Jönnek, akik újrakezdik

- Megvan még a bőrdzsekid?

– Nem is tudom. Rettenetesen rongyos volt, amikor utoljára láttam. Talán valamelyik szekrény mélyén megvan.

– 1999-ben írtad a 168 Órában, hogy amikor Szegeden rádióriportra mentél, kabalából mindig hordtad. Rajtad volt az 1988-as tüntetések idején is, amikor diákvezérként léptél fel?

– Akkoriban kaphattam. A kilencvenes évek elejét abban csináltam végig. Öltönyösként soha nem éreztem jól magam.

– Mégis átszerződtél a királyi tévébe, és a szekrénybe került. A jobbos hatalomátvétel után kiléptél az MTV-ből, kikészítetted a kabátot, hogy kéznél legyen.

– Nagy a türelmem. Sokáig mindent megteszek, hogy egy adott szituációban jól érezzem magam, de ha már nem megy, gyorsan váltok. Néha dühöngök, borítok.

– A lányod a minap ott menetelt a hídfoglaló hallgatók élén. Gondolom, féltetted, de büszke is lehetett rá az egykori diákvezér.

– Így van. Azon gondolkodtam: vajon mennyire mély ez az élmény, gimnazistaként végiggondolja az egészet, vagy csak jó buli neki? Sokat beszélgettünk erről, megnyugtató válaszokat kaptam tőle. De nehéz napokat éltünk át: nem jött haza időben, ott volt az egyetemfoglaláson, kiszálltak a rendőrök...

– Megbüntetted?

– Úgy behúztam a kéziféket, hogy beletörött. Nem tudtuk, mi van vele, merre jár. Aztán este néztem a Facebookon a képeket, őt láttam a tömeg élén, kezében hangosbeszélővel. A párom azt kérdezte: te ’88-ban mit tettél volna, ha hazarendelnek a szüleid? Persze hogy nem mentem volna haza. Másnap feloldottam minden retorziót. Szurkolok nekik, de nagyon féltem őket.

– Nektek könnyebben ment ’88-ban?

– Könnyebben, mert elég volt két-három nagy ügyet felvetni, mint a tanszabadság, az egyetemi autonómia, a minőségi oktatás. Az a rendszer szóba akart állni velünk, a mostani nem szeretne beszélni a diákokkal.

– Akkor működött a szolidaritás, tömegek mentek az utcára. Most csak százak.

– A mi időnkben több tízezres tüntetések szerveződtek országszerte. De fél évvel később már akkor sem akadt száz ember, akivel hallgatói önkormányzati választást lehetett volna rendezni. A mai kormány ügyesen zárta gettóba a diáktüntetések motorját, a Hallgatói Hálózatot. Kamuegyeztetéseket hívott össze, és mivel a diákok mozgalmát a hatalmára leselkedő politikai veszélynek látja, félek, úgy bánik el vele, ahogy a pártokkal szokott.

– A Facebookon azt írtad tavaly, hogy elvették tőled életed nagy történetét, a rendszerváltást. Kirúgták a feleségedet a közmédiából, megszüntetik a rádiódat és hivatásod alapját, a sajtó szabadságát. Ezek a mozgalmár szavai. Hova tűnt az újságíró?

– A nyolcvanas években diákvezetőként részt vettem az alternatív, ellenzéki mozgolódásokban, a rendszerváltáskor csont nélkül kerültünk a közéletbe, lettünk újságírók. Akkor azt hittem, ezzel befejeztem, többet nem kell lázadni. Tévedtem. Annak ellenére, hogy a Klubrádióban dolgozom, közszolgálati rádiósnak tartom magam. A Facebook-bejegyzésemben leszámoltam azzal az illúzióval, hogy manapság a hagyományos értékek alapján is lehet újságírónak lenni.

– Nem tükröt tartani kell, inkább kiállni?

– Az újságírás az a társadalom számára, ami egy egészséges szervezetben az idegrendszer: információt közvetít, visszacsatol, biztosítja a kapcsolatot a szervezet részei között, és megteremti a működéshez szükséges összhang feltételeit. Ráadásul az agy bal oldala felel a test jobb oldaláért és viszont. De ha egy társadalom politikailag annyira megosztott lesz, hogy megszűnik a kommunikáció a részei között, ha – maradva a hasonlatnál – a jobb agyfélteke csak a szervezet jobb oldalával hajlandó kommunikálni, a bal agyfélteke meg a ballal, akkor ez az állapot feleslegessé és hiteltelenné teszi a kommunikációért felelősöket. Ez történt velünk.

– Mi jöhet ezután?

– Ezt mindenkinek magának kell felmérnie. Nem tudom azt állítani magamról, hogy objektív, tárgyilagos, mértékadó újságíró vagyok. Nem azért, mert nem ez a szándékom, hanem mert ez a pozíció nem létezik a magyar társadalomban. Mindannyian beszorultunk valamelyik oldalra, sokak szemében te a 168 Óra, én meg a Klubrádió elfogult, balos újságírója vagyok. Bármit mondunk, ennek alapján kezelnek minket. Hallgatóim a Klubrádióban sokszor nehezen tolerálják, ha kibeszélek a rám szabott szerepből. Mert te nem egy nemzetnek, egy társadalomnak vagy a liberális újságírója, hanem a baloldalnak.

– Ezt a skatulyát érzem én is, de te még rá is teszel egy lapáttal: felszólalsz a Milla tüntetésén, moderátor vagy a Haza és Haladás rendezvényén.

– Csak kudarcok, súlyos frusztrációk származnak abból, ha az ember ma azt gondolja, a normális társadalmi párbeszéd eszköze lehet. Ha képtelen vagy erre a feladatra, állj ki az ügyek mellett, amelyek neked fontosak. Úgy döntöttem, innentől kezdve elsősorban Pikó András vagyok, aki mellesleg újságíró is. Két éve felhívott Bajnai Gordon. Régóta ismertem, közel áll hozzám, amit képvisel. Újságírói szakmunkára kért fel, blogot kellett szerkeszteni. Örömmel vállaltam, de persze számít annyira az újságírói önazonosságom, hogy ne legyek kritikátlan propagandistája semminek és senkinek, még olyan ügynek sem, amellyel egyetértek. A Milla-tüntetésen az volt fontos, hogy elmondhattam: azért, hogy ide jutottunk, az igazi felelősök mi vagyunk. Egy legyengült közösséget mindig könnyen támadnak meg a ragadozók. A Fidesz csak teszi a dolgát, ehhez ért már hosszú ideje, és kihasználta a helyzetet. De miért gyengültünk meg? Vajon mi, újságírók hány ügyet hallgattunk el, mennyi témát tabusítottunk vagy dolgoztunk fel a saját előítéletünk alapján? Amíg a normalitás nem veszett el a társadalomban, vajon valóban szolgáltuk-e a párbeszédet, a demokráciát éltető vitát? Az én bizonyítványom sem túl jó.

– Mára inflálódtak a vélemények, sőt: balos tényekre jobbos tények válaszolnak. Mintha a kultúra, a színház, az irodalom sokkal hitelesebben tudná bemutatni a világot, mint az újságírók.

– Nekem is ez az érzésem. Meghívtak egy slam poetry versenyre (önjelölt költők, írók megmérettetése – a szerk.). Hallgattam a fiatal srácokat, akik az általam készített műsoroknál sokkal hitelesebben és pontosabban írták le azt, ami körülöttünk zajlik. Az újságírásban ma két vonulat létezik: az egyik politikai alapon kettéosztott világ, amelyben a tények, a vélemények inflálódnak, a másik a lényeglátó, ám értékrend nélküli piszkakultúra. Az utóbbit gyakorló fiatalok nagyon tehetségesek, szórakoztató cikkeket írnak, ám hiányolom belőlük a meggyőződést. Nincs olyan ügy, ami mellé odaállnának. Ez nem vezet sehova.

– Ehhez képest a Klubrádió már nem is rádió, inkább zászló.

– A Klubrádió nincs jó állapotban. Nincs az a közösség, amely ilyen éveken át tartó kormányzati nyomást sérülések nélkül el tudna viselni. A reggeli műsort nem tudom úgy vezetni, ahogy a mestereimtől tanultam. Elhallgatott, nyilvánosságot nem kapó ügyek, szakértők üzenőfüzete lettünk. A gettólét súlyos nyomokat hagy a napi munkán. Amikor tudod, hogy hiánypótló vagy, nem a szakma, hanem a küldetés számít. Nyilván azért akarnak megszüntetni minket, mert egyfajta hangszóróként több százezer hallgató számára tesszük hozzáférhetővé a független vagy épp kormánykritikus nyilvánosság híreit és véleményeit. Így aztán senkinek sem az a fontos, elég jó rádió-e a Klubrádió, hanem az, hogy még létezik. Perverz helyzet.

– Figyeled, hogy megint nem újságírásról, hanem hangszóróról, zászlóról beszélünk?

– Nincs igazam?

– De biztosan, csak nem erről kellene szólnia a szakmának.

– Elég sok partizánt láttam én is, aki belemerevedett a küldetésébe, aztán a harc végeztével már nem tudott normálisan működni. Ez a mi kockázatunk is.

– Hogyan lesz ennek vége?

– Le kell érnünk a mocsár aljára, amikor már elviselhetetlenné válik, hogy nincs hiteles tény, ember, vélemény. És akkor mindig eljönnek azok, akik újrakezdik.

– És te köztük leszel?

– Nem.

– Miért?

– Részese voltam annak a történetnek, amelyet újra kell kezdeni. Ha egy szakma teljesen hiteltelenedik, kiüresedik, mert a társadalom nem tudja mire használni, akkor ennek viselni kell a következményeit. Ma a politikusok mellett az újságíróknak sem hisznek. Persze ebben nem egyenlő a felelősség mértéke. Hiszen mégiscsak a Fidesz rombolta tudatosan a demokratikus közösséget, ők törték szét a társadalmi párbeszédet, a többieknek „csak” nem volt erejük ezt megakadályozni. De nincs egyéni mentesség. Nem nehezíthetem az újrakezdést a saját hitelességdeficitemmel. Tartok attól, még azt sem mértük fel, milyen súlyosak az elmúlt évtizedben összeszedett harctéri sérüléseink. Képesek vagyunk-e még az újrakezdésre?

– Majd kilépsz megint, felveszed a bőrdzsekid.

– Vagy nézem a tévében, ahogy tüntetnek a gyerekeim. A lányom megtalálta egyik régi fényképemet. Huszonnégy évvel ezelőtt az egyetemen kifeszítettünk egy lepedőt, amelyen ez a szöveg állt: „Anyu, ne félj, nem lesz semmi bajunk!” Fruzsi kirakta a képet a netre, ezzel a szöveggel: „Ezt üzente Pikó András a nagymamámnak. Most mi jövünk!” Egy Cseh Tamás-parafrázist fűztem hozzá: „Csak huszonnégy év múlva ne ez a dal legyen!”