Kréta és gumibot – Stefanik Krisztina pszichológus: Gyermeki agresszióra agresszióval felelni erkölcsi csőd
Az időszámításunk előtti 5. században élt Szókratész – iróniával mondom, a liberális Szókratész – panaszaiból tudjuk, „a mai fiatalok” nem tisztelik a kort, „fenyegetik, bántják a tanáraikat”. Erőszakos események az iskolában mindig voltak. Nem lehet, hogy a mobiltelefon, a közösségi média kelt olyan benyomást, hogy az erőszak mindent behálóz?
Sajnos nem. Az erőszak terjedését valóban igazolják a kutatási adatok. Egyértelmű, követhető növekedést látunk. Csak mellékesen teszem hozzá: sokan, ha agresszióról beszélnek, ütésre, rúgásra, fizikai erőszakra gondolnak, pedig az agressziónak ezernyi változata van. A mentális bántalmazás, sőt az elhanyagolás is agresszió. Bizonyos értelemben az ismétlődő megalázás és elhanyagolás rosszabb, miközben a fizikai agresszió láthatóbb a mobiltelefonok, online közlési formák miatt. Azok a gyerekek, akik különleges bánásmódot igényelnének (mozgáskorlátozottak, autizmussal élők), egyre nagyobb arányban vannak kitéve iskolai bántalmazásnak. De a speciális problémákban nem érintett fiatalok fele is átélt már iskolai bántalmazást. Ez riasztó arány.
A felnőttek az iskolában nem agresszívek? Ők csupán az erőszakhullám elszenvedői?
Ez az, amibe kevésbé látunk bele. Egy lehetséges konfliktustípus, hogy a szülő bemegy az iskolába, hogy megfenyítse a gyermekét bántalmazó másik gyereket, nem ritkán a pedagógust. Az esetekről megbízható adataink nincsenek, tudományos terminológiával „anekdotikus adataink” vannak. Tudjuk, az emberek szeretik a leegyszerűsítő megoldásokat. Az iskolai agresszió komplex jelenség. Naiv elképzelés, hogy bejön a jóságos rendőr, megfegyelmezi a rosszalkodókat, jutalmazza a jókat. Mivel az agresszív viselkedésnek bonyolult háttere van, már késő akkor közbelépni, amikor a vihar tombol. Azelőtt kell tenni ellene, mielőtt elkezdődik.
Ha jól értem, megelőző munkáról van szó. A megelőzés figyelmet, plusz erőfeszítést, odafigyelést követel. Olyasmit, amire a túlterhelt, rosszul fizetett tanárnak se ideje, se energiája.
Mivel a megelőzés nehéz és munkás, nem szeretjük. Gondolkodást, szaktudást, szociális, pedagógiai és pszichológiai munkát igényel. És hogy ne beszéljünk mellé, pénzbe kerül. Az agresszíven viselkedő gyerek valójában azt jelzi, hogy bajban van, és nem csak az iskolában. Meg kell érteni és kezelni kell a viselkedése mögötti egyedi okokat. Világszerte léteznek megelőző programok, akkor is, ha nem működnek mindenütt jól. Szerencsére nálunk nincsenek az amerikai iskolákban előforduló elborzasztó jelenségek, de ez nem ok arra, hogy szemet hunyjunk a rendszer problémái felett.
Sok minden függ majd attól, hogy milyen az iskolarendőr, és milyen az iskola.
A válságrégiókban, ahol az átlagnál több szegény ember él, ahol magas a munkanélküliség, ahol nagy számban élnek reményvesztett, falujukhoz láncolt emberek, az agresszió szintje gyakran magasabb. A gyerekek egy része szélsőségesen frusztrált, kemény hatások érik, vagy olyan családi mintákat lát, amelyekben a problémákra adott válasz sokszor az indulat szabadon eresztése. Nagyon is szimpla reakció erre, hogy jön az iskolaőr, leteperi, lefújja, megbilincseli azokat, akik nem alkalmazkodnak. De ez nem válasz a probléma valódi hátterére.
Miért? Hogy kellene reagálni? Tudjuk, hogy az üzemszerűen gyakorolt erőszak bonyolult ügy. Önfegyelmet és – ki kell mondani – „szakértelmet” igényel. Lásd George Floyd tragikus halálát.
A düh- és a konfliktuskezelés tanítása is hasznos lehet, de a beavatkozást nem akkor kell kezdeni, mikor egy 16-18 éves kamasz egy felnőtt férfi erejével tombolni kezd. Akkor kell lépni, amikor az agresszió által veszélyeztetett gyerek még kicsi. Például ha már az óvodában észlelik ezt, és a család segítséget kap. Fontos lenne az olyan gyermekvédelem, amely nem csak adminisztratív szerepet lát el, valóban a családot védi. Fontos, hogy a gyermek ne azzal szembesüljön, hogy az anyját tetszés szerint bántalmazhatja egy agresszív családtag. Csakis akkor van némi esély, ha az elején lépünk közbe.
Erre a mai Magyarországon semmi esélyt nem látok.
Pedig itt érdemes kezdeni. Minden rendőri megoldás toldozás-foldozás. Először azt kell felderíteni, hogy picikorban van-e ilyen veszély. Aztán jöhet az iskola, ahol megfelelő minőségű és számú tanársegítő működik. Ember, pedagógus kell ahhoz, hogy az egyéni figyelem és a sikerélmény a gyerek életében kezdettől megjelenjen. Tudnia kell, hogy nem selejt, eldobható tárgy, hanem értékes ember. Gyermeki agresszióra agresszióval felelni nem csak erkölcsi csőd, szakmai katasztrófa is.
Az iskolaőrség felállítása népszerű bejelentés.
Természetesen, hisz a probléma tényleg fennáll. Az emberek szeretik azt látni, hogy végre „történik is valami”. A pedagógus is segítséget vár. Nincs fölkészülve arra, hogy magányosan álljon egy reményvesztett, destruktív társaság előtt.
Az igazság az ön javaslataival szemben az, hogy maguk a tanintézetek kérik az iskolarendőr bevetését.
Akik ezt kérik, félnek. Eszköztelennek érzik magukat. Olyasmiről álmodni sem mernek, hogy megfelelő létszámú, felkészült szakembergárda legyen mögöttük. Ahol egy szál rosszul fizetett pedagógus áll az osztályteremben, és az anyag leadásán kívül a gyerekekkel is birkóznia kell, ott nehéz bármit tenni.
Ahogyan a rendőri rendszert bevezetik, az amolyan ahogy esik, úgy puffan intézkedés. Még tűzoltásnak is kevés.
Egyelőre nem tudjuk, folyt-e alapos előkészítés. Voltak-e hatásvizsgálatok. Az autista emberek érdekvédelmi szervezete, az AOSZ a közös állásfoglalásunkkal házal, de eddig még nem ért el jelentős hatást. A válasz leginkább az, hogy ne aggódjanak, pedagógiailag, pszichológiailag felkészült rendőrök kerülnek az iskolákba. Honnan? Hol rejtőztek eddig?
Mégsem mehetünk el szó nélkül a dolog mellett. A rendőri fellépés önmagában is okozhat olyan traumát, mint a napi iskolai erőszak. Helyi háborúságoktól, oda- és visszatorlásoktól tarthatunk.
A helyzet nem biztató. Ha egy embert hatalmi pozícióba helyezünk, amelyben jogot kap arra, hogy megbilincseljen egy gyereket, ez rövid és hosszú távon is kárt okoz. Egy jól megtermett férfiember, ha szakszerűtlenül lép fel, súlyos sérülést is okozhat. Rövid távon nagy a veszély, hosszú távon pedig semmit nem old meg, sőt ártalmas.
Vegyünk egy pozitív forgatókönyvet. Lehet a rendőr barátságos bácsi, aki figyel rád, utánad hozza a padban felejtett uzsonnát, megköti a sáladat, kölcsönadja az esőkabátját.
Így van, bízzunk benne, hogy lesznek kedves iskolaőr bácsik, akiket szeretnek a gyerekek, akik a rendőri tekintélyükre támaszkodva finoman kezelik a kritikus helyzeteket. Ahogy az is lehet, hogy nincs személyes varázs, csak izom és ütőerő van. Magam is biztos vagyok abban, hogy ha a gyerekemet valaki bántaná – nem muszáj iskolaőrnek lennie –, fölháborodva mennék be az iskolába. És az már kulturális kérdés, hogy a felháborodásomat miként adom ki. Nyilván nem fogok verekedni. De nem mindenki ilyen.
A hosszú távú hatásról nem beszéltünk.
Nem jó, ha a gyerek azt látja az őt nevelő intézményben, hogy agresszióra agresszió a felelet. Ha azt látom, hogy egy bácsi azért kapja a fizetését, hogy a rossz gyerekeket a földre nyomja, megtanulom, hogy az ütésre ütés a társadalmilag elfogadott válasz.
Ha azt látják, hogy itt vagy „te és csapatod”, veletek szemben áll az állami ellenség, amelynek képviselői már az iskolában is az ellenségeid, az milyen társadalmi hatást vált ki?
Ezt még nem látjuk tisztán. Egyelőre leragadtam annál, hogy a konkrét gyereket a konkrét erőszaktól meg kell védeni.
Felszínesen ismerem a fogalmat, amelyet a szakirodalom „az iskola csúszda a börtönbe” néven emleget.
Az iskola, amely bántalmazza a gyereket akár tettel, akár rossz szóval, egyúttal kriminalizálhatja is. És ha nincs védőháló, amely más értékeket közvetít, abból baj lehet. Kialakul egy olyan szubkultúra, amelyben a vezérelv az, hogy védd magad, sőt, a legjobb védekezés a támadás.
Autista gyerekek és az őrök
Az iskolai erőszak által potenciálisan fenyegetett csoportok egyike az autizmussal élő tanulók csoportja, miközben az is előfordulhat, hogy az ő viselkedésük tűnik agresszívnak. Pedig az autista gyerekek a legritkábban bántanak valakit szándékosan. Nehezen értik, miként hat a másik emberre a fellépésük, milyen szándékok, elvárások, érzelmek vannak a viselkedésük hátterében. Ha valakire csúnyán rámordulunk, mi tudjuk, hogy az illetőnek az fájni fog, működnek azok a szociális készségeink, amelyek a sértést érzékelhetővé teszik. Az autista embereknél gyakran nem ez a helyzet. Stefanik Krisztina szerint meg tudjuk előzni a problémás helyzeteket, ha megértjük, mi okozhat stresszt, félelmet, frusztrációt az autista gyereknek.
A szakember példát is említ. Az autizmusban gyakori a szenzoros érzékenység. Zajokra, szagokra, fényekre, érintésre oly mértékben érzékenyek lehetnek, ami számunkra felfoghatatlan. De szorongás forrása lehet egy érthetetlen elvárás, egy ironikus megjegyzés, egy váratlan, kiszámíthatatlan helyzet is. A szorongás és a stressz okozhat agresszívnak is értelmezhető megnyilvánulásokat. Az iskolában mindez számos félreértéshez vezethet. Ha a pedagógus vagy az iskolaőr nem érti ezt az állapotot, hajlamos úgy reagálni, mintha egy kezelhetetlen, agresszív fiatallal állna szemben. Az autizmussal élő emberek érdekvédelmi szervezetei ezért tartanak attól, hogy az őrök megjelenése veszélyeztetheti az autista tanulókat.
