Idegesítő életjel

Az elmúlt hónapok közvélemény-kutatásai meglehetősen egyértelműek voltak. A veszprémi pótválasztáson Orbán Viktornak számítania kellett a vereségre. Előrelátóan csökkentette az elvárásokat: nem lenne katasztrófa a parlamenti kétharmados többség elvesztése – mivel a legfontosabb feladatokat már elvégezték. Ezek közül a legfontosabb – s efelől Orbán már a 2010-es második hatalomra kerülésekor sem hagyott kétséget: a hatalom bebiztosítása az ehhez szükséges törvények megalkotásával és a személyzeti politika megváltoztatásával a politika, a gazdaság és a társadalom minden területén.
Orbán számára csak akkor jó a demokrácia, hogyha az kiszolgálja elképzeléseit az erős államról, olyan államról, amely nemcsak megmondja az embereknek, hogy mi a jó a számukra, hanem rá is veszi őket arra, hogy annak megfelelően is éljenek. Amennyiben az emberek nem tudnák értékelni ezt a gondoskodást, akkor többé-kevésbé puha eszközökkel rájuk kell erőltetni a szerencséjüket. Mert – és ezt a nézetét a nemzeti populista Orbán kimondatlanul, de azért félreérthetetlenül kifejezésre is jutatta – alapjában véve az emberek túlságosan buták az állandó és fáradságos érdekkiegyenlítéssel járó demokráciához. Ezért egyszerű és érzelmekkel túlfűtött témákkal – pl. a nemzet nagysága – kell lekötni őket, és állami jótettekkel – például az energiaárak csökkentésével – kell beetetni őket.
Orbán nyíltan kimondja, hogy fogalmilag a demokrácia nem eleve liberális és pluralista. Ezzel nyíltan szembe helyezkedik az Európai Unió önértelmezésével, amelynek alappilléreihez éppenséggel a liberális demokrácia is hozzátartozik. A demokráciában mindenki saját módja szerint lehet boldog, feltéve, hogy alkalmazkodik az általánosan elfogadott szabályokhoz.
Ebben az értelemben Orbán legutóbbi brüsszeli látogatásának egyik jelenete nem csupán szórakoztató, hanem nagymértékben szimbolikus is volt: a közös sajtótájékoztató után Jean-Claude Juncker EU-bizottsági elnök kezet rázott a magyar miniszterelnökkel, hogy aztán a meghökkent vendéget rögtön magával is húzza a pódiumról. Valószínűleg ez az a nyelv, amelyet Orbán, a tettek embere, jobban megért, mint az erkölcsi prédikációkat és az értékekről folyó vitákat.
Legyen bár szó a médiával, az igazságszolgáltatással vagy a bankokkal kapcsolatos sokat bírált törvényekről, illetve az internet ellenőrzésének kísérletéről, Orbán mindig kipuhatolja, hogy milyen messzire mehet el, és egy adott szintű ellenállás esetén részlegesen visszavonul. Végül aztán mindig többet ér el, mint ahonnan elindult. Ennek legújabb példája az Erste Bankkal lebonyolított üzlet: a magas bankadó csökkentéséért állami részvétel a bank magyar leányvállalatában.
Nemzeti retorikája ellenére Orbán nem egy „szellemi bűnöző”, hanem egy jó adag cinizmussal megáldott, eltökélt hatalmi politikus. Ebben Vlagyimir Putyinhoz hasonlít, és hogy ők ketten nyilvánvalóan jól megértik egymást, azt néhány nappal korábban jól lehetett látni a Kreml-főnök budapesti látogatásakor.
Orbán ereje mostanáig azonban nemcsak a politikai megérzésein és hideg mérlegelésein nyugodott, hanem ellenfelei gyengeségén is. A veszprémi pótválasztáson a demokratikus ellenzék egy közös, független jelölttel nyert. Feltételezhető, hogy Orbán megértette ezt az üzenetet. Az már kevésbé bizonyos, hogy ez az ellenzékre is érvényes, amely országos szinten továbbra is megosztott.

Fordította: dr. Gonda László