„Ilyen puklit egészséges ember túlél” – megalázó szöveggel rázták le a kórházban a nevelőapját elveszítő fiút

Sós János áttétes hasnyálmirigyrákban szenvedett, napjai meg voltak számlálva. De ahogyan végül meghalt, azon a nevelt fia képtelen túllépni.

„Nevelőapám, néhai Sós János a körzeti orvosa javallatára bekerült a jászberényi Szent Erzsébet Kórház gasztroenterológia osztályára – kezdte levelét Lakatos Gábor. – A kórházi felvételi dokumentációkból kitűnik (áttétes hasnyálmirigyrákkal diag­­nosztizálták, a kemoterápiás kezelés és a bevitt kevés táplálék hatására legyengült állapotban), hogy bár nagyon beteg volt, de sem felfekvése, sem külsérelmi nyomok nem voltak észlelhetők rajta.”

Fotó: MTI  / Marjai János

A férfi azt írta, édesanyja jelezte az osztályos nővéreknek, hogy nevelőapjának bioritmusa az elmúlt hetekben felborult, és éjszaka az állapotát meghazudtolóan aktív, bizonytalanul ugyan, de önállóan közlekedett. „Ezt azért tartotta fontosnak jelezni betegfelvételkor, hogy a kórház ápolói, orvosai értesüljenek arról, hogy az állapota miatt nagy a kockázata, hogy elesik, így előre megtegyék az óvintézkedést, nehogy valamilyen baleset történjen. Az egyik ápolónő ki is kötötte a kezét, de egyéb óvintézkedés nem történt.”

Sós János az egyik éjszaka leesett az ágyról. Koponyaalapi és bordatörést, valamint súlyos zúzódásokat szenvedett, hajnalban meghalt. Lakatos Gábor szerint „a halotti bizonyítványból egyértelműen kiderült, hogy közvetlen halálához a baleset okozta sérülések vezettek. Ezt az orvosszakértői vélemény, rendőrségi jegyzőkönyv is alátámasztja. Bár mindegyik megjegyzi, hogy nevelőapám súlyos állapota nagymértékben befolyással volt arra, hogy a sérüléseibe belehalt, illetve hogy alapbetegsége is halállal végződött volna.”

Lakatos Gábor elismeri, tisztában voltak nevelőapja állapotának súlyosságával, és az is valószínűsíthető, hogy az esés és az ütés következménye sokkal nagyobb kockázatot jelent egy ilyen betegnél, mint egy egészséges embernél, de „a tény ettől még tény marad. Egyáltalán nem mindegy, hogy szerettünk miben hal meg, természetes halállal vagy baleset miatt, illetve hogy ez a tragikus esemény mikor következik be, mikor veszítjük el és milyen körülmények között.”

A család a dokumentumokban sok ellentétes megállapításra bukkant. Találkozót kértek a megbízott főigazgatótól,  de

Lakatos Gábor szerint megalázó volt az a hozzáállás, ahogy ügyüket kezelték. „Szerintük apukám így is, úgy is meghalt volna, sőt, az is elhangzott: egy ilyen puklit egészséges ember túlél” – emlékszik a kórházi beszélgetésre a férfi.

A nevelőapa balesete annak ellenére történt meg, hogy külön felhívták az ápoló személyzet figyelmét a férfi esti-éjszakai aktivitására, és kérték, tegyenek olyan intézkedéseket, amelyekkel meg tudják óvni a testi épségét. Mindennek tudatában miért nem jártak el kellő gondossággal, hogy a baleset ne következhessen be?

A kórház és az Emberi Erőforrások Minisztériuma lapzártánkig nem válaszolt megkeresésünkre. Álláspontjukról annyit tudunk, amennyit a hozzátartozóknak írt levelük tartalmaz. Eszerint minden a jogszabályi előírások szerint történt, szakdolgozóik és orvosaik ezeket maximálisan betartva, az elvárható legnagyobb gondossággal jártak el.

A történet nem egyedi. A fő kérdés minden ügyben ugyanaz: az ápoló- és orvoshiány szerepet játszhat-e a kórházi halálozási statisztika romlásában. Előfordulhat-e olyan helyzet, amikor egy beteg azért nem kap elegendő figyelmet az alapbetegségén túli problémái kapcsán, mert már eleve gyógyíthatatlan?

Kovácsy Zsombor egészségügyi szakjogász és ügyvéd gyakran találkozik ilyen esetekkel.

,,Meglehetősen sok olyan eset van, hogy egy gyógyíthatatlan, akár végstádiumú beteg élete szerettei véleménye szerint nem úgy fejeződik be, ahogy azt a betegsége indokolná. Nem feltételezem, hogy a személyzet tagjai, akik olyan osztályokon dolgoznak, ahol a munkájuk mindennapi része a halál, úgy gondolkoznának, hogy a betegnek már úgyis mindegy, az ugyanis önmagában bűn, ha valakit segítség, támogatás híján »hagynak« meghalni" – mondja Kovácsy Zsombor, aki viszont a kártérítés kérdését már patikamérlegre teszi. ,,Ezekben az esetekben, ha tényleg történt mulasztás, felmerülhet személyiségi jogi sérelem, többek között az, hogy a családtagtól nem tudtak elbúcsúzni. Más kérdés a tényleges kártérítés, itt ugyanis már számít, hogy az elhunyt mondjuk egészséges, akár családfenntartó volt-e, vagy éppen súlyos, gyógyíthatatlan beteg.  Ebben az esetben a tényleges anyagi veszteség adja a megítélt összeg alapját"— magyarázza a helyzetet szigorúan jogi szempontból az ügyvéd.

Bodnár Ágnes betegjogi szakértő szintén azt tapasztalja: egyre gyakoribb, hogy a gyógyíthatatlan betegeknél előforduló egyéb megbetegedések ellátása során lemondanak róluk, ahelyett hogy a hátralévő időben javítanák az életminőségüket, tiszteletben tartva a fájdalomcsillapításhoz, az emberi méltósághoz való jogukat.

 

Ápoló kerestetik

Az egészségügyben tapasztalható munkaerőhiány megoldása égető kérdés. Kisebb-nagyobb előrelépések, béremelések voltak ugyan, de ez kevés.

– Szeretnénk, ha lenne egészségügyi dolgozói bértábla, ami igazodik a minimálbérhez – mondja Bugarszki Miklós, a Magyar Ápolási Egyesület elnöke. – Ma ugyanis 18 éves szolgálati viszony után jut el egy szakdolgozó oda, hogy a fizetése meghaladja a bruttó 181 ezer forintot. Átfogó modellre lenne szükség ahhoz, hogy egyrészt a fiatalok vonzónak lássák a szakmát, másrészt hogy visszacsábítsuk a pályaelhagyókat. Egyébként még a nálunk sokkal jobb helyzetben lévő országokban, mint például Svédországban is tudják: kell életpályamodell. Itthon öt éve még a vidéki kórházakban saját képzési rendszerben megoldották az utánpótlást, ma már ott sem.

 

Az ellátási gondok abból következnek, hogy hiányzik a kellő számú ápoló, egészségügyi szakember. Ma már kritikus a helyzet. A szakdolgozók 25-30 százaléka eltűnt a rendszerből, a maradókra háruló, megsokszorozódott feladat pedig óhatatlanul kódolja: sérül a betegbiztonság.

Bugarszki Miklós, a Magyar Ápolási Egyesület elnöke szerint balesetek még a világ legfejlettebb egészségügyi rendszereiben is előfordulnak, kérdés, hogy ezt hol mennyire ismerik el. Akadnak olyan technikák és eszközök, mint például az oldalrács, amelyekkel meg lehet előzni a tragédiákhoz vezető baleseteket.

– Sós János esetét nem ismerem, de mint bármely más hasonló tragédiánál, ennél is

jóhiszeműen azt feltételezem, hogy a kollégák a legnagyobb hozzáértéssel látták el a feladatukat. Az viszont már kérdés, ekkora létszámhiány mennyire redukálja a betegekre fordítható időt. Ha csak azt nézzük, hogy két nővér visz egy 34 ágyas osztályt 12 órás műszakban, az idő fele elmegy gyógyszer- és ételosztásra, orvosi vizitekre. Összességében biztos, hogy kevesebb mint egy óra marad naponta egy betegre, ami azért is megdöbbentő, mert az otthoni szakápolásnál három órában szabják meg a határt,

amin felül már kórházba kell küldeni a beteget. Vagyis azt feltételezzük, hogy ezekben az esetekben ennél többet igényel a rászoruló, hiszen azért kell átadni a magasabb szintű ellátásba – magyarázza az elnök. Hozzáteszi: a jobb egészségügyi helyzetű országokban egy szakdolgozóra legfeljebb hat-hét beteg jut, míg nálunk legalább tizenöt. Az is gyakori, hogy egy beteg ellátásához két ápolóra van szükség.

– Gondoljuk el, mi történik, amikor egy sebészeti osztályon van öt orvos és két ápoló: utóbbiaknak a doktorokat is ki kell szolgálniuk. Könnyen belátható, hogy elképesztő feladat hárul rájuk. És sajnos vannak tipikusan olyan jelenségek, amelyeket az ápolók hiánya idéz elő. Ilyen a felfekvés, amit sokszor éppen azért nem tudunk megelőzni, mert nincs rá idő. Pedig a kezelése drága, súlyos esetekben szepszist is okozhat.