Ismeretlen embermentő a papíriparból – Menekítés, majd menekülés a halál torkából
A kilencvenes évek óta próbálok többet megtudni róluk. S így egyre több minden derül ki az 1944–1945-ös embermentésről. Kasser Sándor 1997-ben megkapta a Világ Igaza kitüntetést az izraeli Yad Vashem Intézettől, amely köztudomásúan csak igen alapos vizsgálat után ismeri el valakiről, hogy önzetlenül, az életét kockáztatva mentette a zsidókat a vészkorszak idején. A család történetét többször felelevenítettem, mert mindig újabb és újabb részletek kerültek elő a cikkek nyomán. (Legrészletesebben eddig a Wallenberg-jegyzőkönyv című könyvemben.)
Történetünk egyik hőse tehát Kasser (Kasza) Sándor, aki később külföldön az Alexander Kasser nevet használta, s egyike volt a Valdemar Langlet irányította magyarországi Svéd Vöröskereszt vezetőinek. Közvetve, közvetlenül ezrek köszönhetik neki az életüket. A másik a felesége, Arányi Erzsébet (Elizabeth), aki mint Raoul Wallenberg tolmácsa működött közre az embermentésben.
Kasserék – akik a háború után nagyon hamar elhagyták Magyarországot – igen ritkán beszéltek az 1944–45-ös eseményekről, bár legalább két kivételt ismerünk. 1987. november 2-án az Amerikai Egyesült Államok képviselőháza emlékülést tartott Raoul Wallenberg tiszteletére. Ezen ismertették mind Sándor, mind Elizabeth történetét, s ők nemcsak a svéd követségi titkárról emlékeztek meg, hanem beszámoltak saját embermentő tevékenységükről is. Ugyanígy tettek egy interjúban is, amelyet közösen adtak nekem a bécsi Grabenen lévő otthonukban 1996 decemberében, noha a férfi nem szeretett interjút adni, mert – mint mondta – annyi felesleges és buta dolgot kérdeznek tőle. (Kasser Sándor a következő évben meghalt.)
Kasser Sándor az egyik legjelentősebb magyarországi papírgyár, a Neményi Testvérek Papírgyár Rt., a későbbi Csepeli Papírgyár egyik igazgatója volt. Mérnökként végzett a grenoble-i egyetemen, közben mint sikeres focista tartotta el magát. A korabeli sportlapok gyakran számoltak be góljairól, tornagyőzelmeiről. Hazatérve mindössze másfél évtized alatt a magyar papíripar egyik befolyásos vezetőjévé vált, nevéhez számtalan újítás és szabadalom kapcsolódott. Érdekes, hogy a Szabad Nép egy 1955-ös cikke is megemlékezik róla, mint aki komoly erőfeszítéseket tett újítások bevezetéséért. (Más kérdés, hogy a cikk a gonosz tőkés képviselőjeként állítja be, aki letöri a munkások bérharcát.) Mint papíripari vezető rendszeresen járt Svédországba, hiszen ott lehetett megfelelő alapanyagot vásárolni. Az üzleti útjain sokat segített volna neki, ha tud svédül, ezért a budapesti egyetem svéd nyelvi lektoránál, Valdemar Langletnél vett leckéket.
Langlet nem volt diplomata, haza is utazhatott volna, amikor rosszabbra fordultak a dolgok az országban 1944-ben. Ám a felesége és budapesti munkatársa, Nina Langlet életrajzi kötetében (A svéd mentőakció, 1944,) felidézi, hogy a német megszállás után elkövetett szörnyűségek felettébb megrázták a férjét, különösen, amikor megismerte az úgynevezett Auschwitz-jegyzőkönyvet, amelyben két, a haláltáborból megszökött szlovák fiatalember számolt be az ott történtekről. Arra is felhívták a figyelmet, hogy minden valószínűség szerint egy jelentős kivégzendő fogolyszállítmány érkeztére készülnek. Lévai Jenő Fekete könyv című munkájában azt is megemlíti, hogy éppen Langlet volt az, aki miután hozzájutott az Auschwitz-jegyzőkönyvhöz, továbbította azt a svéd követnek. Így a világ is értesülhetett arról, mi vár a magyar zsidókra. De a tiltakozásokon kívül nem sok minden történt.
Langlet viszont azon kevesek közé tartozott, akik próbálták menteni a menthetőt. Pillanatok alatt hatalmas apparátust hozott létre szinte a semmiből. Megszervezte az úgynevezett Svéd Vöröskeresztet, amelynek főtitkárává Kassert nevezte ki. Mégpedig azért, mert Kasser éppen nála járt, amikor megkapta a távirati megbízást, hogy vezesse a magyarországi Svéd Vöröskeresztet. Langlet nyomban megkérdezte Kassert, elvállalná-e ezt az új feladatot. Ő rögtön igent mondott.
Akkor tulajdonképpen véletlenül csöppent az egészbe? – kérdeztem Kassert 1996-ban, amikor idáig jutott a történetben. „Ha úgy tetszik, mindannyian véletlenül kerültünk ebbe a munkába. Ismertem jól Langletet, azonos hullámhosszon voltunk. És azt is tudtuk, valamit tennünk kell az üldözöttekért. Ő is hogyan került bele? Rengeteg entellektüel barátja volt, vezető értelmiségiek, mint például Kodály, és sok baloldali is. Féltek, érezték, hogy baj lesz. Jöttek tanácsot, segítséget kérni. Langlet meg próbált tenni valamit, először csak értük. És aztán ebből nőtt ki az egész zsidómentő akció.”
Kasser vezette a központi irodát, ott állították ki az oltalomleveleket és a menleveleket személyek, épületek és intézmények számára. Oda futott be minden információ a nagy és bonyolult szervezet működéséről, és a segélykérők is ott álltak sorba. Csak hogy érzékeltessük a vállalkozás nagyságát, idézzük fel: 12 kórházi részleget működtettek, 47 gyermekotthont tartottak fent, és bújtattak, élelmeztek, elláttak üldözötteket, 14 öregotthon tartozott hozzájuk és 8 ház a védett gettóban, legalább 3 ezer emberrel. Hét apácakolostorban és két szerzeteskolostorban szintén bújtattak embereket, öt népkonyhát is üzemeltettek.
És ami szintén ezreknek, tízezreknek jelentette a túlélést: Langlet ötlete nyomán 1944 májusától menleveleket állítottak ki az üldözötteknek. Éppen a Svéd Vöröskereszt által bevezetett Schutzbrief volt az előképe a Wallenberg-féle Schutzpassoknak – azaz a menleveleknek –, amelyek sok ember életét mentették meg. Erzsébet asszony szerint „az első dolog, amit a férjem megtervezett, a Schutzbrief volt, ahogy a Svéd Vöröskereszt kérte. Mire Wallenberg megérkezett, már körülbelül négyszáz ilyen lett kiadva. Úgy nézett ki, mint egy valódi útlevél”. „Persze valójában ennek diplomáciai ereje nem volt, csak pszichológiai. Hiszen tényleg úgy nézett ki, mint egy svéd útlevél. Amíg nem jött Szálasi, addig mindenhol akceptálták” – tette hozzá Kasser.
A Svéd Vöröskereszt együtt dolgozott Wallenberggel. „Ismertük egymást. Amikor először találkoztunk, elmondtam Wallenbergnek, hogy mit csinálunk, ő meg azt ajánlotta, hogy dolgozzunk együtt. Különben is, te ismered itt az embereket – mondta. – És légy szíves, fordíts nekem. Mert ő ugyan jól tudott németül is, de nem mindenki, akivel tárgyalnia kellett” – idézte fel Kasserné, aki jó párszor tolmácsolt Wallenbergnek.Egyik legemlékezetesebbnek azt tartja, amikor a Ferenczy László csendőr alezredessel folytatott tárgyaláson fordított. Ferenczy volt az egyik fő szervezője a zsidók deportálásának.
„Védett házakat kértünk, ahol elhelyezhetjük a védenceinket. Nyomasztó volt, hogy az egész épület tele volt felfegyverzett emberekkel. Aztán amikor Ferenczy színe elé kerültünk, az feldühödötten nekünk támadt, mondván: nem szégyelljük magunkat, hogy zsidóknak segítünk? Szörnyű dolgokat mondott.”
– És mit tetszett neki válaszolni? – szúrtam közbe.
– Hát, mit lehet erre válaszolni? Erre nincs válasz. Azért csináltam, mert különben szégyelltem volna magam. Annak, amit mondott, a jó részét nem is mertem lefordítani Wallenbergnek, mert féltem, hogy ha megérti, akkor kijön a béketűréséből, oda a diplomáciai modor, és akkor semmire nem jutunk. (…) Végül aztán Ferenczy kidühöngte magát, és Wallenberg elérte nála, hogy kaptunk három épületet, amelyek a svéd követség védelme alatt álltak. 650 embert helyezhettünk el ott, hogy amint lehetséges, elhagyják az országot, és elmenjenek Svédországba. Kihasználva Ferenczy nagylelkűségi rohamát, a férjem azt is elérte, hogy pár házat a Vöröskereszt védelme alá tudtunk helyeztetni a Pozsonyi út környékén.
A hónapokig tartó munka egyáltalán nem volt veszélytelen – bár sokan segítettek nekik, ellenségeik is bőven akadtak. A házaspár a legdrámaibb élményét egymás szavába vágva mondta el. Erzsébet kezdte:
„Január 8-án az Izsó utcai házunkban letartóztatták a férjemet zsidóbújtatásért, és elvitték. Másnap elmentem Wallenberghez és Langlethez, akik akkor az Üllői úton voltak, hogy segítsenek. Mondtam nekik, hogy elvitték a Sanyit. Erre nevetve felelte Wallenberg, hogy tudja, de ne izguljak, már megszökött. Honnan tudja? Bemondta a rádió, hogy körözik. Amúgy ekkor láttam utoljára Valdemart és Raoult is.”
Kasser Sándor részletekkel is szolgált:
„A mellettünk lévő házban volt a német kémelhárító parancsnokság. Az oroszok meg már alig tíz kilométerre jártak csak tőlünk. A bombázások miatt a pincében húztuk meg magunkat, amikor bejött két-három nyilas, bakákkal. Azt mondták, hogy el kell vinniük minket a főhadiszállásra. Közben a feleségem megszökött a gyerekekkel, felkapta őket és elfutott. A ház előtt álló őr nem tudta, hogy az én feleségem, nem fogta meg. Láttam, hogy sikerült elmenekülniük. Akkor már gondolhattam a szökésre. Addig nem, mert különben a nyilasok a családomon álltak volna bosszút. Tudtam, milyenek. Szóval, bevittek a Veres Pálné utcába a parancsnokságra. Valami főnyilas elé rángattak. Ott ült egy irodában egy íróasztal mögött. Volt ott egy kanapé is, azon meg egy SS-tiszt aludt. És akkor a nyilas mondta, hogy az az utasítás, hogy fel kell minket vinni a várba. Közben felébredt az SS, és elkezdett kiabálni, hogy nem mennek ezek fel a várba. Én küldöm fel őket. És elővette a hatalmas revolverét. És ordított, hogy ő ismeri a svédeket, és ha nem lövöd le őket, akkor ezek meg fognak szökni. És beletette a revolverét a számba. Csak mondta, hogy ő tudja, hogy a svédekkel rettentően kell vigyázni, mert ő szolgált Norvégiában is. Hogy majd jönnek az én társaim, és kiszabadítanak, és lelövik a kísérő katonákat. Úgy látszik, ő ahhoz volt szokva, hogy van, ahol létezik ellenállás. (…) Aztán egy katona kísért minket le. A lépcsőn holttestek feküdtek. Odaértünk a kapuhoz, kint a másik oldalon már várt a rabszállító, hogy elvigyen minket. És ahogy kiléptünk, én ahelyett, hogy odamentem volna a rabomobilhoz velük, elkezdtem szaladni a másik irányba. Nem is vettek mindjárt észre. De aztán mégis, és lőttek utánam. Én meg rohantam”.
(Érdekes, hogy egy 1946-ban megjelent visszaemlékezésben egy bizonyos Gyöngyösi Dubán László úgy idézi fel, ő segített megszöknie Kassernek, igaz, ő a Városháza utca 14-béli nyilasközpontot említi mint helyszínt.)
„A Veres Pálné sarkán állt egy légelhárító ágyú, mellette egy bajuszos baka, aki kezelte. Látta, hogy futok és hogy tüzelnek rám. És akkor odaszólt nekem, hogy fussak be a házba és bújjak el a legfelső emeleten. Már bent voltam a házban, a kapu mögött, amikor hallottam, hogy a katona mondja az üldözőimnek, hogy ott, arra szaladt tovább, fussanak csak, mindjárt utolérik. Én meg felmentem a legfelső emeletre, ott találtam egy üres, kifosztott lakást. Minden ablak betörve, rémisztő januári hideg. Egy megmaradt ágy ágyneműtartójába feküdtem bele és magamra csuktam a tetejét. Reggel aztán elmerészkedtem a közelben lakó szüleimhez. Ők már a rádióból hallották, hogy köröznek. Nem volt semmi papírom. És ha elfognak dokumentum nélkül, akkor mint katonaszökevényt a helyszínen agyonlőnek. Akkor a húgom elment, és egy házmestertől szerzett egy születési bizonyítványt, meg még valami papírt. Addigra a házmesterek átálltak a mi oldalunkra. Közel voltak már az oroszok.”
