Igyekszünk nem mattot kapni – Családi vitorlás az északi vizeken

– Az idei jegesmedvék jobbak voltak, mint a tavalyiak.
– Mitől jobb egyik, mint a másik?
– A tavalyiak jégen álldogáltak, alig látszottak a fehér háttér előtt. Az ­ideiek viszont a parton mászkáltak, jól kivehető volt a hatalmas fehér testük. Nem megyünk be a nappaliba? Ott melegebb van.

A huszonegy éves Balaton Csengével beszélgetünk, neki magától értetődő, hogy a családi nyaralás után jegesmedvéket osztályoz, most meg fázik a konyhában. Én somolygok. Ő fázik? Aki családjával túl van az ötödik, északi vizeken tett vitorlástúrán?

– Mindig nyáron hajózunk, olyankor ott kellemes, amolyan kora tavaszi időjárás van. Néha 10-12 fokig fölmegy a hőmérséklet, de az is előfordul, hogy havazik és öt hétig nappal van.

Ilyenkor bosszantó, hogy esténként, amikor laptopon mozizik a család (az egyik kedvenc filmjük az Isten hozott az Isten háta mögött – mi más), besüt a nap, még éjfélkor is.

Szóval áttelepedünk a nappaliba, ahol hatalmas kandalló ontja a meleget. Odébb, a zongorán minikiállítás. Jegesmedve alakú kanadai rendszámtábla, mínusz száz fokig strapabíró hótaposó, egy púpos bálna csigolyája Cross Islandről, Alaszkából.

Fotó: Kovalovszky Dániel

– Látod? Itt volt idén a szülinapom! – mutat az északi féltekét ábrázoló térképen egy alaszkai pontra, Nome városára Kristóf. Ott tartották a hetediket.

– Csenge kormányzott, mi meg apával fújtuk a lufikat, de nem ment, és én találtam ki, hogy akkor használjuk a csónakpumpát! Kaptam legót meg svájci gyerekbicskát! És amikor lehorgonyoztunk, közel a parthoz, láttam egy anyuka jegesmedvét két boccsal! Az ám nagyon ritka!
Aztán apró üvegcsét mutat:

– Ez arany! Én mostam egy délután alatt, amikor Csenge összebarátkozott Alexszel, az aranyásóval.

Kristóf első születésnapját az Adrián ünnepelték, a másodikat hazai vizeken, aztán Izlandon, Grönlandon, Kanadában, majd az északnyugati átjáróban, és a hetediket Alaszkában. Torta is mindig került, Illencz Orsolya (év közben biológia–kémia szakos tanár) már kikísérletezte, hogyan lehet háborgó óceánon is viszonylag stabil pudingtortát szervírozni az ünnepeltnek. Persze nincs könnyű dolga: nem véletlen, hogy a 11 méter hosszú és legszélesebb pontján 3,5 méter széles, Maia nevű vitorláson a konyhába extra felszerelés is került. Derékmagasságban egy pánt, amivel Orsolya oda tudja kötni magát a sütőhöz, ha épp nem ideálisak a közlekedési viszonyok. A Maia egyébként a Pleiadok (Fiastyúk) csillagkép legfényesebb csillaga. A vitorlás puritán, egy légterű hajó, egyik felében U alakú paddal és asztallal, ami lesüllyeszthető, így éjjel az asztalból és a padból ágy lesz. A vécében egyedül Kristóf tud kényelmesen leülni.

– Egy pisilés negyedóra. Három réteg nadrág és pulóver le és föl, le és föl – magyarázza a kisfiú, aztán meg már azt mutatja, milyen a szorítónyolcas és a tátra csomó, meséli, egyszer gondolt egyet és játszásiból összekötötte a kabin két oldalát sok-sok kötéllel. A felnőttek addig nem is tudtak lent közlekedni, amíg ki nem csomózták szegény Maia belsejét.

A vitorlás most Alaszkában várja a nyarat és gazdáit.

– Minden azzal kezdődött, hogy volt egy nyolc méter hosszú hajónk az Adrián, és szerettünk volna egy nagyobbat, amivel hosszabb utakra is mehetünk – mondja Balaton Zoltán, az édesapa. – A Maiát Angliában építették 34 éve, ott is kínálták eladásra. Gondoltuk, ha már ott van, körbehajózzuk az angol szigetet, megnézzük Írországot, Skóciát, az izlandi vulkánokat, aztán jövünk délre.

Csakhogy egyre-másra összefutottak hajósokkal, akik nem győzték bizonygatni: szép, szép Izland, de Grönland a jéghegyekkel, a bálnákkal, az az igazi varázslat.

– Úgyhogy még északabbra mentünk, eljutottunk Grönlandon a 75. szélességi fokig, aztán jött Észak-Kanada, majd az északnyugati átjáró.

Az Atlanti-óceánt a Csendes-óceánnal összekötő átjárót a Balaton család első magyarként hajózta át, tavaly két hónap alatt majd ötezer kilométert tettek meg.

– Vitorlázóknak átjutni az északnyugati átjárón olyan, mint hegymászóknak megmászni az Everestet. Az átjáró hosszú, keskeny, jeges folyosó. 2014-ben már ott voltunk a bejáratánál, abban az évben senki nem ért át azok közül, akikkel találkoztunk – mondja Csenge. Sokan kísérleteznek, de csak kevesen jutnak át.
A Balaton család sikeréről akkor vagy húsz hazai lap beszámolt.

– Montrealban voltunk épp, amikor olvastam a kommenteket. Az első: „Milyen jó, hogy megemelték a gyest, van, akinek erre is telik.” A második: „Micsoda felelőtlen banda, értesíteni kellene a gyámügyet.” Na, ott akkor be is fejeztem az olvasást – emlékszik vissza Zoltán. Azt mondja, mindig kellő óvatossággal indulnak el. – Amikor úgy mész át az úttesten, hogy villognak a lámpák, kiszámítod, melyik hullámban nem jönnek autók. Mi is megvárjuk az ablakot, amikor jó az idő, várhatóan átjárható a jég. Ez egy nagy sakkjátszma, ahol a világos me­ző a jég, a sötét az időjárás, ketyeg az óra, mi pedig igyekszünk nem mattot kapni.

Minden útra alaposan készülnek.

– Az első a mentális felkészülés. Az ilyet teljes lélekkel akarni kell – így Csenge.

Beszerzik a szükséges térképeket, jeges vizekre szóló útikönyveket. Persze ahány vidék, annyi tapasztalat. Ma már tudják, hogy Grönland jól feltérképezett, míg Kanadában komplett szigetek is meglepetésként érik a hajóst. Elengedhetetlen a műholdas telefon is, jártak már úgy, hogy az itthon vett kütyü a sarkkör fölött nem működött. Azóta tudják, pöpec műholdas telefont az utolsó kanadai faluban is lehet venni. És persze tartják a kapcsolatot a többi, északon hajózó ismerőssel. Irigység itt nincs.

– Olyanok vagyunk, mint egy nagy család, mindenkinek ugyanaz a dilije. Hat-nyolc hajó járja ezeket az északi vizeket, három-öt emberrel a fedélzetén. Mindenki tudja, az életünk múlhat egy-egy fontos tapasztalaton, pontos jégadaton – magyarázza Csenge.

Legvégső esetre mentőtutajuk is van, plusz vízhatlan zsákban párnapnyi étel és víz, meg műholdas jelzőbója, amivel a partiőrséget tudják értesíteni. Kristófra pedig külön gondoltak: a Maia fedélzetén sodronykötél fut végig, a kisfiút egy mellbekötőn keresztül kötéllel és karabinerrel erre rögzítik, nehogy a vízben kössön ki.

Életveszélyben eddig egyszer voltak, két éve, Észak-Kanadában, a Dundas-öbölben. Hajónaplójukban (amely a Balatonok.hu oldalról érhető el) ennek a fejezetnek a Dundas Harbour 27 órája címet adták, nem véletlenül.

– Tudtuk, hogy vihar várható, ezért egy nagy hegy melletti öbölben horgonyoztunk, hátha ott védve leszünk. Ám a vihar megkerülte a hegyet, száz kilométer per órás széllel ért oda. 27 órán keresztül ugrásra készen figyeltük, nehogy a horgony megadja magát, és elszabaduljon a hajó. Ha kellett, Csenge és Zoli együtt kúsztak a fedélzeten a szél által kibontott vitorlákat újra megkötözni. De tudod, mit éreztünk utána? Nyugalmat és magabiztosságot. Ezt is túléltük! – emlékszik Orsolya.

Az asszony egyetemistaként akkoriban ismerte meg Zoltánt, amikor a férfi épp csak kóstolgatta a vitorlázást – a hegymászás után. Bár Zoltánnak nyolcadikos korában egy szlovák mászás során eltörött az állkapcsa, s a nyarat összedrótozott fogakkal, pempőket szürcsölve töltötte, a hobbi maradt. Mászott a Kaukázusban, feljutott a Pamírban a Kommunizmus-csúcs, Afrikában a Kilimandzsáró tetejére, 1987 szeptemberében pedig az első magyar nyolcezres expedíció keretében meghódította a 8012 méteres Sisha Pangmát.

Talán a hegymászó múlt miatt, de azt remélte, miképp az Everesten a túrázókat, őket is megtalálják majd a támogatók.

– Az Everestet eddig több mint ötezren mászták meg. Az északnyugati átjárón viszont mindössze 130 hobbihajós jutott át. Mégsem látnak a teljesítményünkben lehetőséget.

A férfi azt mondja, az első utakat még könnyebb volt megoldani, akkor jól ment az építőipari vállalkozása. Most már nehezebb. A repülőjegyeken, a hajó tárolási költségén nem lehet spórolni. Ahol kérnek kikötői díjat, oda csak feltétlenül szükséges esetben, például ha vihar jön, akkor állnak be.

– Amúgy magyar család szerintem annyi zacskós levest biztosan nem evett még, mint mi – kalkulál Orsolya. – A hajón kevesebből élünk, mint itthon.

Persze lazac, ami itthon sokaknak luxus, ott dögivel van. Alaszkában például halászoktól kaptak két méretes példányt, eladni kevés volt, a magyar utazóknak jól jött. Három napig nem is ettek mást: sült lazac, panírozott lazac, lazacgulyás, lazacos palacsinta.

– Egyszer meg éppen vacsorázni kezdtünk – folytatja Kristóf –, amikor döngött az ajtó. Először azt hittük, a szél, de aztán bekiabáltak: „Helló, Zoltán!” Akkor sem lepődtünk volna meg jobban ha egy jegesmedve jön fel a fedélzetre. És meghívtak minket egy nagy hajóra tusolni, meg kaptam gumicukrot!

– A sráccal, aki Kanadában megismerte a hajónkat, előző évben találkoztunk, most pedig iskolásokat vitt tanulmányútra a sarkkörön túlra egy utasszállítón. Jellemző, mi a legnagyobb öröm: a tusolás és hogy friss kenyeret is kaptunk a vacsora mellé – magyarázza Zoltán.

Orsolya, Zoltán, Csenge és Kristóf kifogyhatatlanok az élményekből, de a kezdetek azért nem voltak zökkenőmentesek. Csenge 15 múlt az első út idején.

– Én voltam a főgonosz, aki hónapokra elszakítja a szerelmeseket, mert barátja volt! – sóhajt Zoltán. – Sziget-fesztiválra akart menni, nem Angliába hajózni… Az első két hónapban kiállhatatlan volt. Meg persze én is.

– Az elején gyűlöltem – bólogat a lánya. – Egy konyhányi légtérben négy ember három hónapig, magadban csak a vécében lehetsz, állva. De három év múlva valami megváltozott bennem. Már várom a következő utat.

Amelyen lehet, hogy többen lesznek. Csenge ugyanis megint szerelmes, és a fiú elég bevállalós.

– Nagyon is! Képzeld, letöltötte nekem A Függetlenség napja 2.-t! – s ez Kristófnak tuti bizonyíték.
Meg amúgy is: Csenge párja nemcsak a szerelemben társ, légtornászokként is egy csapatot alkotnak. A lány négy éve akrobata, eddig országos és világbajnoki címeket zsebelt be.

– Már nem hiányzik, ha elhagyjuk a civilizációt, se Facebook, se Viber, végre nem jön a sok szemét. Mondjuk vicces volt, amikor tavaly Kanadában kérdezgették, mi van Magyarországon, hogy annyi a menekült, mi meg nem hallottunk semmit a Keletiben lévő tömegről.
S hogy miért jó északon hajózni?

Orsolya szerint leírhatatlan a jég szépsége.

– Elhajózol egy havas hegyoldal mellett, és aztán rájössz, az bizony egy óriási, úszó jéghegy. Vagy pár méterről látsz egy jegesmedvét, egy kihalófélben lévő, ötszáz kilós csúcsragadozót, aminek nincs ellensége, nem fél tőled sem. Mi több, kíváncsian szaglászik a levegőbe, hogy vajon a vacsorája érkezett-e meg. Máskor felmegyek a fedélzetre, és én, a biológiatanár éppen belelátok egy bálna légzőnyílásába, öt méterről.

A tévén képeket nézegetünk, grönlandi, piros-kék házas falvak, fókák, jéghegyek, naplementék. Az egyik fotón Kristóf grönlandi inuit gyerekekkel játszik. Ha a család pár napig egy helyen van, elviszik a kisfiút a helyi közösségbe.

– Más a nyelv, a kultúra, a bőrszín, mégsem félnek egymástól – így Zoltán. – Teljes természetességgel homokoznak, kardoznak egymással – csak épp Kristóf nagykabátban, az inuit kislány meg pólóban.
És ez a lényeg. Kristóf itthon is ilyen: nyitott, befogadó.

– Többet kapnak így, mint amit veszítenek néhány kihagyott matekórával. Adhat-e többet egy szülő a gyerekeinek, mint az őszinte lelkesedést?