Jóval magasabb fizetésért eladó vagyok – Pályaelhagyó pedagógusok panaszai
Öt jó barát – 2015-ben egy évfolyamon végeztek tanítóként – az egyik közösségi oldalon csoportot hozott létre, hogy kapcsolatban maradhassanak mindazokkal, akikkel együtt készültek a pedagóguspályára. Így ha bármelyiküknek szakmai kérdése volt, itt arra hamar választ kaphatott. Így arra a is, hogy a végzés után négy évvel hányan maradtak a pályán. Szavazást indítottak, a következő lehetőségek közül lehetett választani: pedagógus lettem, illetve pedagógus lettem, de már nem sokáig, továbbá más pályát választottam. Ötvenegyen szavaztak. A pedagógus lettem kategóriát 36-an jelölték meg, de közülük hatan kisbabával vannak otthon, nem tanítanak. A pedagógus lettem, de már nem sokáig kategóriára nyolc szavazat érkezett, heten más pályát választottak. A minta nem reprezentatív, de érzékeny látlelet. Különösen felkavaró az a panaszáradat, amely e mini közvélemény-kutatáshoz érkezett.
A pedagógusok leginkább a bérük miatt vannak letaglózva.
„Mikor kezdtem, nem volt nyelvvizsgám, ezért csak 85 ezer volt, közben letettem, akkor 120 körül mozgott. Most lesz az első, nem gyakornoki fizetésem. Az se béremelés, csak 3 órával több meló, mint eddig.”
„Nettó 145 000 Ft… Heti 25,5 órával…”
„162 156 forint az osztályfőnöki pótlékkal.”
„Én túlórával és 10 ezer forintos bérlet-visszautalással kaptam eddig 160 körül. De heti 3 óra fix túlórám volt, plusz rengeteget helyettesítettem is.”
Az idézetek alátámasztják, hogy az egyik legnagyobb probléma a kezdők rendkívül alacsony bére. A fiatalok – hat év egyetem után – a gyakornok kategóriába kerülnek, amivel a bruttó 203 ezer forintos illetményalapot kapják meg. A kezdő bérek alacsony színvonala és a pályaelhagyók magas száma közötti összefüggésre a Nemzeti Pedagógus Kar is felhívta a figyelmet: „A 2013-ban végzett 5800 pályakezdőből 1900-an – a harmada körülbelül – léptek ki 2018-ra, azaz az első öt év alatt.”
Varga Júlia, az MTA közgazdász kutatója több tanulmányában is rámutat: „A pályaelhagyási döntésekben meghatározó szerepe van a kereseteknek, a pedagógusok relatív kereseti helyzetének tartós javítására lenne ahhoz szükség, hogy meggátolható legyen a tanári minőség romlása.” Kiemeli azt is, hogy az egyszeri béremelések nem elegendők, ha az emelést követő években a relatív keresetek újra romlanak. Nem véletlen, hogy a magasabb tudású, vagyis rugalmasabban mozgó tanárok elhagyják a pályát, míg zömmel azok maradnak – tisztelet a kivételnek –, akiknek a munkaerőpiaci lehetőségei rosszabbak.
A munkaidő és a terhelés is megjelenik a pályaelhagyók motivációi között. A második Orbán-kormány 2013 őszén bevezette az életpályamodellt, de úgy, hogy annak állomásait (gyakornok, pedagógus 1, pedagógus 2, mesterpedagógus, kutatótanár) egy uniós program keretén belül, mindössze néhány hónap alatt dolgoztatta ki. A szakmai egyeztetések hiánya miatt e jó kezdeményezésből sikerült egy olyan, kizárólag bürokratikus adminisztrációra épülő rendszert létrehozni, amely alkalmatlan a pedagógusok munkájának minősítésére. A modell bevezetésével viszont megemelték a kötelező óraszámokat és az iskolában kötelezően bent töltendő órák számát: vagyis a túlterheltség is továbbnőtt.
„Baromi sok túlórám van, kb. 2x annyit dolgozom, mint kellene: a reggeli (6:30-7:30), esti (16:30-17:30) ügyeletet is nekünk kell ellátni beosztás szerint, persze lepapírozva semmi nincs.”
„Kilószámú adminisztrációk, versenyek, edzések, SNI, BTMN, könyvelés.”
„Én jelenleg alsós matematikatanár vagyok, és Klik-engedéllyel nyolcadikban is tanítok! Iszonyú sok elő- és utómunkával jár az órákra való készülés. Állandó munkaidőn túli programok: értekezletek, ünnepségek, ügyeletek… A fizetés nevetséges, és sajnos e munkakör mellett esélyem sincs a nyelvvizsgám megszerzésére, így biztosan el kell hagynom a pályát. Nem zárom ki a gondolatát annak, hogy egyszer visszatérek, de egyelőre ezzel a fizetéssel még nullára is nehéz kihozni magam, nemhogy előrébb jussak belőle.”
„Mikor befejeztem a sulit, alap, hogy tanítani szerettem volna, de Szegeden meghirdetve egy, azaz egy darab állás volt, ahonnan még csak vissza se jeleztek. Egy ismerős felajánlotta, érdeklődik az ő iskolájukban, mert náluk keresnek tanítót. De onnan is csak azt a választ kaptam, hogy belső átszervezéssel megoldják a hiányt. Szóval az eddigi embereket még jobban leterhelik, újaknak pedig lehetőséget sem adnak. Most a diplomámmal a zsebemben eladó vagyok jóval magasabb fizetésért. Szomorú.”
Gyakran előkerül az is, hogy a túlzott centralizáció és az elmúlt évek drasztikus forráskivonásai miatt – úgy 100-150 milliárd forint hiányzik a rendszerből – nehéz a mindennapokat túlélni.
„Próbálunk karitatív szervezetektől pénzt gyűjteni a jobb körülményekhez, lottóhoz hasonló nyereményjátékokon és pályázatokon veszünk részt, hátha valami csoda történik. De eddig nem sok minden történt, csak az energiát vitte el. A kérdés csak az, hogy nektek jó-e ez így. Mit tesztek ellene? Én már kipróbáltam sok mindent, nem jött be, marad a B terv.”
Menekülnek a pályáról a fiatalabb tanárok azért is, mert a kormány lényegében felszámolta az iskolák autonómiáját, s a pedagógus megszűnik alkotó értelmiségiként funkcionálni.
„A szabadság hiánya minden téren: a tankönyvlistán már csak az állami rendelhető meg ingyenesen. Mi úgy tanulunk a mozaikos könyvekből, hogy megrendeltük a másikat, ami áll a polcon, és a szülők megvették a mozaikost, hiszen ennek a korosztálynak ez a legmegfelelőbb. Ennyit az ingyen tankönyvekről, és hirdetik, hogy bevált, mert egyre többen rendelik az államit, hát nem, csak kötelezve vagyunk rá.”
A pályáról való menekülés egyik fő oka a szegregáció. Különösen azok a települések küzdenek pedagógushiánnyal, ahol nagy a szegénység. Kertesi Gábor közgazdász lapunknak tavaly nyáron azt mondta: az észak-magyarországi régióban 2010-ben az általános iskolások négy százaléka járt egyházi intézménybe, 2015-re ez az arány 18 százalékra ugrott. Az egyházi iskolák térnyerésével párhuzamosan pedig erőteljesen nőtt a roma gyerekek iskolák közötti szegregációja. „Ha szegregált gettóiskoláknak nevezzük azokat az iskolákat, ahol a roma gyerekek számszerű többséget alkotnak – vagyis részarányuk nagyobb 50 százaléknál –, akkor az országban élő csaknem százezer roma általános iskolás tanuló majdnem fele, azaz pontosan 46 százaléka ma már ilyen gettóiskolába jár Magyarországon. Ez 2016-os adat. Összehasonlításképpen: ugyanez az adat 2007-ben 35 százalék volt” – világított rá Kertesi Gábor.
A kormány az egyházi iskoláknak több pénzt és nagyobb oktatási autonómiát ad, így a helyi középosztály vonzó célpontjaivá váltak. Az állami iskolák tömegei pedig magukra maradnak a nehezebben tanítható, szegény gyerekekkel. Az ilyen iskolákban az országos átlagnál is nagyobb a tanárhiány. A kormány tétlenül szemléli ezt a folyamatot.
„Én három évig tanítottam egy olyan általános suliban csak 5–8-ig matekot, ahol több mint a fele kisebbségi. Tehát a kisebbség volt a többség. Volt egy 6.-os osztály, ahol 14-ből 12 papíros volt (tanulási nehézségekkel küzdő – A szerk.), és mindegyik bukott már legalább egyszer. Sőt több olyan 6-7.-esem is volt, akiknek már réges-rég középiskolában lenne a helyük, de a 8 általánost se fogják befejezni. Két évvel ezelőtt rám támadt egy 8.-os kisebbségi lány a folyosón, mert elvettem a telóját, úgy megszorongatott, tépte a hajam, hogy sírva mentem le a tanáriba. Rendőrségi ügy lett belőle, de a rendőrök nem tudnak csinálni semmit, mert én is védekeztem, és ráütöttem egyet. Vagy két hónapig féltem kilépni az iskolából, mert mindig az volt bennem, hogy valamelyik sarkon elkapnak a lány rokonai. (…) A rendőrségi ügyek gyakoriak nálunk, kéthavonta legalább egy, sokszor jártunk rendőrségre, mert a kisebbségi szülők folyton feljelentgettek minket, mikor a gyerekeik verekedtek az iskolában egymással, hogy mi nem teszünk semmit, ez persze sosem volt így.”
– A kutatásunkhoz érkező vallomások rádöbbentettek minket arra, hogy bizonyára nem csak a mi volt évfolyamtársainkkal történnek ilyen dolgok, hanem minden más iskolában is ez a helyzet. Sok kolléga nyugdíj előtt áll, ők már valószínűleg nem váltanak pályát. De ki fogja utána tanítani a mi gyermekeinket? – mondja lapunknak a kutatás egyik, a neve elhallgatását kérő kezdeményezője.
– Tipikus panaszáradat, a pedagógus-áldozatkultúra kis manifesztumai – így kommentálja mindezt sztoikusan Radó Péter oktatáskutató. Hozzáteszi ugyanakkor, hogy a kutatás meglepően teljes látleletet ad a pedagóguspálya problémáiról.
– A vezérmotívumok: a szánalmasan alacsony jövedelem, az önálló értékteremtő értelmiségi munkavégzés hiánya, a brutális leterheltség, a szelekció miatti kudarcok koncentrációja, a szánalmas munkakörülmények. Mindez megágyaz a tipikus pedagógusi attitűdöknek: a nagyon erős felelősségáthárításnak – a szülőkre és a Klikre –, a „kisebbségiekkel” szembeni némi előítéletességnek, valamint annak, hogy a tanórán kívüli tevékenység „túlmunka”. A szövegek is azt bizonyítják, hogy az érem két oldala, azaz a jogos panaszok okozta frusztráció és a pedagógiai magatartást torzító attitűdök egymásból táplálkoznak és egymást erősítik.
Radó Péter felhívja a figyelmet arra: a pedagógushiányt nem az utánpótlás hiánya, hanem – úgy kétharmad részben – a pályaelhagyás okozza.
– A munkaterhelés növelése, a béremeléseknek az életpálya végére csoportosítása és a szakmai autonómia teljes felszámolása így, együttesen hamar lelöki a pályáról a munkába lépő pedagógusok nagyobb részét – mondja. – Kiváltképp azokat, akik magas hozzáadott értékű, az önmegvalósítás terepéül szolgáló értelmiségi munkának tekintik a tanítást, és egy bizonyos minimális életminőséget elvárnának a teljesítményükért. Ez erősíti a szakmán belüli kontraszelekciót. Amíg ez a konstrukció nem változik meg gyökeresen, a közoktatásunk minősége folyamatosan romlik.
