Írók a politikai karavánon - Krusovszky Dénes az irodalmi élet válságáról
Egy nagy sikerű regény után mégis visszafordult a versekhez. Miért?
Amíg a regényt írtam, sok kisprózaötletem volt, és azt terveztem, novelláskötettel folytatom majd. Aztán valahogy mégis a versek jöttek. Költőként kezdtem a pályámat, mondhatni, a líra a természetes közegem, és az, hogy közben volt egy regényem is, nem jelenti, hogy a versek ne lennének fontosak, sőt, a legfontosabbak.
Emellett publicisztikákat is ír. Kevés az ilyen sokoldalú szerző a hazai kortárs irodalomban.
Szerintem sokan vannak, akik több műfajban is tehetségesek, csak az irodalmi közeg szereti, ha könnyen beazonosítható a szerző. Sokszor a kritika is ezt erősíti, illetve a közönség nyomása, amely főleg a regényekre rezonál.
Vagyis aki írói brandet akar építeni, írjon regényt?
A verseknek is van nálunk stabil közönségük, lelkes, elkötelezett, kritikus olvasótábor. Ám jóval szűkebb, mint a regényolvasóké. Egyébként a brand nagyon népszerű téma lett, és érdekes, hogy generációs alapon mennyire másként viszonyulnak hozzá. Idősebb író barátaim gyakran panaszolják, hogy régen a könyveket adták el, ma a szerzőket. Ők ahhoz szokták hozzá, hogy az irodalom elemelkedik a piactól, csakhogy a körülmények sokat változtak, és ma már a szépirodalmi kiadók is egyre inkább használják a piaci marketingeszközöket. A Libri-díj kapcsán például meghívtak az RTL Klubba Szvoren Edinával együtt, abba a stúdióba, ahol korábban a Való Világot vették fel. És miközben a műsorvezetővel beszélgettünk, mellettünk főztek, utánunk meg jött egy kutyakozmetikus. Elég bizarr volt, de valahol megértettem a Libri szándékát is, hiszen így lehet új olvasókra szert tenni. És akár egy reggeli műsorban is lehet fontos témákról értelmesen beszélni, még ha elég ritkán sikerül is.
A regénye kapcsán azt nyilatkozta: „Amikor az ember levesz egy könyvet a polcról, nagyon egyszerű hívószavaknak kell betalálniuk.” Az Áttetsző viszonyoknak mik a hívószavai?
Ez főleg a prózára vonatkozik, egy verseskötet sok szempontból másképpen működik. Az Áttetsző viszonyoknak nincsenek konkrét témái, bár a korábbi verseimhez képest a külvilág történései, reális szituációk sokkal inkább megjelennek benne, igaz, szürreális torzításban, és a versek hangulata is fanyarabb. Úgy látszik, ahogy az ember öregszik, kevésbé látja tragikusnak a dolgokat, mint huszonévesen. Ez is egy tanulási folyamat, amit pár éve mély fájdalommal éltem meg, azt ma már ironikus távolságtartással szemlélem. Mint a politikát is, amely egyszerre tűnik tragikusnak és röhejesnek.
Évek óta Bécsben él a családjával. A honi közélet miatt emigrált oda?
Nem, a feleségem a bécsi egyetemen tanít, én pedig szeretem ezt a kint is vagyok, bent is vagyok életformát. Bécsben magyarul írtam a könyveimet és küldtem haza a cikkeimet, úgyhogy én vagyok az a szerencsétlen alak, aki nyugatra megy, de hazafelé dolgozik. Nem tudtam, és nem is nagyon akartam részévé válni a bécsi kulturális életnek, noha amikor meghívtak valahová, mindenki nagyon kedves volt velem. De ettől még nem leszek osztrák szerző.
A járvány idejére mégis hazajöttek, több hónapja Budapesten vannak. Hogy érzi magát itthon?
Nekünk nagy könnyebbség most itt lenni. Bécsben előbb kezdődött a járvány, és szigorúbbak voltak a korlátozások. Bezártak az óvodák, a játszóterek, de még bevásárolni is csak kétszer lehetett kimenni egy héten. Mi meg ott voltunk három gyerekkel egy társasházi lakásban. Még nyitva voltak a határok, így hát hazajöttünk, mert itt van egy kertes házunk. Amúgy a magyar közéletet Bécsben ugyanolyan nyomasztónak élem meg, ugyanúgy érint, hiszen a könyveim a magyar könyvpiacon, a cikkeim a magyar sajtóban jelennek meg. Mentálhigiénés szempontból annyiban jobb kint, hogy a bécsi utcákon más a hangulat, nem látni olyan uszító plakátokat, mint itthon.
A válság azonban ugyanúgy sújtja Ausztriát és a többi országot, mint minket. Legfeljebb a válság kezelésében vannak különbségek.
Hatalmasak a különbségek. Az osztrák kormány egyik első intézkedése volt, hogy számos forrást felszabadított a kulturális terület javára. Magyarországon nem volt nagy serénykedés ezen a téren sem. Egy cikk miatt leveleztem erről a PIM igazgatójával, Demeter Szilárddal, aki cinikusan azt válaszolta: a magyar szerzőknek ott a Karantének pályázat. A szövegeket gyorsított eljárásban bírálják el, és a 25 ezer forintos honoráriumot azonnal fizetik, nem a megjelenés után.
Remek kezdeményezés. Mi ezzel a baj?
A pályázat lebonyolítására szánt állami forrásokat átadták az Előretolt Helyőrség folyóiratnak, amelynek egyik alapító főszerkesztője épp Demeter Szilárd, és ez az Orbán János Dénes-féle állami íróiskola hivatalos lapja. Mindketten nyíltan elkötelezettek a kormány mellett. De a politikai elfogultság csak egy dolog, nagyobb baj a szakmai színvonal hiánya. És miközben ők óriási állami támogatásokat kapnak, a többi folyóirat a fennmaradásáért küzd. Beszéltem megbecsült lapok szerkesztőivel, számukra létfontosságú forrás lenne az NKA folyóirat-pályázata, amelyet akkor még ki sem írtak. Sok szerkesztő emiatt január óta nem veszi fel a fizetését, és vannak nagynevű lapok, ahol a szerzőknek sem tudnak honoráriumot fizetni március óta, mert csak így képesek a nyomdát kifizetni, és megjelentetni az új számokat.
A kormány közben elindított egy másik programot, a „Köszönjük, Magyarország!”-ot, a jövedelem nélkül maradt szabadúszó művészek megsegítésére. Írók, költők, dramaturgok pályázhatnak a PIM-nél, fejenként maximum bruttó 150 ezer forintra. A pénzt azonban meg is kell szolgálniuk. A dramaturgok forgatókönyvet írhatnak az iskolai trianoni ünnepségekre. Pályázhatnak a PIM-nél zeneszerzők is, nekik zeneművet kell komponálniuk a trianoni évfordulóra. Az íróknak három különböző helyszínen kell fellépniük. Nem világos, hogy hol. Vagy ön tudja?
Halvány fogalmam sincs. Ezek teljesen abszurd, átláthatatlan elvárások. Szándékosan ködösítenek, hogy aki belekerül ebbe a játéktérbe, azon bármit számon lehessen kérni. De van ebben szerintem ügyetlenség is. Hasonló volt a helyzet a Térey-ösztöndíjjal is, ott a támogatást nyert szerzőknek az Írókaraván sorozatban kell részt venniük, amit a Petőfi Irodalmi Ügynökség szervez majd, ha már lehet rendezvényeket tartani. Csupán két dolog nem érthető ezzel kapcsolatban: az egyik, hogy mi ez az ügynökség pontosan, a másik, hogy mi az Írókaraván.
Azóta megoldódott a rejtély?
Ha jól emlékszem, Demeter Szilárd PIM-igazgatói pályázatában szerepelt először az ügynökség terve. Egy íróközvetítő szervezetet vizionált, amelyet összekötnének a Nemzeti Művelődési Intézettel, és ha mondjuk, az alsópáhoki művház anyák napi műsort akar csinálni, csak betelefonálnak az ügynökségre, azok meg kiutalnak nekik egy költőt.
Mint az ötvenes években, amikor a pártközpontból falujárásra küldték az író elvtársakat. De térjünk vissza a válsághoz, Ausztriában, Csehországban, Szlovákiában is alanyi jogon, vissza nem térítendő összegekkel segítenek a bajba jutott művészeknek. A Szépírók Társasága ezekre a példákra hivatkozva nyílt levélben kérte, hogy itt is alanyi jogon járjon a támogatás, és ne a kultúrpolitikai elfogultságoktól függjön. Demeter Szilárd válaszában megjegyezte: „A Szépírók Társasága elnökségének fogalma sincs az állam, a kultúra és úgy általában a demokrácia működéséről”. Mit szól ehhez?
Demeter úgy gondolja, a megválasztott kormány annak oszt pénzt, akinek akar, olyan feltételekkel, amilyenekkel akar, és semmiféle konszenzusra nem kell törekednie a kulturális élet szereplőivel. Szerinte a szakmának és a civil szervezeteknek nincs joguk kontrollálni a hatalmat, és beleszólni a pénzek elosztásába. Ami azt illeti, teljesen igaza van, csak ahol így működnek a dolgok, azt nem demokráciának hívják.
A PIM igazgatója nem az írókat képviseli, hanem a politikát az írókkal szemben. Ez abszolút diktatórikus kultúrpolitika.
Valóban, de hát ez már akkor egyértelmű volt, amikor megtették őt a PIM igazgatójának Prőhle Gergely eltávolítása után. Demetert íróként nem tartották számon, nem voltak sikerei, viszont a politikai pályán annál jobban érvényesült. A Századvég politikai elemzője volt, Orbán Viktor szövegírója, és felteszem, neki a PIM is csak ugródeszka. Folyamatosan gyűjti a pozíciókat, máris kormánybiztosként felügyeli az Országos Széchényi Könyvtárat. Voltaképp egy kulturális árnyékminisztériumot próbál felépíteni. Tavaly beadott egy törvénytervezetet az NKA megszüntetésére, nyilván azért, hogy az „irodalmi erőközpontján” keresztül magához vonja a kulturális támogatások feletti hatalmat. Karakán jellemét mutatja, hogy miután a decemberben benyújtott törvényjavaslatából nem lett semmi, februárban már az NKA egyik vezetője lett, Kásler Miklós miniszteri kinevezettjeként.
Tipikus unortodox sikertörténet! Csak hát közben az irodalmi életben egyre súlyosabb a helyzet. A tavaszi, nyári könyvfesztiválokat nem tudják megrendezni, a Margót is csak online. A könyvesboltok hónapokkal ezelőtt bezártak. Mindez hatalmas veszteség a kiadóknak, a szerzőknek is.
Nagyon sok minden múlik a következő hónapokon, ami azért sem szerencsés, mert a nyár általában holtidény a könyvpiacon. A két nagy kiadói és kereskedői csoportnak, a Librinek és a Lírának talán van annyi tartaléka, hogy átvészelje ezt a helyzetet, a kis kiadókat viszont máris csőd fenyegeti. Az írók ebben a kiszolgáltatott helyzetben vagy megkötik az alkuikat a hatalommal, és mondjuk megírják azt a Trianon-dalt, amit kérnek tőlük, vagy önként lemondanak arról, hogy közpénzből támogatásokhoz jussanak. A baj az, hogy azok a pénzforrások is veszélybe kerültek, amelyekből a szerzők jellemzően fenn szokták tartani magukat, a sajtó, különösen a nyomtatott lapok is egyre rosszabb helyzetben vannak, a válság miatt pedig a kiadók először a külföldi művek megjelentetését állították le. Tehát nem nagyon akad se újságírói, se műfordítói munka.
Attól tart, hogy még inkább kiéleződnek az írótársadalmon belüli egzisztenciális és morális ellentétek?
Nem tartok ettől, mert biztos, hogy így lesz.
