Játék a pályán kívül

- Kutasiról szóló nekrológodban azt írod: „Napjaink áldatlan állapotú magyar futballjának megvan az első halálos áldozata”. Még ha éveken át csaltak is a játékosok a REAC-nál, magyarázható a bűntudattal Kutasi öngyilkossága? Többen hivatkoznak a búcsúlevelére, de állítólag abban sincs utalás a csalásokra.

– Nem tudom, mi van a búcsúlevelében, abban sem vagyok biztos, hogy létezik-e, az is lehet, hogy ez is a zuhanyhíradó része. Rettenetesen megrázott a halála, Robi pótolhatatlan barát, hosszú ideje nagyon jóban voltunk. Amikor utoljára beszéltünk, rendkívül apatikus volt. Hogy miért, nem tudom, nem szeretnék városi legendákat gyártani.

- Maradjunk a te verziódnál: ő a futball áldozata. A Vasas edzője – volt válogatott labdarúgó, Urbán Flórián – azt mondta, nem a bundázó focisták a főbűnösök, akik nem kapják meg a pénzüket, miközben el kell tartaniuk a családjukat. A Honvéd tulajdonosa – George F. Hemingway – viszont blogjában ezt szerecsenmosdatásnak nevezi. Ha valaki beleizmosodik a fociba, tudhatja, hogy mindenütt bundáznak, a közeg tisztátalan, a fair play reklám, nem főműsor.

– Azok a bizonyos hazai áldatlan állapotok nem a fogadási csalásokra utalnak. Amikor a hazai futball mélységeiről beszélünk, akkor nem csupán a bundáról van szó, vagyis nem ez teszi tönkre. Ám kétségtelen: a magyar futballnak egyik jellemzője a bundázás, a fogadási csalás. És már mióta! Próbálnál meg csalni a Chelsea-nél. A magyarok már régóta nem ingyenélő milliomosok. Így csak a köztudatban élnek. Legfeljebb azért ingyenélők, mert nem kapnak pénzt.

- Senki?

– Évek óta az a gyakorlat, hogy – két-három klub kivételével – a játékosok nem vagy csak többhavi csúszással kapnak fizetést.

- Urbán Flórián is erre hivatkozott.

– Nem akarom felmenteni a csalókat, az egészet csak a labdarúgás háttereként említem, nem a bunda magyarázataként vagy mentségeként. De tény, hogy ezek a fizetések ráadásul nem csillagászatiak. Jó, azt is mondhatjuk, hogy megfelelnek a produkciónak.

- Mennyit keresnek az „élvonalbeli” magyarok? Nehezen jön a számra a jelző, hetente Messit nézek, meg Real Madridot.

– Nem tudom. Senki sem tudja. Százezertől másfél, kétmillióig bármennyit. Ez klubonként változik.

- A sztárok...

– Szerintem nincsenek sztárok, és főként a külföldiek keresik a milliót. Néhány jómódú csapat, a Videoton, a Győr előszeretettel alkalmazza őket. De hogy ki mennyit keres, azt nem lehet tudni. Azt sem, hogy mennyiért vesznek meg egy játékost. Külföldön ezt nyilvánosságra hozzák. Mindenki tudja, mennyiért játszik Dzsudzsák, Roberto Carlos, vagy mennyiért edz Jose Mourinho. Beckham reklámjövedelme sem titok. Nálunk egyetlen klub sem jelenti be, mennyit adott egy játékosért, és mennyit ad neki.

- Miért nem?

– Mert azt feltételezik, hogy a pénzük súlyosan irritálná a közvéleményt. Miért ért Sándor György annyi tízmilliót a Videotonnak, amennyit kifizettek érte? – mindenki ezt kérdezné. Különben én is.

- Feltételezem, hogy a klubok nem ostromolják a hivatalokat, hogy gazdálkodásuk a nyilvánosság számára is követhető legyen. Legfeljebb az adóhivatal előtt átláthatóak. Tévedek?

– A magyar futballban nem létezik gazdasági átláthatóság. Már Donyeckben is van, itt nincs. De itt törekvés sincs, hogy legyen. Az MLSZ együtt halad a klubokkal, az indok: nem egyesületek, hanem önálló gazdálkodó szervezetek.

- Kik a tulajdonosok? És miért éri meg nekik pénznyelőkbe önteni a milliókat? A pályák soha nem telnek meg, pár száz „rangadón” – van még ilyen? – pár ezer lokálpatrióta pótcselekszik a hétvégeken a kies lelátókon. Mitől üzlet ez?

– Nyugati értelemben vett tulajdonosa három-négy klubnak van, a többié homály. Minisztérium már nincs köztük, de mondjuk a Ferencváros elnöke egy pártigazgató. Éppen a Fradinál, amely története során mindig az egypártrendszer elkötelezett ellensége volt. Jó, irányított ott már a Torgyán–Szabadi-tandem is, de akkor is! A valódi tulajdonosok is sokkal kisebb büdzséből gazdálkodnak, mint az európai középmezőny. Az üzlet reményében szállnak be, de a futball társadalmi hatása, integrációs szerepe a nulla körül van, ezért nálunk ez nem rentábilis. Még akkor sem, ha nőtt a tévéközvetítési jogdíj, van játékospiac. Viszont jelentéktelen a jegy- és reklámbevétel, kevés a szponzor. Nincs olyan üzleti modell, amely akkora nyereséggel működtethetne egy sportvállalkozást, hogy az milliós fizetéseket adhatna.

- A REAC tulajdonosa saját bevallása szerint nagyjából kétmilliárdot ölt már a klubba. Ha nem térül meg neki, miért teszi? És a többiek? A befolyásért? Szerelemből? Adóleírásért? Pénzt mosnak?

– Fogalmam sincs. Sem a színvonal, sem az ismertség nem indokolja. Nem tudom.

- Több pénz van ma a fociban, mint Tichy, Göröcs, Bene, Törőcsik, Albert, Kocsis Lajos idejében?

– Több. De elenyészően kevés ahhoz, hogy reményt jelenthessen bármilyen fejlődéshez. Ha a pénztől várnánk a fejlődés beindulását, hiú ábrándokat kergetnénk, mert a magyar foci kiiratkozása a nemzetközi sztenderdből sok évtizede kezdődött.

- Mikor? Hol? Miért?

– Alapvetően Marseilles-ben. 1969-ben nem jutottunk ki a selejtezőből a vb-re, ami addig soha nem történt meg. Ez akkor országos ügy volt, drámai következményekkel. Máshol hozzáláttak volna a futball átszervezéséhez, nálunk a trauma elmúltával sem történt semmi. 1969 decemberében ezer néző ment ki a Honvéd–Fradira, ha nincs Marseilles, havazásban is kimegy ötvenezer. Majd elmúlik a bánat – gondolták, és nem tett senki semmit. Az első csapás akkor érte a futballt, amikor elkezdett leépülni a kultúrája.

- Kifakult a magyar futball, aztán elfáradt, leépült. Az intenzív meg az elfekvő között botorkál. Mi hiányzott?

– A tudás. A hátország. A toborzókon lézengtek a srácok, korábban tömegével mentek, de zseniknek sem mindig jutott hely. Szakmai okok miatt elkezdett csökkenni a színvonal, mert a szocializmus éveiben zseniális volt ugyan a futball, de nem volt profi. Ez leküzdhetetlen hátránynak bizonyult. A Fradi vagy a Vasas játékosai semmivel sem voltak rosszabbak, mint a Real Madridéi, csak 1600 forint kalóriapénzt kaptak, azok meg 30–60 ezer dollárt – egy hírverő meccsért. Annyiért már lehetett követelni. Nálunk nem volt miért. És akármilyen nagyszerű spíler volt is Mészöly, Albert, Farkas – simán verték a brazilokat a világbajnokságon –, másként érezték magukat a San Siró-ban vagy a Bernabeuban, mint a Fáy utcában. A profi klubok akkor is úgy működtek, mint ma, az Inter, a Benfica, a Real meg tudta venni az akkori legjobb külföldieket. Didi, a brazilok irányítója a Real kispadján ült! Argentinokat, brazilokat honosítottak, mekkora húzóerő ez? Jöhetett ide Mazzola, cserébe Göröcsért? Egy ideig kitartott a szakmai és kulturális hagyomány, hatott a sportpolitika identitásképző akarata, de idővel elkezdtünk csúszni a lejtőn: a rendszerváltáskor megszűntek a bázisvállalatok, a központi támogatás, kalandorok kezébe került a labdarúgás. A többit látjuk.

- Majd most! Adókedvezmény, fociakadémia-hálózat, Demján- után Csányi-éra, menedzserszemlélet, telki bázis és a többi. A klubok máris háromszorosan túltervezték a támogatások adókedvezményét, küzdenek, „fejben már erősek”! Közönségcsalogatónak pedig ott van a Harmadik félidő – csupa derű, csupa szurkolás!

– Hajrá! A magyar foci kettős világban él: a szegény, lepusztult, elzüllött, morálisan elfogadhatatlan – egyébként semmilyen reményre nem jogosító – valóságban és abban a virtuális világban, amelyet saját magáról gyárt minden egyes résztvevőjének minden egyes megnyilatkozásával.