Jogos volna a nemzethalál víziója?
Nálunk százezerből „alig” huszonketten pusztítják el magukat, Dél-Koreában huszonnégyen. (Az EU-átlag 17.) Rekordunkat 1984-ben állítottuk be: a legvidámabbnak nevezett barakkban százezerből negyvenhatan fordultak maguk ellen. Igaz, ez nem feltétlenül a kor bűne, ebben a tragikus versenyszámban – amióta feljegyzik az eredményeket – mindig jók voltunk. Túl jók.
Törekedtek elemzők, tudósok és béljósok, hogy megmagyarázzák: miért e magyar depresszió, e búskomorság, elesettség, apátia? Honnan a halálvágy és a deviancia? Volt, aki megelégedett a balsors hagyományos emlegetésével, mások arra vetettek: denaturálódtunk. Nincs tengerünk, ahonnan kezdőként kimásztunk, nincs hova visszavágynunk. S érvként emlegették még a hasonlóan magas osztrák, cseh eseteket.
Mondták azt is: egyedül vagyunk. Árva sziget a szláv és német népek tengerében. Tragikusan rokontalanul állunk Európa keresztútján. És az efféle magány nagyon kemény csomókat tud kötni az életkedvre. Fullasztókat. Ha ilyen reménytelen volt az önképünk, hát egy-egy szomorú vasárnap persze hogy akasztgattunk.
Talán nálunk jobb helyzetben vannak utódaink, a csúcsok új tartói. Ők aztán nincsenek egyedül! Ott van nekik például a testvéri Észak-Korea. A világnak alighanem az egyik legbékésebb országa, hiszen egy kilométeres demilitarizált (katonátlanított) övezet választja el déli szomszédjától. Koreát nem körbevágták, mint minket Trianonban, hanem ketté. Technikailag ők 2007-ig háborúban álltak egymással. (Néha ma is le-levöldözik a szórványturistát északon.)
Persze hol van a mi ezeréves birodalmunk az övékéhez képest! És tényleg. Koreában az első dinasztiát (mondjuk: az ottani Árpád-házat) Kicsa király alapította Krisztus előtt 1100-ban. István előtt kétezerrel. Lehet persze, hogy önök ezt sokallják. De hát a koreaiak 5000 éves történelmet számolnak! Akkoriban kezdett kerengeni a nemzeti mitológiában az ő turuljuk.
Na jó, de a belátható történelmük tán csak nem annyira tragikus, mint a miénk a német és orosz közt? Valóban, ők Kína és Japán közé szorulva próbáltak megmaradni. 1910-ben Japán leigázta őket. (Ezért a mások által Japán-tengernek nevezett nagy vizet ők csak Keleti-tengernek hajlandók nevezni. Akasztott ember házában kötélről...) S hogy megmaradtak, azt a kultúrájuknak, nemzeti büszkeségüknek és a konfuciánus vallásnak tulajdonítják. A kultúránkat meg a nemzeti büszkeségünket mint a megmaradás zálogát mi is idézhetjük, ismerős. De mi lenne a vallás szerepe? Konfucius a kemény munkára, a mások tiszteletére, a tanulás, oktatás fontosságára, a fejlődés elfogadására és az önérdek háttérbe szorítására nevelt. Nemrég Erdélyi kolléga idézte e lapban, hogy európai uniós vélemények szerint a boldoguláshoz sok tanulás kell, és kemény munka. (Tisztára mintha Konfuciust hallanám.) A magyariak viszont úgy mondták: a boldoguláshoz protekció kell, szerencse, talpraesettség és gazdag családi háttér. (Amiből is kitetszik: mi nem vagyunk konfuciánusok. És még sok más egyéb is kilátszik!)
Mindenesetre Dél-Korea ma a világ egyik vezető gazdasági hatalma, a nemzeti össztermék szerinti listán a 12. (Magyarország pedig a 49.) A miénknél alig nagyobb területen (95 ezer négyzetkilométeren) 50 millióan élnek. Szöul az elővárosokkal 20 millió lakost számlál, a világ második legnagyobb városkonglomerátuma. A modernizációs folyamat révén a lakosok 83 százaléka él urbánus körülmények között, a várható élettartam szerint egy dél-koreai férfi 4 évvel éli túl a magyart, a nő 3-mal. Talán ez is az életminőséghez tartozik. Vagy nem?
És ez az ország vette át tőlünk az önpusztítás statisztikájának a vezetését!
Van ám válasz csodálkozásunkra, ha belepillantunk az itthoni újságokba, és megnézzük: miféle önképet rajzol az országról az egyik fele. Hát nem dicsőt!
Azt mondja: „zéró a külső kormánytekintély”, „egyre több a HIV-pozitív”, „egyre többen élnek rosszul”, „lőttek az erdélyi koalíciónak”, „nagy adó, kis fizetés”, „forradalom vagy lázadás” szükséges? (Ezen azért még gondolkodjunk!) „Zebracsíkok egymillióért!” – méltatlankodik a lap. Hát ne emelje az ember a fegyvert az agyához, mint ama Széchenyi Döblingben?
Jogos volna a nemzethalál víziója? Nekünk Mohács kell? A huhogók a mi huhogóink? Kövér a mi kötelünket ajánlgatja? Az meg, hogy Dél-Korea a nagy sebességű internetezés világbajnoka, az kérem minket hidegen hagy. Ez ám a hideg büszkeség!
Elébb-utóbb tán rájövünk, hogy tragédiáink nem a történelemből következtek, hanem a történelem feldolgozásából. Abból: ki mit mesélt a gyerekének, unokájának. Mert nem elég csak a dali pár pisztolyunkat továbbhagyományozni, ami el is dördül, ha eldördülhet.
