Kedves Miklós,

javaslok néked némi szörfölést az interneten. Azt fogod találni – úgy 10:1 arányban –, hogy Ronald Reagan „westminsteri beszédének” (1982) írója Tony Dolan volt, nem pedig Mark Palmer. De inkább ne tedd. A vitának kettőnk között ugyanis nincs értelme, három okból. Az egyik, hogy Dolan formális kormányfunkciót viselő „hivatalos” beszédíró volt, ilyenformán alig hinném, hogy a brit parlamentben elhangzott beszéd végső formájáról ne ő döntött volna. A másik: tekintettel az óriási várakozásra, amely ezt a beszédet megelőzte, többeket felkértek ötletelésre, sőt „vázlatírásra”. Közöttük volt/lehetett Palmer is; Richard Pipes, Amerika első számú „kremlinológusa”, akit ugyancsak felkértek, önnön hozzájárulását egyetlen – bár lényeges – mondatban ismerte el. A harmadik: én nem ismerek olyan beszédírót, aki magának követelte volna a dicsőséget egy elnök vagy miniszterelnök szónoki mutatványáért. Palmer soha le nem írt ilyesmit. Csak Dolant tudom idézni: „Én írtam egy vázlatot, de a beszéd az elnöké volt.” A beszédírókat nem önfényezésre szerződtetik.

Ami a fotót illeti, hülyeség volna veled vitatkoznom. Úgy látom, hogy a felvétel a Magyar Televízió bejárata előtt készült, és tényleg ott a csokornyakkendő. De akkor elárulok egy apróságot. Az MSZMP akkori két, nagyon magas beosztású kádere puszta kíváncsiságból 1989. március 15-én kiment a Margit hídra, hogy megnézze a Kossuth tér felől a Bem tér felé tartó menetet. Egyikük mondta nekem (ellenőrizhettem volna? én még a tévénél se láttam Palmert), hogy észrevették a hídon sétáló nagykövetet, „majdnem rongyokba öltözve” (álcázni akarta volna magát?), s olyannyira észrevették, hogy integettek is neki, ő meg visszaintett nekik. Ismerték egymást, túlontúl is. Erről Palmert, sajna, már nem lehet megkérdezni.

Baráti üdvözlettel:

Aczél Endre