Ijesztő: Orbán szerint ez a törvényes rend
Nem az a meghökkentő, hogy a kiemelt közbeszerzési pályázatokról szűk körben maga a kormányfő dönt, ez a rendszer átalakítása óta szervezetileg is nyilvánvaló, hanem az, hogy Orbán ezt így tartja természetesnek.
Orbánék kommunikációs stábja ezúttal is elérte a célját: a csapból is az általuk bedobott gumicsont témák, a halálbüntetés és a menekültügy folynak, a Fidesz számára igazán veszélyes dolgok, például a brókerbotrányban való érintettségük vagy a devizahitelesek félrevezetése a háttérbe szorulnak. Pedig jól látható, hogy a kényes témákkal, amelyekre nincs alaposan előkészített forgatókönyv, igencsak zavarba lehet hozni a fideszes propagandagépezetet, és a maga csupasz valójában szembesülhetünk az orbáni rendszer lényegével.
Legfrissebb példája ennek a volt amerikai nagykövet asszony könyve kapcsán kipattant vita. A szerző saját személyes élményei között számos olyan történetet, beszélgetést idéz, ami nem éppen a legjobb színben tünteti fel Orbánékat. A szaftos sztorik közül a legérdekesebb annak felidézése, mit mondott a volt fejlesztési miniszter a nagykövetnek a pályázati döntésekről. A könyv szerint Németh Lászlóné kijelentette, hogy a fontos pályázatokról hetente egyeztettek a kormányfővel, és eldöntötték azt is, kik nyerjenek.
A megdöbbentő ebben az volt, hogy lényegében beismerte, amit egyébként mindenki sejtett, hogy a nagy pénzekről a döntések legfelső szinten, nem pedig az arra hivatott szervezeti és szakmai rend szerint születnek. Az igazán érdekes fejlemény csak ezután következett: az RTL Klub kérdésére Orbán Viktor lényegében megerősítette Némethné szavait, büszkén hozzátéve, ez a törvényes rend, most is így van, csak a miniszter személye változott.
A kormányfő nyilatkozatából fekete-fehéren kiderült, hogy a legtermészetesebb dolognak, sőt törvényesnek tartja, hogy maga döntsön a kiemelt pályázatokról és a nyertesekről. Ez annyira bevett dolog lehet, hogy Orbánban nem szólalt meg a vészcsengő: vigyázat, olyat mondok, amit nem lenne szabad. Szó sincs ugyanis arról, hogy ez az eljárás lenne a törvény, a döntések ilyen centralizációja valójában ellentétes a hazai és még inkább az uniós szabályozással. A pályázati rendszernek éppen az lenne a lényege, hogy pártatlan, szakmai szempontok alapján választják ki a legjobb ajánlatokat, és azokról politikai grémium nem dönthet.
Két nap múlva Orbánéknál is leesett a tantusz, hogy elszólták magukat. Sebtiben korrigált a kormányfő, mondván, minden a nyilvánosság által ismert rendben történik a pályázatokkal, amit az EU is jóváhagyott. Ebben a kijelentésben az a furcsa, hogy egyrészt nem cáfolja egyértelműen a korábbi nyilatkozatát, másrészt az unió éppen hogy kifogásolja a támogatások elosztásának magyar gyakorlatát, olyannyira, hogy emiatt nemrégiben egy vizsgálat nyomán több program kifizetéseit is leállította. Pontosan a döntési folyamat átláthatóságát hiányolták, és azt, hogy ennek nyomán az áttekintett projektek nagy részében sokkal többet fizettek ki, mint amennyi szükséges lett volna.
Brüsszel megkérdőjelezi a Nemzeti Fejlesztési Kabinet létjogosultságát is, amelyet másfél éve hoztak létre a pályázati prioritások és kiemelt projektek eldöntésére. Az NFK keretei között a kormányfő, a hivatali apparátusát vezető miniszter, valamint a két gazdasági miniszter ebben a szűk körben határozhat a fontos beruházásokról, de a törvényben szó sincs arról, hogy konkrét pályázatokról dönthetnek, legkevésbé a nyertesekről.
A gyakorlatban azonban vélhetően mégis ez történik, ahogy az Némethné elszólásának orbáni – az RTL Klubnak történő – megerősítéséből kiderül. Az azt követő elkésett magyarázkodás lényegében az eredeti kijelentést hitelesíti: vagy a törvény szövegére hivatkoznak, vagy – mint a szóvivő – a fogalmak pontatlan használatáról beszélnek, azaz megint mindenki félreérti Orbánékat. A cinikus arrogancia pálmáját ezúttal is Lázár János viszi el, aki a parlamentben „amerikai meseirodalomnak”, a nagykövet „keresetkiegészítő tevékenységének” minősítette a Némethnét idéző részeket, hallgatva arról, hogy a kormányfő nem cáfolta azokat.
Ahogy azt sem, hogy a könyv őt is idézi, amint nemes egyszerűséggel „bullshitnek”, azaz értelemszerű fordításban „lószarnak” minősíti a demokrácia emlegetését a kormányát ért kritikákkal kapcsolatban. Pedig lenne miért tiltakoznia, ha ez nem lenne igaz, mert felfogásának és gondolkodásmódjának lényegét ilyen tömören és pőrén még senki nem fogalmazta meg. Ehhez képest a pályázatok személyes eldöntésének felvállalása szinte jelentéktelen apróságnak tűnik.
