Kalandok és szerepek

– Életrajza Rejtő Jenő-i történetet sejtet.

– Gyerekkoromban ráébredtem: nincs mese, még én is halandó vagyok. Megoldást jelentett, hogy színészként többféle „megtestesülésben” is gyakorolhattam a létezést. Az igazi kaland lehetőségéért pedig még azt az egyetlen életet is kockára teszem. Az is biztos: mindig arrébb tudtam lépni, ha valamiből elég volt.

– Színházváltásaiban is ez dominált?

– A főiskolán Ádám Ottó osztályába jártam. Sorsszerű találkozás volt. Máig meghatározóak bölcs megfogalmazásai a világról. Amikor diplomáztam, Várkonyi Zoltán keresett magamfajta karaktert. A Vígszínházban azonban idegennek éreztem a magabiztos, mégis kissé hűvös színházcsinálást. A József Attila Színházban viszont kilenc boldog évet töltöttem. Ádám Ottó idővel a Madáchba invitált. Szerencsés voltam, jóval később még az ő irányításával doktorálhattam. A Madáchtól egy még erősebb impulzus hatására búcsúztam. Akkori legjobb barátom, Zsámbéki Gábor – aki már a kaposvári társulathoz is hívott vendégnek – szerződtetett a Nemzetibe, majd az alakuló Katonába a nyolcvanas évek legelején. Ahol aztán nem tudtam azonosulni eszméjükkel: „Csak a színházért élünk!” Én ennél szabadabb ember vagyok. Asztalosnak álltam Finnországba.

– Sajátos.

– Régóta vitorláztam, közben kitanultam a hajóácsmesterséget is. A mester, Kiszeli Pali bácsi képességesnek látott. Amikor finn feleségem filmszerepe kapcsán a hazájába költöztünk, önállóan is kipróbálhattam magam, hogyan boldogulok a fával. Zsámbékiéktól barátsággal elváltam. Több megbízást is kaptam, a legkomolyabb egy nyomda fabútorainak kivitelezése volt az Északi-sarkkörön. „Nemzetközi” házasságom utat nyitott a világ egyéb tájai felé is. Utóbb Kaliforniában és Virginiában tanítottam színházi stúdiumokon.

– A rendszerváltás hajnalán a budapesti Merlin Színháznak lett egyik alapítója, majd főkonzulként szervezte a Los Angeles-i magyar főkonzulátust. Miért vállalt újból honi küldetéseket?

– A rendszerváltozás idején úgy éreztem: érvényét vesztette a rendszerkritikus, ám hatalmi konszenzuson alapuló „virágnyelvű” színházcsinálás. A Merlin létrehozása hatalmas feladat volt abban az időben. Más jellegű színházmodellt terveztem. A kulturális kormányzat figyelmét nem kerülte el, ahogy és amiért a Merlin létrejött. Los Angelesben már a Kádár-rendszer is szeretett volna főkonzulátust nyitni, ám az amerikaiak csak Antall Józsefnek adtak szabad utat. Jeszenszky Géza külügyminiszter úgy vélte: angolul jól beszélő színész és színházszervező a Los Angeles-i filmvilág gazdasági szempontból fontos magyarjaival is kapcsolatot építhet. Az is fontos lehetett: deklasszált családból származó „budai úri fiúként” nem voltam barátja az előző rendszernek. Tény: harcos ellensége sem. Mindenesetre két évvel később – statisztikák szerint – mi voltunk a harmadik legeredményesebb misszió.

– Azért a Horn-kormány hamar hazahívta. Pécsett „kalandozott” tovább, ami nem egészen Los Angeles.

– Lejárt a mandátumom. Négy év elteltével egy másik Budapestre érkeztem vissza, mint ahonnan elmentem. Nyoma sem volt a barátságos, szolidáris hangulatának. A mikroklímájában is egyedi Pécs viszont megmaradt olyannak, amilyennek ifjúkoromban megismertem. A Mecsek oldaláról délfelé néz, hátat fordítva a fővárosi zavaró történéseknek.

– A Pécsi Nemzeti Színház tagjaként beválasztották a helyi MDNP vezetőségébe, majd a párt megszűnése után a Fideszt képviselte a város gazdasági bizottságában. Pozícióból is olyannak látta Pécset, mint korábban?

– Nem vagyok teljesen elveszett a politikában, de leginkább az emberi minőségre van szemem. Képviselőként főként a rászorulók napi gondjaira javasoltam megoldásokat. Voltak elképzeléseim az iparától megfosztott város talpra állítására, a Zsolnay-negyed megújítására, az egyetem megizmosítására is. A frakció azonban a kisebb ügyek megoldására vonatkozó javaslataimat sem mindig vette komolyan. Láttam persze, milyen hatalmi motivációk vannak a dolog mögött. Ami természetes, ilyen a politika.

– Tanulság?

– Az akolmeleg utáni vágy sok embert elszédít. Rájöttem: az adott zugot nem a meghittség tartja egyben, hanem az egyéni érdekek. Két és fél év után kiszálltam. Valamivel bölcsebben. A színház kapcsán is azt éreztem: számomra kiüresedett.

– Aztán 2001-ben megpályázta a New York-i Magyar Kulturális Központ vezetését. Ott feltöltődtek a fáradt akkuk?

– A Fidesz nevezett ki, a következő kormányzat is pozícióban tartott a cikluson végig. Kétszáz rendezvényt szerveztem évenként, mégsem tudtam elérni, hogy a missziót hivatalos kulturális intézményként bejegyezzék Amerikában. Pedig csupán egy döntést és fél órás adminisztrációs munkát igényelt volna az itthon illetékes kormányhivataloktól. De inkább tucatszor is kiutaztak a különféle bizottságok, hogy „értelmezzék” a helyzetet.

– Világnézete mindeközben módosult?

– A jelen egyik rákfenéje: folyton politikai hitvallásra késztetik a művészeket. A politikai alakulatok nézetei gyorsabban változnak, mint az én változatlan világnézetem, amely ezért hol ehhez, hol ahhoz a politikai csoporthoz van közelebb. Gyanítom: született ellenzéki vagyok.

(A teljes írás a 168 Óra hetilap legfrissebb számában olvasható.)