranyideje már lejárt. Keleti kényelme sohasem is létezett, csak a prospektusokban: a kissé düledező palotában puritán komfort fogadja a gazdasági válságból, az öregségből és a feleslegességérzésből menekülő, arany alkonnyal lépre csalt briteket, akik közül a többség próbál megbarátkozni az egzotikus világgal. Az igazi felfedezők pedig egyenesen lubickolnak az ismeretlenben. Van, akit egy kedvezményes árú csípőprotézis tesz boldogabbá, van, aki szerelmet keres – de minimum kalandot –, más a múltját akarná befoltozni, s akad, aki inkognitóban utazó, de könnyen leleplezhető hercegnőnek vagy hercegnek adja ki magát.
A nyugdíjaslét azonban mindenkinek terhes: a takaró egyre kurtább, a tervek is, a megalkuvások szaporodnak, a kilátások romlanak. A nyugdíjasmagány szinte második újrakezdést igényel. Ám e feladathoz az ember már nem energikus huszonévesként kezd, mint hajdan, hanem hatvan-hetven felett, kopott ízületekkel, a friss özvegység gyászával, bizonytalanságokkal. Így kell ismét kitalálnia az életét. Már ami maradt belőle. A kis angol kolónia tagjainak többsége egymásban próbálja meglelni a viszonylagos boldogságot (kinek sikerül, kinek nem), s eközben feleséghez segítik a hotel széllelbélelt, álmodozó, fiatal igazgatóját is.
A siker mértéke a kiváló színészgárdának is köszönhető: Judi Dench, Maggie Smith, Thomas Wilkinson, Bill Nighy parádés. A jópofa, csak ritkán elliluló vígjátékot John Madden rendezte.
