Ide vezet az Orbán-féle saját út

Teljesen természetes, hogy minden ország a maga útját járja és maga akarja eldönteni, merre kíván menni, milyen értékek alapján élni, milyen közösségekhez csatlakozni stb. Az már kevésbé természetes, ha egy kormányzat önhatalmúlag, saját önző céljai mentén próbálja ezt eldönteni, átlépve az ország valós érdekein csakúgy, mint reális lehetőségein. A saját út ekkor a bezárkózás, az elszigetelődés felé vezető külön úttá alakul, amely a történelmi tapasztalatok szerint törvényszerűen a fejlődés zsákutcájává válik. Minél tovább tart az ilyen kurzus - és erre van példa a közelmúltban is bőven -, annál súlyosabban szenvedi meg a lakosság.

A Fidesz vezetői a jelek szerint nem mélyültek el a történelmi tapasztalatok tanulmányozásában, a zavaros múltidéző demagógia semmiképpen sem tekinthető annak. Számukra a saját út az önös érdekeik gátlástalan érvényesítését, hatalmi pozícióik bebetonozását és anakronisztikus társadalomképük érvényesítését jelenti, és támadásnak tart mindent, ami a törekvéseik korlátlan megvalósítását bármiben is korlátozhatja. Ebből logikusan következik, hogy a saját utat elsősorban azzal az értékrenddel és szabályrendszerrel szemben határozzák meg, amely a legnagyobb akadályt jelenti számukra az ország saját képükre történő formálásában.

Ebből a szempontból értelmezhetők Orbán Viktor Brüsszel-ellenes kirohanásai és víziói a válsággal küzdő, hanyatló Nyugatról, amelytől minél jobban függetleníteni kell magunkat. Nem zavarja őt, hogy az elmúlt ezer évben, amelyre oly nagy előszeretettel hivatkozik, minden, ami a haladást és a fejlődést szolgálta, Nyugatról érkezett, és gazdasági fejlettségi lemaradásunk történelmileg a Keletről jövő, többnyire igen erőszakos hatásoknak köszönhető. Arról sem vesz tudomást, hogy mindig is a nyugati kultúrkörhöz igyekeztünk tartozni, és nem akartunk félázsiai nép lenni, ahogy ő aposztrofál minket. Tanulságos, hogy legutóbbi, ópusztaszeri beszéde szerint már a hazánkat a nyugati kereszténységhez kapcsoló, államalapító Szent István sem irányadó neki, hanem a turul mondakörhöz kötődő, ősmagyarkodó spiritualitás jelenti számára a gyökereket.

Nem könnyű felmérni, mennyire hisz mindabban, amit mond és mennyire a potenciális szavazóbázisához méretezi a kijelentéseit, de az ilyen fajta múltba révedés egy kormányfőtől több mint aggasztó, főleg, ha ezt a saját utunk hangoztatásával együtt emlegeti. Úgy tűnik, valamiféle szellemi-ideológiai alapot keres az unortodox politikához, és ezt a szélsőséges nemzeti kurzusban leli meg. A keresztény-konzervatív értékrend mai európai változata már nem felel meg neki, az túlságosan nyugati, túl toleráns, túl demokratikus, túl együttműködő, túl modern és egyébként is válságban van.

Orbán világképe ellentétes ezzel és értelemszerűen az Európai Unió alapját adó értékekkel és alapelvekkel. Ő csak formailag hajlandó elfogadni a parlamentáris demokrácia kereteit és intézményrendszerét, tartalmilag csak nyűgnek érzi azt és szabadulni igyekszik a kötöttségeitől. Számára pont ez jelenti a saját utat, a demokratikus szervezetek kiürítését, mindenfajta fék és kontroll kiiktatását, a központi akarat totális érvényesítését, hozzá kötődő mameluk-hierarchia kialakítását, a gazdasági források minél nagyobb hányadának kisajátítását. Hogy ezt nem tudja maradéktalanul megvalósítani kétharmados hatalmával, annak egyedüli oka az európai közösséghez való intézményes tartozásunk és meghatározó gazdasági kötődésünk.

A saját út az akarnokságon túl jórészt a megdöbbentő kormányzási alkalmatlanságot és koncepciótlanságot jelenti. Különösen kirívó ez gazdasági téren, ahol az unortodox rémálom jegyében a fejlődés alapjait kezdik ki: elijesztik a húzóágazatok befektetőit, gyengítik a bankrendszert, egy szűk, hozzájuk kötődő gazdasági kör érdekeihez mérik a szabályozást, értelmetlenül visszaállamosítanak, a jövedelmeket a gazdagok felé csoportosítják át, a foglalkoztatást rabszolgamunkával próbálják felpörgetni stb., miközben virágzik a korrupció, a szolidaritás elve teljesen eltűnik, a mezőgazdaságban félfeudális viszonyok kísértenek.

Ezzel párhuzamban a kormányfő gazdasági szabadságharcot hirdet a saját fő exportpiacunkat jelentő unió ellen, amely mellékesen a magyar fejlesztési források négyötödét adja. Orbán retorikájában minden rossz onnan ered, ők válságban vannak, mi sikeresen küzdünk ellene a saját utunkat járva. A tények nem zavarják a kormányfőt: mi vagyunk tartós recesszióban, nem az EU, mi vagyunk a csúcstartók az inflációban, nálunk a legalacsonyabb a beruházási arány, a csődveszélyben lévő déli államok után nálunk csökken legjobban a fogyasztás és itt a legdrágább a büdzsé finanszírozása, és még sorolhatnánk tovább az orbáni külön út nagyszerű sikereit.

Hogy a kép teljes legyen, a szabadságharcos saját út jegyében arrogáns hangon kiosztunk mindenkit, kokikat és sallereket osztogatunk, a diplomácia alapvető erkölcsi szabályain is túllépünk - lásd az azeri baltás ügyét -, egyszerre hívjuk ki magunk ellen Brüsszelt, Washingtont és Moszkvát. Már sem Nyugaton, sem Keleten nem vesznek komolyan minket, kiszámíthatatlan bajkeverőnek tartanak, aki még saját hibáiból sem tanul. A romboló hatás jól látszik a szomszédos országokkal és az ottani magyar kisebbségekkel való kapcsolatokban is: ezzel az erőszakos, gátlástalan stílussal sehol sem lehet stabil együttműködést kialakítani.

Az orbáni saját út egyre egyértelműbb eredménye az elszigetelődés, a leszakadás, elszegényedés és a fejlődés kilátástalansága. Ez az út az észak-koreai vagy közelebbi példával élve a belarusz irányt követi, és minél tovább maradunk rajta, annál nehezebb lesz felkapaszkodnunk nemhogy a nyugat-európai, de a térségbeli országok szintjére is.